Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)

1993-04-10 / 98. szám

1993. április 10., szombat uj Dunántúli napló 11 Szép magyar vers Illyés Gyula A költő felel l Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok, - azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak agyag bennetek s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat! Nagy föladat; mert nemcsak bátor nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki nekiszántan előre rohant a korából, egy új, egy tiszta tájig, igazában a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem ekkép süvöltve a föl-fölbukó úttörőre:- Hova fut? Elbújt! Játszik! Játszunk, - igy száll énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb szerzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót. Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, a fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vízen a fény; a lány s fiú csak szebb s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis ujdonan marad kezünkben, olvasó! Magyar népművész Amerikában Tokay János nem akart (s tudott) felejteni Egy magyar válogatott öttu­sázó csont pásztorkürtöt díszít ki faragásával. Egy „amerikai” város- és környezettervező mérnök magyar népi motívu­mokra támaszkodó festészetet művel. Furcsa ez? Első hallásra bizonyára. Főleg, ha kiderül, hogy egy és ugyanazon ember­ről van szó. Azonban, ha csak néhány percre is, sikerül be­szélgetni Tokay Andrással, hir­telen világos lesz minden. Leg­utóbb a pécsi Művészetek Há­zában nyílt erre lehetőség, ahol kiállításon mutatta be alkotá­sait. Tokay János 1919-ben szijle- tett Debrecenben. Gyermekkora nagy részét a család Hajdúsám- son meletti, savókúti birtokán töltötte. Itt ismerte és szerette meg a népművészetet.-Faragni először Szűcs bá­csit láttam, ahogy letette a hü­velykujját, s akörül, körbe ha­ladva a faragóbicskával készí­tette, amin dolgozott. Lassan el­tanultam tőle az elemi fogáso­kat, tizenkét éves koromra már egész tűrhető képkereteket fa­rigcsáltam. Fiatalemberként lett tanítvá­nya, szobrászati modellje és ba­rátja Medgyessy Ferencnek, a neves szobrászművésznek. Erre az időre esik a már említett „sport-korszak”, mikor Tokay a magyar öttusa válogatott tagja volt. A második világháborúban repülőtisztként szolgált. Orosz hadifogsága után visszatért hi­vatásához, a magyarországi és erdélyi népművészet festmény­ben, kerámiában, fafaragásban való továbbéltetéséhez. A történelmi kilátások bo­rúsra fordulásával 1947-ben először Nyugat-Németor- szágba, majd öt évvel később Amerikába vándorolt ki. Ott először egyetemre járt, szakmát tanult, tervezőmérnök lett be­lőle. Számos helyen dolgozott, a detroiti Ford Művek fogadó­termét is ő tervezte. Mindeköz­ben sose hagyott fel a magyar népművészettel való foglala­toskodással, sőt, ez a tevékeny­ség a tengeren túl új dimenzió­kat is kapott.- Lehet, hogy sokszor pejora- tívan említjük a „nosztalgiá”-t - tárja szét kezét Tokay' János -, de én vállalom, hogy ebben a tevékenységemben volt sok nosztalgia, hogy ne lett volna! Szívesen emlékeztem vissza egy régi korra, s ugyanakkor aggódtam is, hogy el fog tűnni mindez az itthoni élet minden­napjaiból. Először ugyan abszt­rakt festőnek indultam, de mi­vel velük nem csak Dunát, ha­nem Hudson folyót is lehetne rekeszteni, a kodályi-bartóki eszmék szellemében arra szán­tam magam, hogy egyszerű népművészeti formákból alko­tok olyasmit, ami egyszerre ősi is és modern. Nem „magya­Sárándi József: Elemzés Félek egy „szép” napon te sem fogod többé rám nyitni az ajtót kinek pedig - vonzalmunk okán • még bejárása van a házba Szabad fuldoklásom „kegyelmi” állapotának részvevő tanúja vagy de meg lehet unni e kényszerű tanúságot s a koporsó-magányt amelyben élek Elünk? Hülye vicc Éldeklek Haldogálok Talán gyűlölnöm kellene hogy újra talpra álljak mert harc nélkül nem tudok igazán szeretni Lászlóffy Aladár: Hegyek vasárnapja Bizonyára a hegyeknek is van vasárnapja, amikor kime- nősök a törpék s az óriások, el­lenben több idegen szempár, ámuló turista tekintet keresi fel, simogatja őket. Spielberg a lát­határon. Brünn környékén já­runk, a felhők árnyéka percen­ként változtatja a bevilágítást, vetíti a sötétzöld és a halvány­kék árnyalatait. Egy busznyi magyar két napja vágtat keresz­tül Európán. A mai tájhoz a múlt szolgáltatná a hangulat kí­sérőzenéjét, az olyan stendhali mondatokkal, melyek a IX. szimfóniával egyidősek, hogy „a szerencsétlen Pellico, a Francesca da Rimini szerzője ... két mázsányi lánc alatt roska­dozik; Voltaire, Marmantel és a többiek átmeneti tartózkodását a Bastilleben össze sem lehet hasonlítani ezekkel a kegyetlen fogságokkal...” - ha valakit is érdekelne: hol járunk, s mi az, ami éppen feltűnt a láthatáron. Ráadásul ez a Spielberg nem is önálló valami, csak amolyan „autonom terület” Brünnből. Dehát mégis: vasárnap van, le­galább ma megérdemelnek ennyit a legelhagyottabb he­gyek is. Ez a fellegvár, ott fenn a hegyek, úgy látszik nem - pe­dig talán épp olyan, mint Ka­zinczy vagy Pellico fogsága ide­jén, avagy a Világos utáni idők­ben. Amikor „példa kellett, hogy rettegjen az ország” (Ka­zinczy), amikor még „az oszt­rák önkényuralom igazi szimbó­luma, ahol olasz, lengyel, cseh, magyar szabadságharcosokra záródott rá a börtön vasrácsos ajtaja. Itt is hősök küzdöttek, mint Thermopülainál” (Csetri Elek), és az azóta eltelt század­évek ellenére épen megmaradt emeletek magasából a kilátás is ugyanaz lehet erre a tájra, ame­lyen most egy skandináv rend­számú emeletes luxus társas­gépkocsi kis piros pontja ara­szol, magyarokkal - otthonról hazafelé. Túl sokfelé kell már figyelni, ez lehet a baj. Mert aki egykor „felkapaszkodva a szűk ablak vasához”, lepillantott mint egykor a fogoly olasz, a rab magyar, jól látta az „alant elterülő völgyet, Brünn városá­nak egy részét, egy falut sok kerttel, a temetőt, a karthauzi kolostor mellett lévő tavat, és azokat az erdős dombokat, ame­lyek az austerlitzi híres mezők­től választanak el bennünket”. Igen, ez volt a „gyászos emlékű vár, melyben hajdan morvaor- szág urai lakoztak, s ma az ausztriai monarchiának legke­ményebb fogháza, nagy erős vár volt, de a franciák összelő- dözték s elfoglalták”. Nem res­taurálták többé, hogy erősségül használják, csak a lerontott kör­fal egy részét igazították ki, mely nélkül is ugyanolyan fé­lelmetes maradt, hogy „a 14. számú ajtón belépvén” Ka­zinczy „rémülve tántorodott vissza a kőszikla penészes bűzé­től. Semmi bútor egy hidláson kívül, mely, mint a lovak alatt az istállóban, az egyik oldalfal­tól a másikig vont gerendán nyugodott, a gerendáról nyolc lánc fityegett...” A busz ellen­ben békésen robog. A forróbb oldalon - nem hogy Spielberget firtassák - még be is húzzák a tűző nap ellen a függönyöket, amitől kellemes narancsszínbe borul minden, a finoman ringó színhely, a szundikálók. Itt sen­kit nem érdekel más, csak az éppen esedékes uticél, a teljesí­tett százkilométerek. Egy bőbe­szédű nagymama fényképeket mutogat a hallgatag nagyma­mának, és nevetgélve meséli, hogy „tizennyolc hónap után nem ismert meg az unokám” ... A fiatalok füldugaszon keresz­tül szippantják a kazettákban rejlő decibeleket, és félig húnyt szemmel hallgatnak maguknak jóllakottan, elégedetten. Ők utaznak, a két végállomás - két világvárosi disco, nekik telik, számukra megadatott. Mit vál­toztathat ezen, hogy eddig, elő­zőleg mikor, hol, mi ment végbe a világban! Akár bemá­zolt, beragasztott ablakokkal is utazhatnánk? Ami még hátra van: mint ha nyáréjszakai út lenne, tájtalan, tárgytalan? Eu­rópában? Hát igen, nem ismert meg a kétszer tizennyolc hóna­pos unokám, aki ugyebár nem itt az Alkony-utcában, hanem már „Svédben született”, vagy valahol a védett nagyvilágban, és tulajdonképpen nem is néz­hetett rám soha még, legfen- nebb egyszer, hathetes korában. De esetleg 18 év után nem is­mert meg a gyermekded, vagy 28 év után már nem jött haza a temetésedre sem (ugye, Nusi néni!). És 180 év után nem is­mered fel a történelmed. Még akkor sem, amikor példa kell. Hogy ébredjen az ország. Tokay János rosch”, hanem magyar művé­szetet szerettem volna művelni, s talán nem túlzók, ha azt mon­dom, hogy az amerikai közön­séget is megragadta ez a szá­mukra különös, ismeretlen for­mavilág.-Megjelent-e mindebből va­lami szakmai munkájában, az építészetben ?- Természetesen, hisz ez amúgy is kikerülhetetlen lett volna. Én vallom, hogy az épí­tészet minden művészet össze­Fotó: Löffler Gábor foglalója. A néprajz pedig arra tanított meg, hogy az emberek az idők során mindig mozogtak, jöttek-mentek, s hol hoztak ma­gukkal valamit, hol vittek va­lamit tovább, ki tudja, hová? Én is ebben a szellemben próbál­tam dolgozni. Amerika az indi­viduum hazája, az a fontos, ki milyen egyéni érdekességet tud felmutatni. Ezért nem is akar­tam soha senkit másolni. És azt hiszem, megérte. M. K. Horvát könyv Janus Pannoniusról A nemrég megnyílt Horvát Intézet vendégeként járt Pécsett a Horvát Tudományos és Mű­vészeti Akadémia elnöke, Ivan Supek - elsősorban mint egy Janus Pannoniusról írott regény szerzője. Supek professzor egyébiránt fizikus, ámde elmé­leti kutatással foglalkozott, mi­vel nem kívánt részt venni a ju­goszláv atombomba (!) előállí­tásában. Hogy a bomba nem született meg, annak most tudunk csak igazán örülni... Supek pro­fesszor 1971, a horvát tavasz idején a Zágrábi Egyetem rek­tora - a mozgalom bukása után politikai priuszos. Az 1990-es horvát választások után választ­ják meg a Horvát Akadémia el­nökévé. E korántsem esemény­telen évtizedek alatt tucatnyi regényt, drámát írt. Elméleti problémák foglalkoztatják a Ja­nus Pannonius lázadása című regénye esetében is. A költő és a hatalom, Janus és Mátyás konfliktusa izgatta:- Janusnak, a költőnek, a humanistának volt egy víziója a világról, az eljövendő ezeréves békéről, és ennek megvalósítá­sát várta volna Mátyás királytól, mint humanista uralkodótól. A kortársak ezért választották Má­tyást királlyá - ő azonban, mi­után király lett, feladta a huma­nizmus szent elveit, és egyedül a hódítás érdekelte. De nem a délről fenyegető török elleni küzdelem, hanem a Né­met-Római Birodalom koro­nája, a Cseh Királyság. így én nagyon súlyosnak ítélem Má­tyás király felelősségét abban, hogy elhanyagolta a Ma- gyar-Horvát Királyság déli vé­geinek védelmét. Úgy látom, hogy Mátyás uralkodóként hátat fordított a humanista elveknek, illetve azokat a hatalom meg­szerzése és birodalma kiterjesz­tése érdekében használta fel. Vagyis nem tartom Mátyást igazi humanistának. Könyvem­ben Janus Pannonius ezt kéri számon uralkodójától, és ezért lázad fel ellene. A kérdésről természetesen vita bontakozott ki, és természe­tes, hogy a zágrábi és a pécsi vé­lemény alapvetően eltért egy­mástól. A zágrábi véleményben, Mátyás korának megítélésében érezhetően szerepet játszott a délről most fenyegető veszély, vagyis a bizonyos részein ma is szerb megszállás alatt lévő Horvátország véleménye. Sokcsevics Dénes, fiatal ma­gyarországi horvát kutató, a JPTA horvát tanszékének tanár­segéde történészként ismertette Janus és Mátyás konfliktusának hátterét, a kor gazdasági adtait. A zágrábi professzor és a pécsi kutató közötti vita abban csúcsosodott ki, vajon elvár­ható lett volna-e Mátyástól a tö­rök elleni küzdelem. Sokcsevics Dénes adatokkal támasztotta alá, hogy a XV.-XVI. századi Európában sajnos, nem volt erő, amely sikerrel szállhatott volna szembe a török birodalommal. Számarányait, felkészültségét tekintve ugyanis ez volt a vi­lágon az első modem szuperha­talom, amelynek megállításá­hoz a magyar és a horvát erők gyengék voltak. Mátyás így nem marasztalható el, hiszen éppen apja, Hunyadi János ta­pasztalatán okulva, egyetlen síkföldi csatát nem kockáztatott a törökkel. Amikor később Mo­hácsnál erre sor került, a követ­kezmények közismerten ka­tasztrofálisak voltak mind a horvátok, mind a magyarok számára. Ivan Supeknek, a horvát aka­démia elnökének Janusról írott könyve tehát izgalmas hor- vát-magyar dialógushoz szol­gált ürügyként a Janus Panno­niusról elnevezett egyetemen majd a múzeumban, népes hor- vát-magyar hallgatósággal, Horvátország nagykövete, Pécs polgármestere jelenlétében, a pécsi Horvát Intézet jóvoltából. Magáról a regényről Blazsetin István tanársegéd adott igen alapos áttekintést. Hogy a történelmi esemé­nyekről, személyiségekről más népeknek más a véleménye, ezen a napon Pécsett természe­tes volt. És az is, hogy a külön­véleményt nem katonák, fegy­verek, nem is politikusok, ha­nem a tudományos élet repre­zentánsai szólaltatják meg. Va­jon mikor lesz ez általánossá ebben az európai régióban? Gállos Orsolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents