Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-08 / 124. szám
16 uj Dunántúli napló 1993. május 8., szombat Egy rossz, nagyon rossz álom Vukovár halott Fotó: James Mason A horvátok legfájóbb sebét úgy hívják: Vukovár. Az egykor ötvenezres létszámú horvátok, szerbek és magyarok lakta Duna-parti város meghalt. A Vukovárba való bejutáshoz szükséges engedély megszerzése - művészet, annál is inkább, mivel a „szerb Krajina” kompetens minisztere, Szlobo- dán Járcsevics éppen úton van. Úgyhogy nem marad más hátra, mint az alkudozások, lekenyerezések, ajándékozások műveleteinek szoros összehangolása. A város kapujában teljesen szétrombolt „családi házak” mellett suhanunk el. A mindvégig előttünk haladó teherautó középkorú sofőré úgy érzem, az egykori belváros felé terel minket. Úgy érzem, írom, mert Vukovár már első látásra is any- nyira szét van rombolva, hogy szinte megállapíthatatlan, milyen útvonalon haladunk. Tájékozódásomat csak tovább nehezíti, hogy a megszállók új ci- rillbetűs névtáblákkal látták el az utcákat. A nevek között található szerb író, nyelvész, 19. századi reformpolitikus stb. Néhány házon a kék alapon fehér betűs, úgymond hivatalos utcanévtáblán kívül észreveszek pár helyi elképzelést megelevenítő, fekete festékkel felmázolt kiírást is: Seselj vajda utcája, Árkán kapitány utcája, Vukovári hősök sétánya és így tovább. A legérdekesebb graffiti az egykori Felszabadulás tér valaha impozáns épületét díszíti: „Halott Jellasics bán tere”. A háborús cinizmust fokozandó kicsit messzebb az „Amit a horvátok csak sejtettek, azt mi tudtuk is” felirat üzen Vukovár régi tulajdonosainak. A teherautó sofőré időközben a Duna Hotelig kísér minket. Itt megtudom, hogy egy szoba ára éjszakánként 25 német márka. Víz és villany ugyan nincsen, de a környezet miatt már a kiadó szoba ténye is elképesztőnek hat. Mivel a „szerb tartományok külügyminisztériumától” kapott engedély szerint 16 óráig el kell hagynunk az „államhatárt”, így a hotel szolgáltatását nem tudjuk igénybe venni. Annál inkább a sajtóközpontét, ahol két fiatal teljesít szolgálatot. Vendéglátóink kedvesek, egy forró kávé mellett még kérdéseimre is választ kaphatok. Többek között így tudom meg, hogy a helyi szerb katonai parancsnokság felmérése szerint a városban 10-15 ezer ember él, többségük pincékben és a nem százszázalékig szétlőtt épületekben. Víz és villany nincs, ám mint nagy eredményt említik, hogy Vukovár 210-es körzetszámmal nemrég élő telefonvonalakat kapott. A „fel- szabadulás” óta - a kórház újjáépítésén és egy bekötőút létrehozásán kívül - nagyobb méretű újjáépítési munkálatok nem kezdődtek. Kérdésemre, hogy a bekötőút mit mivel köt össze, a „hadititok” választ kapom. Félórányi beszélgetésünket követően a sajtócentrumba befut egy harmadik fiatal, a vukovári szerb katonai parancsnokság küldönce, későbbi kísérőnk, Sztevan. Egy szerb íróról elnevezett és két, eddig még névtelen utcán keresztül hajtunk a katonai parancsnokság épülete felé. Egyszer csak egy keresztutcából feltűnik az ENSZ szállítójárművei közül egy, melyen az orosz zászló díszeleg. Sztevan üdvözlésképpen három ujját a magasba tartva mutatja a szerb győzelem jelét, mire a teherautó sofőr hasonlóképpen reagál. Folytatjuk utunkat, miközben kísérőnk az orosz kéksapkásokról kezd beszélni:-Gyakran jönnek hozzánk, jól ismerjük őket, némelyiknek még a nevét is tudom. Többször kereskednek is velünk, ők üzemanyagot adnak, mi meg cigarettát. Régebben még focimeccset is játszottunk, és pravoszláv egyházi szertartásunkra is ellátogatott közülük néhány. Sztevan beszámolója már a parancsnokságon ér véget, ahol rövid egyeztetést követően egy Vojnovics nevű parancsnok közli velünk, hogy Vukováron csak azokat a helyeket tekinthetjük meg, amelyeket ő megenged. Az ilyetén protokolluta- zássá vált terepszemlénk tehát továbbra is katonai felügyelet mellett folytatódik. % Amikor Vukovárra készülődtem, azt hittem, hogy utam végeztével könyvet tudnék majd írni a „horvát Guernicáról”, a hajdani város romjain állva azonban rá kell döbbennem, hogy erről a településnek nevezett építőanyag-halmazról szinte nincs mit mondanom. Minden egyes építmény lesújtó látványt mutat. Felrémlik a város másfél évvel ezelőtti nyolcvankilenc napos ostroma, melyről akkortájt úgy tudósítottam, hogy Vukovár ellen feltehetően csak a tengeralattjárókat nem vetették be. A mai látvány híven tükrözi akkori megállapításomat. Poroszkálunk a városban, kétórás körsétánk alatt ellátogatunk az egykori városházához, a Bauer-család befejezetlen galériájához, az Eltz-család kastélyához (a volt városi múzeum). Ezek a műemlékek most teljesen egyformák. Hatalmas erőszakos lyukakat vájtak bennük a különböző kaliberű lövedékek.- Mérhetetlen károkat okoztak az usztasák - mondja kísérőnk -, ezért a város értékeit a háború végéig Újvidékre és Belgrádba menekítettük. Nehogy a horvátok megsemmisítsék a kultúrát - mondja, és saját kijelentéseit szemmel láthatóan el is hiszi.- Tisztán stratégiai szempontból úgy gondolom, hogy az okozza a pusztítást, aki a támadó. Márpedig ezek ti voltaVukovár belvárosa tok. - Próbálok vele vitatkozni, ám hamar lehűt:- Ez nem ilyen egyszerű, ez túl hosszú ... Maradunk hát ennél az ítélkezésnél, miközben már egy „csak” majdnem rommá lőtt ház előtt állunk, melyen ékes cirill betűkkel díszítve emléktábla hirdeti: „ebből a házból közvetítették a belgrádi rádió és televízió első vukovári szerb adását, mindössze egy nappal a felszabadulás után, 1991. november 21-én. Dicsőség minden hősnék, aki ezt megvalósította.” Továbbhajtunk. A Pauno- vics-család most ezer lyukkal tűzdelt sírhelyének bejáratánál ugyan még ott díszeleg az egykori UNESCO jel, mely szerint az épület védett műemlék, a jelzést azonban „egy magasabb cél érdekében” már túlhaladta az idő.-Itt volt az usztasák egyik legerősebb bázisa - magyarázza Sztevan, aki ezt a mondatát még egyszer megismétli a volt vasútállomásnál is. A panoráma láttán úgy érzem, nem mostanában utaznak errefelé az emberek. Nem messze innen a „Belgrád-sétányon” kiégett teherautó vesztegel. A szerbek Vukovárjának első műemléke. Ez a jármű volt ugyanis az első, mely behatolt a „szabad” városba. ¥ VUKOVÁR HALOTT. És nemcsak a pusztulás miatt. A hajdan volt utcákon, tereken megszokott nyüzsgés is már a múlté, embereket nem látni. Abból a száz katonából és húsz civilből, akiket láttam, nehéz elképzelni, hogy itt 10-15 ezer ember lakik. Meg aztán hol is laknának?-Van itt egyáltalán üzlet? - fordulok kísérőnkhöz.- Hol van, hol nincs. Most például nem üzemel. Kenyeret, tejet meg pástétomot lehet kapni tartományi vagy jugoszláv dinárért. A tartományi (krajinai) dinár egyébként érdekes papíros. Nagyságra elég kicsi, ám két oldalán annyi négy cirill „C” betű (szerb jelmondat, jelentése. csak az egység menti meg a szerbet) található, hogy több rá sem férne. Az aláírás szerint Knínben nyomtatták, 1992-ben. A kihalt utcákon sétálva váratlanul meglepő zenét hallok: „ '.. .Vukovár áll a Duna mentén, s védi egyetlen hazáját, szép Horvátországot...” A meglepetéstől eláll a lélegzetem, ám hamarosan kiderül a szokatlan jelenség rejtélye. A „Nagy-Szerbiához” kocsmának nevezett romhalmazba belépve látom, hogy két bamáskék egyenruhába öltözött szerb önkéntes éppen a szomját oltja:- És képzeld el, Bráne, ezek még ma is ezt hallgatják - mondja az egyik a másiknak, mire mind a ketten fölröhögnek. Ezután - nesze neked meglepetést! - horvát újságok virítanak ki az asztal alól, majd elküldik az egész usztasa világot a ... Mindenesetre az elemes magnó kazettája gyorsan cserélődik, s már réges régen szerb hazafias dalok bömbölnek, amikor az alkalmi kocsmáros elárulja, hogy valaki Zágrábból rendszeresen hordja az „ellenséges sajtótermékeket” Szegedre, ott aztán a belgrádi meg- bízottuk átveszi azokat. Ebből kap aztán Jován is, a helyi sajtóközpont vezetője, aki egy sligovica társaságában megosztja a zsákmányt barátaival. S miután magyar útlevelem, és a Kalasnyikov-ügy meg miegymás miatt barátkozási szándékomat kétségbe vonják, tisztességesen nyakaltatják velem a házipálinkát, amit nekem, barátságomat bizonyítandó meg kell innom. Na azért ők sem maradnak szomjasak, új üveg kerül az asztalra, magyar gyártmányú barackpálinka. Mivel már erősen közeleg az engedélyünk lejártának időpontja, elbúcsúznuk a kocsmától, s visszamegyünk a katonai parancsnokságra, ahol időközben kerítettek egy magyar nemzetiségű vukovári lakost, Juliska nénit, aki a helyi parancsnok szerint elmondja, milyen jó itt, Vukováron. A hetven év körüli nénike mereven néz maga elé, és igazából én sem tudom, hogy a háttérben mosolygó szerb tiszt jelenlétében mit is kérdezhetnék.-Hogy élnek itt, Vukováron? - erőltetem ki magamból végül a kényszeredett kérdést.- Jól - hangzik a halk válasz- Na és milyenek az életfeltételek?- Jók - mondja a néni.- És milyen házigazdák a szerbek? ,- Jók - bólint ismét, miközben a parancsnok nem titkoltan röhög a szenvedésemen. Az „átfogó és kimerítő” beszélgetést követően elbúcsúzunk Juliska nénitől, Sztevantól és a tiszttől, aki a biztonság kedvéért mellénk ad egy új kísérőt, aki éppen a vajdasági Sídbe igyekszik. A feketehajú, bajuszos férfi a harmadik utcában megkérdezi, van-e felesleges benzinünk. Nincs, ám a kérdés oly „szívélyes”, hogy jobbnak látom az ajándékozás ősi szokását ismét igénybe venni. Szerbia és a „szerb tartomány” határán, az újlaki (iloki) hídon magyar útlevelemnek köszönhetően még meginvitálnak egy kihallgatásra, és azt is megnézik, hogyan kell szétszedni autónkat, ám röpke két óra múlva továbbengednek. Átérve a magyar határon visszagondolok Vukovárra: igen ez egy rossz, nagyon rossz álom. Vujity Tvrtko Kilencvenezer kéksisakos Madeleine Albright amerikai ENSZ-nagykövet szerint a világszervezetnek állandó békefenntartó erőt kellene létrehoznia, hogy az ilyen jellegű és egyre szaporodó feladatainak idő- veszteség nélkül és hatékonyan eleget tudjon tenni. Az amerikai kormányzat jelenleg elnöki döntés alapján ennek a lehetőségét tanulmányozza. Az ENSZ zászlaja alatt hamaroson már 90 ezer „kéksisakos” teljesít békefenntartó feladatokat összesen 13 különféle küldetés keretében. A jelenlegi nehézkes és immár veszélyesen túlterhelt rendszer nem működik - mondta Albright asszony. A világszervezetnek rendelkeznie kellene egy központtal, amely a katonai műveleteket összefogná, valamint saját hírszerző szolgálattal is. Nagy-Britanniában a rendőrség hétfőn újabb három személyt szabadon bocsátott azok közül, akiket a múlt szombati City-beli pusztító merénylettel kapcsolatban őrizetbe vett. Hat másik letartóztatottat már korábban elengedtek, egy őrizetest pedig még továbbra is kihallgatnak, de más feltételezett bűncselekményekkel kapcsolatban. Az észak-írországi brit tartomány elszakításáért küzdő ír Köztársasági Hadsereg múlt szombati robbantásos merényletének egy halálos áldozata volt a londoni pénzügyi központban, a City-ben. Csaknem hatvanan megsebesültek és 1 milliárd font körüli anyagi kár keletkezett. Brit hírszerzői források szerint az IRA terroristái a nyolcvanas években finomították módszereiket, és ez meglátszik a brit biztonsági erők gyenge teljesítményén. Korábban Nagy-Britanniában tevékenykedő merénylőcsoportjaikat addig használták, amíg csak lehetett - vagyis amíg a rendőrség a nyomukba nem ért -, újabban azonban minden bizonnyal csak tucatnyi emberből álló kis tervezőcsoportot tartanak a brit Merénylet a City-ben - tettes nincs szárazföldön, és az akciók elkövetésére az ír Köztársaságból és Észak-írországból érkeznek új és új, a biztonsági erők számára ismeretlen emberek, akik egy-egy merénylet után visszavonulnak az ismeretlenségbe. A nyolcvanas években Líbiától kapott Semtex robbanóanyag fogytán van, ezért mindinkább műtrágyából készített robbanókeveréket használnak a terroristák. Az ír Köztársaságban néhány éve már ellenőrzik a műtrágya forgalmazását, de a terroristák mégis hozzájutnak: tavaly áprilisban és a múlt szombaton is ezzel az anyaggal döntötték romba a City egy részét. 1983-ban a londoni Harrods áruházi robbantásnak hat halálos áldozata volt, gyanúsított azóta sincs. 1984-ben a terroristák a brightoni Grand Hotelt robbantották fel, miközben a kormányzó konzervatív párt ott tartotta éves értekezletet - öt ember meghalt. Egy ember életfogytiglani börtönbüntetést kapott. 1988-ban, 1989-ben és 1990-ben öt merényletet követtek el katonai célpontok ellen Nagy-Britanniában, 14-en meghaltak, ötvenen megsebesültek - egyetlen gyanúsított sincs azóta sem. 1991. februárban az észak-ír terroristák aknavetővel lőttek a brit miniszterelnökség Downing Street 10-i épületére Londonban - senkit sem sikerült perbe fogni. Néhány nappal később az egyik legnagyobb londoni pályaudvaron történt merénylet, egy ember meghalt, 40 megsebesült - gyanúsított nincs. Tavaly februárban egy újabb pályaudvari robbantásban 30-an megsebesültek, majd áprilisban a City-ben hárman életüket vesztették, 90-en megsebesültek - senkit sem fogtak el. Tavaly októberben, decemberben, majd idén februárban és márciusban Londonban és más angol városokban, Manchesterben és War- ringtonban kocsmákban, bevásárlóközpontokban robbantottak a terroristák. Hárman meghaltak, köztük egy négyéves és egy 12 éves gyerek, összesen 140-en megsebesültek - gyanúsított nincs. A jelek szerint nem ígérkezik gyors siker az új City-beli robbantás nyomozásában sem. Brit lapkommentárok szerint bajos, hogy Nagy-Britanniában három miniszteriális kormány- bizottság, és három minisztérium közvetlen felügyeletével hat titkos szervezet (köztük a politikai és a katonai kémelhárítás és a hírszerzés szervezetei) küzdenek a terroristák ellen, a Scotland Yard háromféle központi terrorizmus-ellenes csoportján és a rendőrség helyi erőin kívül és felül. Szakértők szerint ez a bürokrácia és a rivalizálás receptje, és akadályozza a terrorizmus elleni harc hatékonyságát. Messzebbre tekintő politikai megfigyelők reményt látnak a békére az ír Köztársaság és Nagy-Britannia kormányközi együttműködésében, amelynek eredménye lehet Észak-írország hetvenes évek elején megvont önkormányzatának visszaállítása, cserébe azért, hogy az ír Köztársaság hivatalosan lemond területi igényéről. Az újabb brit-ír próbálkozásokat azonban nehezíti, hogy a brit koronához ragaszkodó észak-írországi protestáns többség érdekeinek londoni kiárusítását gyanítja az önkormányzati tervben, a katolikus kisebbség ír köztársaság-párti szélsőségesei pedig attól tartanak, hogy ha az önkormányzatban az ír Köztársaság támogatásával békésen javulna a katolikus érdekek képviselete, akkor bázisukat veszítenék. Brit és ír kormánykörökben egyaránt úgy vélik, hogy az EK maastrichti uniószerződése sokat segíthet: a szerződésbe foglalt szubszidiaritás elve ugyanis újfajta, nemzetközi jogilag érvényes szabványt teremt a helyi döntéshozatalra, végső soron az önkormányzatra. A nemzetközi jogra való hivatkozás, gyakorlatilag a nemzetközi fórumokhoz való fellebbezés lehetősége esetleg csi- títani fogja a jövőben az észak-írországi helyi erők gyanakvását az eddig brit-ír körre korlátozódott rendezési kísérletekkel szemben. Mészáros György i k 4 * Szerb fegyveres Vukovár utcáján a város elfoglalásakor (archív)
