Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-12 / 128. szám
1993. május 12., szerda üj Dunántúli napló 9 A mozi a nézőkért van! Külsőségekben megújulás, tartalomban szintentartás Egy hónappal ezelőtt írtunk a pécsi, illetve baranyai mozizás történetéről, az első bioszkóptól addig a pillanatig, amíg - új fejezetként - az InteiCom elnyerte a városi (később a megyei) mozik üzemeltetésének jogát. A menetrend, röviden összefoglalva, a következőképp alakult: az állami tulajdonban volt mozik az önkormányzatoké lettek, amelyek a legtöbb helyen - így pl. Pécsett - megpályáztatták a mozik működtetését. Másutt, Mohácson, Siklóson, Komlón a helyi művelődési házak feladatkörébe sorolták át a filmszínházakat, de akad olyan helység is, Beremend, ahol az önkormányzat saját gazdasági szervezeteinek sorába (bölcsőde, óvoda, iskola stb.) vette fel a mozit, s finanszírozza. Egy mozihoz alapvető feltételek kellenek, úgy mint: jó film, ehhez való technika, és a technikát segítő szerviz. A gyakorlat szerint ellátó központokra is szükség van, ami annyit jelent, hogy ez a Magyarországon évente bemutatásra kerülő 200 filmet először a nagyvárosokban, majd egyre kisebb helységekben mutatja be, cirkuláltatja. A gyakorlatban úgy néz ki, hogy Pécsett - mely Dél-Dunántúl ellátó központja - a budapesti országos bemutatóval egy időben kerülnek a nézők elé a filmek. Itt többnyire egy hétig fut egy-egy új film, utána kerülnek Kaposvárra, Szek- szárdra, majd Mohácsra, Siklósra, ahol már csak két-két napig játszanak egy filmet, végül a kisfalvak kapják meg, egy napra, mert több vetítésre se igény, se közönség nincs. A megrendeléssel együtt a fenti lefutási sorrendnek megfelelően is 30 nap alatt mindenütt láthatják a nézők a legfrissebb alkotásokat. Testvérvárosunknak már a XXI. századot idéző, magas állami díjjal jutalmazott távközlési központja adott méltó otthont a Grazi Európa-Hónap egyik nyitórendezvényének, a Mecseki Fotóklub 70 képből álló kollektív kiállításának. Élmény volt már fotóink keretezése is: a mifelénk még ismeretlen, csillogásmentes „anti- reflex” üvegek alatt még reflektorfényben is zavartalanul érvényesülhettek a képek, örömünket fokozta a kedves meglepetés: „valódi” magyar csárdáscsokorral köszöntötte az ünnepélyes megnyitó résztevőit - köztük a városunk képviseletében megjelent Tóth Béla irodavezetőt, - „Grazer Csárdásg- ruppe” (!). A Távközlési KözHavonta igazgatói vetítéseket rendeznek a fővárosban a 15 magyarországi forgalmazó által behozott filmekből, s ehhez jönnek még hozzá a magyar alkotások. A pécsi ellátó központ szakemberei ebből a kínálatból választanak, s ajánlják tovább Pakstól Sellyéig, Tamásitól Mohácsig a 35 mozinak. A Megyei Közgyűlés döntésének értelmében június 30-ig az InterCom nem csak a pécsi, hanem a megyei mozikat is átveszi, tehát a vállalat fogja intézni a raktározást, filmszállí- tást, adminisztrációt is. Az új helyzet a remények szerint minden tekintetben változást fog hozni, mégpedig előrelépést. Pécsett jelenleg egy nap alatt 11 előadást tartanak a három moziban, ebből 9 szórakoztató, egy pedig művészfdm. ígéret van rá, hogy továbbra is minden magyar művészfilmet levetítenek, az Apollo Mozi Klubtermében, s ha kell, a filmet átviszik a nagyterembe. Azt azonban ezután se vállalják, pont Igazgatósága elnökének üdvözlő szavait követően az osztrák Fotóművész Szövetség Bécsből külön ezért Grazba utazott elnöke, Franz Matzner méltatta a kiállítást, hangsúlyozva a két ősi kultúrváros nagyhírű fotográfusai között, példásan fejlődő „családi” kapcsolatjelentőségét. Tám László fotóművész, a Mecseki Fotóklub elnöke szívből jövő szavakkal köszönte meg a valóban „sógori” fogadtatást és a baráti szeretet megannyi megnyilvánulását, külön kiemelve a rendező • „Gösta Pongratz” Fotoclub elnökének, Johann Majer Efiap - fotóművésznek érdemeit, majd Mag. Dr. Wolfgang Messner városi tanácsos „hivatalosan” is meghogy már futott művészfilmekből retrospektív vetítéseket tartanak, amit az érdeklődők egyes budapesti mozik műsorából irigyelnek. Új programnak ígérkeznek a a filmnapok, májusban olasz alkotásokat mutatnak be, júniusban pedig izraeli filmeket tekinthetnek meg a nézők. Ami a külsőt illeti: a mozinak a továbbiakban is kell, hogy helye legyen a társadalmi életben, s ezért nem szabad sajnálni a rááldozandó pénzt. Elvégre minden a néző kegyeinek elnyeréséért történik. Az InterCom vállalta, hogy felújítja a vásznakat, Dolby-stereo rendszert szerel fel a Park és Apollo Mozikban is, kiszélesíti a büfé tevékenységét (ahol cigarettát, alkoholt ezután sem lehet majd kapni), s ha hosszú távra kapja meg a működtetés jogát, amerikai zsöllyeszékekre cseréli le a mostaniakat. Tehát a jelszó marad a régi: Menjünk a moziba be! M. K. nyitotta a kiállítást, amely május 21-ig várja testvérvárosunk fotókedvelőit. A megnyitót megelőző estén is pécsi fotóművésznek tapsoltak a város legelőkelőbb szállójának, a négycsillagos „Hotel Erzherzog Johann” kávéházában összegyűlt Finn-Osztrák Társaság tagjai. Tám László Európaszerte sikeres - díjnyertes diaporáma - sorait ezúttal is nagy elismeréssel fogadták a termet zsúfolásig megtöltő vendégek, akik nevében Dr. Helmut Fallada udvari tanácsos, a Stájer Tartományi Kormányzat fő- osztáylveztője köszönte meg az élményt, további pécsi fotósokat invitálva grazi bemutatkozásra. Dr. Szász János Szórakoztató, mulattató színházi estéről tértem haza rosszkedvűen. A komédiának jelzett előadásoknál arra számítunk, hogy jól elszórakozunk, de senki nem várja, hogy az élmény hazakísérje és maradandó legyen. Ha a színmű nívóját, a maradandóbb érzés, utángondo- lás jelenti, akkor a „RÁKFENE” ilyen volt. A poénok ültek, tapsot arattak, tovaszálltak, de megült a lelkekben a két öreg képe, amint teljesen elveszetten a gyakorlati életben, piacgazdaságban, amely minden háziorvosi törekvés ellenére őrzi az egészségügy legkeservesebb, legcsúnyább, legmaradandóbb örökségét a „hálapénz” avagy a parasolvencia nem haladó hagyományait. Nekem a két öreg kitűnően megjátszott szerepe volt az élmény. A hatásra való törekvés addig nem hatásvadászat, ameddig az ízlés és bizonyos erkölcsi norma megengedi. A kényes kérdés profi szintű értékelést igényel, éppen így a színdarab kritikai megítélése. A sokat hangoztatott szakmai elfogultság részemről felróható lenne, amikor egy igen tehetséges kollega újabb művéről van szó, aki bemutatta tehetségét számos kisebb írásában, a 20 milliomodik év c. megrázó erejű drámájában, rutinját a Zsákutcában és most a Rákfenében. Kár volna, ha a rutin a gátlástalanság felé sodorná. Nem kívánom valami nagyképű fennsőbbséggel sem dicsérni, sem elmarasztalni a kitűnően megrendezett, ragyogó alakításokkal bővelkedő előadást, de szóvá kell tennem, hogy a jól megírt és sajnos nagyrészt találó idős pár szerepén kívül a többi vagy bolond a hóborttól a hülyeségig, vagy aberrált, vagy gazember volt. Egyetlen pozitív szereplőt sem tudtam felfedezni, hallani, látni. Nem vehető pozitívnek az olyan személy sem, aki bár talán jót mondana ki, ha befejezhetné a mondatot, amit beléfojtanak, de utána még morgást sem hallat. Csak ilyenek volnának az orvosok? Egyetlen ember, vagy egyetlen embernek sincs valami pozitív, jó és értelmes tulajdonsága? Csak véletlenül veszik észre az ügyefogyottságukból szinte természetszerűen bekövetkező hibát, amely alkalmat ad az írónak a helyzet hatásos kibontására, a szereplőknek a harsány játékra, a nézőknek mosolyra, kacajra, röhögésre. A színdarab szereplői mintha az orvosok által ismert tankönyvi ábrát jelenítenék meg, melyen minden betegséget egyszerre ábrázolnak. Minden hiba rutinosan megrajzolt képe hatásosan megrendezett jelenetekben szórakoztat. Leleplez, ha a bemutatott dolgok még nem lennének eléggé szellőztetve több-kevesebb indulattal, vagy éppen rosszindulattal. Az orvostudomány régen túl van a középkorban élvezett mitikus tekintélyén. A fehér köpeny „mítoszát” pettyek és foltok tarkítják. Az orvos ember lett. Gyarló emberségén a városszéli vagy szép erdei szanatórium-szerű korházak gondosan összeszedett többnyire pletykaszintű történésekből összállított sorozatok népszerűek, mert bepillantást ígérnek és nyújtani látszanak egy rejtélyes, érdekes világba. Ez a világ - éppen, mert zárt - jól megcélozható. Szeretjük megtépázni, akár megfeszíteni, mint a prófétákat és elégtételt jelent a kívülállónak akár volt valaha szenvedő alany, mint beteg, gyógyult, vagy keserű élménye és panasza maradt vissza - részt kapott ebből a világból és részt kér annak megismeréséből, igényt tart megítélésére. Moliere mondta, hogy senki sem kínozhat meg, vagy veheti el életedet büntetlenül csak az orvos. A lehetőség a gyakorlatban mindkét dologra fennáll. Előfordul, mint minden olyan dolognál, amely magával az emberrel foglalkozik. Az orvosi munka meg szokta kapni a „hivatás” megtisztelő megkülönböztetést. Éppúgy elkülönítik a szolgáltató ipartól, mint a termelő szakmától. A kérdések őszinte feltárása többet érdemel, mint nyilvános vallomásokat pl. a buszon, ajtót becsapó morgást valamelyik rendelőből. Közérdek a problémákkal szembenézni, de nagy az írástudók felelőssége. Az, aki kedélyt, hangulatot, sőt maradandóbb érzéseket képes kiváltani a szó vagy írás erejével. Minél tehetségesebb, annál inkább és minél kényesebb a kérdés, annál nagyobb felelősség annak megítélése, mert ítéletet jelentenek olyan jelenetsorozatok, amelyek szinte egyértelműen elmarasztalják a két felvonásban szereplő orvosokat - és nem mondok nagyot - ha általuk az orvostársadalmat. Annakidején, mikor a „Zsákutca” keltett - mondhatjuk kínos - feltűnést, két lapban - köztük egy orvosi szakmai lapban - megjelent írásom állás- foglalása a fentiekhez hasonló volt. Tehát vállalnunk kell nekünk orvosoknak, hogy emberek vagyunk és hibázhatunk. Mikor a fehér köpenyen a legkisebb felfeslett varratot örömmel repesztenek tovább, ha a foltot igyekeznek széjjelkenni, ha valaki a békés együttélést hangoztatja orvos és betegek között a „mundé” kivétele- zettségére, annak méltatlan védelmére gondolnak legtöbben. Kényelmesebb volna az időre bízni, hogy a nézők, és olvasók átlépjenek a látott-halottakon, és menjen az élet tovább.. . Ha a kemény és túl őszinte darabok éppen ez ellen küzdenek és a szórakoztatáson kívül javító szándékuk is van, a sokszor emlegetett „építő-kritika” nem így néz ki. A csak rossznak mutatása könnyen demoralizál, lehet közönségsiker, de nem előrelépés. Reméljük, hogy Sárosi doktor tehetsége nemcsak az orvosi társadalom hibáinak kíméletlen feltárásában fog kimerülni, hanem találni fog e nehéz és szép hivatás területén megbecsülést, megértést kiváltó témát és megoldást is. Dr. Konkoly-Thege Aladár A pécsi Uránia moziban már sikeresen üzemel a kiváló hang- technika Fotó: Läufer László Ízelítő az április közepén bemutatott darabból Fotó: Szundi György A mundér becsülete? Pécsi fotósok sikere Grazban Nemcsak száműzött szobrai érdekesek Vizitben a 70 éves Varga Imrénél Kocsija ott áll a műterem előtt, de ő biciklin érkezik.- Vásárolni csak így érdemes - magyarázza. - Kocsival lehetetlenség a városban közlekedni. Betessékel, hellyel kínál s közben derűsen cseveg. Arról, hogy az újságírókkal mostanában nincs kibékülve: mindegyikük csak lebontott szobrai után érdeklődik...- Most példálózzak Donatel- loval vagy Verocchioval? Akik zsenik voltak, s bizonyos mégis készítettek köztéri szobrokat etikai példaképnek aligha tekinthető figurákról, mondjuk rablóvezérekről is... A Kossuth-díjtól a Kiváló művész címig és a Herder-díjig szinte minden elismerést elnyert Varga Imre nem sokat meditál a szobor-száműzésen. Örül, hogy a főváros jó megoldást talált, s hiszi, hogy sokan megnézik majd a szoborparkot, ahová az elmúlt rendszer rendelte műalkotásokat letelepítik.- Ami jó, az ott is jó lesz ami meg rossz, ott is az marad - zárja le a maga részéről a „kényes” témát. A társalgás más irányba kanyarodik. A kitűnő művész szinte megtestesítője az „ép testben ép lélek”-ideálnak: remek kondícióban van.- Az öregedésről Babits Őszi pincézés című versének sorai jutnak eszembe: „Lopakodik, s egyszer azután ott van”... meg: „Idegesen nyitunk száz fiókot, búcsúízzel izgatnak a csókok ...” Szóval a valamikori életerők azért bennem is fogyatkoznak. Babitsot egyébként nagyon szeretem. Fiatal koromban ez a vonzódás etikai, esztétikai, sőt politikai állásfoglalás volt. Nálam azután csatlakozott hozzá József Attila, Radnóti Miklós, később pedig Vass István.- Nem titok, hogy az idén belép a hetedik X-be. Meg tud ezzel békiilni?-Azt mondják, hogy a 70 manapság nem kor, de persze a nyűgét érzem. Ahogy József Attila írta: „... fogaimban szaporodik az idegen anyag”. Nekem már az idegen fogaim szaporodnak. Ismeri azt a latin fogalmat, hogy benenatus? Azt jelenti, hogy „jól született”. A római történetírók írták annak neve mellé, akiről már világra jöttekor azt tartotta környezete, hogy csupa energia, mozgékonyság, szóval hogy szerencsés csillagzat alatt született. Visszatekintve 70 évemre, azt hiszem, nekem ez a „benenatus” sors jutott. Boldog ember vagyok, eddig szép életem volt, s ami még hátra van, remélem ugyanilyen lesz.- Önnek mit jelent az, hogy szép élet?-Azt, hogy barátaim, munkatársaim, mindazok, akikkel érintkeztem, olyanok voltak velem, amilyen én velük. Talán ez a legtöbb, amit az ember kívánhat és elérhet. Jómagam mindig mindent tudatosan csináltam, mérlegre téve azt is, hogy mivel milyen érzelmeket válthatok ki. Ä sok „szövegelésnek” egyébként nem vagyok nagy barátja - neveti el magát, de aztán folytatja: - A szavakat is próbálom eredeti, csupasz jelentésükben használni. Benedett Croce, századunk egy nagy esztétája szerint aki nem tud egy mondatot alannyal és állítmánnyal elmondani, annak agyábaiszétbomlanakdolgok... Varga Imre aktívan dolgozik, s alighanem ennek is köszönheti testi-szellemi frisseségét, fiatalos nyitottságát. Ars poeticájáról, életszemléletéről, érdeklődéséről tömören csak ennyit mond:-Közösségi ember vagyok, szeretem a dolgokhoz értőket és azok produktumait. S utálom, ha valaki dilettáns a saját szakmájában. László Zsuzsa * > k i
