Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-04 / 62. szám
10 üj Dunántúlt napló 1993. március 4„ csütörtök Kolozsvár kincse: a Mátyás-szobor Régi-új pécsi utcák Király (József) utca Pécs főutcája, a régi és új idők korzója, közéletének egyik színhelye 1864-ig Fő utca volt, ekkor lett Király utca. Névadója nem a „Király” uralkodónév, hanem Király József pécsi püspök volt. Ógyallai Király József (1737-1825) Komáromban született. Előbb Mócs, majd Ud- vard plébánosa, ezt követően a pozsonyi káptalan tagja, esztergomi kanonok, szemináriumi rektor, zebegényi apát volt. 1807-ben lett a pécsi püspök, 1810-1811 -es egyházmegyei látogatási jegyzőkönyvei (vizitá- ciói) ma is fontos kordokumentumok. Országos hírnévre alapítványai révén tett szert. A Ludo- vika Akadémia 1803-as létrejötte után 2000 forintot ajánlott föl a nemesi ifjak neveltetésére - maga is nemesi családból származott -, de Baranyában is volt alapítványa, amely szerint a vész napján, augusztus 29-én mutassanak be Mohácson ünGyerekkoromban a vásárra készülődés is ünnep volt. Már előző nap kezdtek szivárogni az árusok, megjelent a vásárok elengedhetetlen személyisége is, a Vajszlói Kutya. Öblös hangján végigkiabálta a falut. „Van-e öregasszony eladó! Öregasszonyt veszek!” Mi gyerekek ugráltunk a Kutya Bácsi körül, csodáltuk hatalmas, hosszúszárú pipáját, amelynek kupakja vörös rézből készült és úgy volt kialakítva, hogy megfordítva pipaszurkálóként szólták. Volt egy különleges fényképező gépe is, de ezt csak másnap a vásárban használta. Reggel kocsizörgéstől, mar- habőgéstől, disznósírástól, emberzajongástól volt hangos, a vásártér. A vásártéren mindenki elfoglalta a helyét: az árusok a sátrakban, a vajszlói Kutya a cédulaházban. Az Olcsó János a nyakába akasztott boltjával elindult a kőrútjára, így ajánlva az elmaradhatatlan játékot a vásárlóközönség figyelmébe: „Mászik a négus a fára, csak húsz fillér az ára!” A fagylaltos is biztatta a gyerekeket: „Gyerekek sírjatok, kapjatok fagylaltot!” Kutya Bácsi is elővette künepi szentmisét az elesett hősök lelkiüdvéért magyar, német és horvát nyelven. Vagyonának harmada a székesegyházra, a másik harmada az államra, a harmadik része a nyugdíjas papok javára szállott a Kollo- nich-féle előírás szerint. Füredi gyógykezelése idején hunyt el, az általa létrehozott püspöki kriptában helyezték örök nyugalomra. Városa 1864-ben ismerte el érdemeit főutcájának elnevezésével, amely a Sörház utcáig tartott, azon túl a Búza térig húzódott a Kossuth Lajos utca. 1945-ben megszüntették a Király utcát, az utca együttesen Kossuth nevét vette föl. Pécs város közgyűlése a 75/1991. (11.28.) számú határozatával - a történelmi belváros más régi utcaneveivel egyidőben - ismét visszaállította a Király utcát, de meghosszabbította a Búza térig (az addigi Irányi Dániel térig.) Dr. Varga Dezső lönleges fényképezőgépét, állványra tette és máris dirigálta az önkéntes fényképeszkedőt: „Tartsa egyenesen a fejét! Ide nézzen! Mosolyogjon! így, most jó. Maradjon így!” Megnyomott valamit a gépen és egy nagy öregasszonyfenék ugrott elő. Állt a vásár. Egymás tenyerébe csapkodtak az emberek. Végül megalkudtak. Elkelt a ló, a szarvas- marha, a disznó, a birka, a kecske. Irány a cédulaház, ahol a Vajszlói Kutya átírta az új gazda nevére a marhalevelet, a járlatlevelet, a passzust - többféle neve volt -, az állatok születési bizonyítványát. A marhalevél Magyarországon 1874-től 1976-ig szabályozta az állatorgalom rendjét. 1976-ban megszüntették. Most ismét bevezetik. A tervek szerint a nagyobb- testű állatoknál 300, a kisebbek esetében 100 forintba kerül majd a marhalevél. Kezelésére a helyi önkormányzat jegyzője, vagy az általa megbízott személyjogosult. Úgy mint régen! Sz. Harsányi János Az elmúlt évben, október 12-én volt kilencven éve, hogy a nagy király lovasszobra elkészült és eljött a leleplezés országra szóló ünnepe. Mátyás király megválasztásakor Szilágyi Mihály kormányzó figyelmeztette a kolozsváriakat, hogy másoknál inkább nevezhetik a királyt magukénak, mert ott született, ott serdült föl. Fadrusz János a győztes A város törvényhatósága 1882. évi július 21-i közgyűlésén Nagy Lajos tanár és Szász Domokos püspök indítványára határozta el, hogy Mátyás király emlékére - országos adakozás mellett - Kolozsvárott emlékszobrot állít fel. Szoborbizottság alakult. Az 1888 májusában tartott közgyűlés munkaprogramja keretében dr. Szabó Károly egyetemi tanár fogalmazta meg a felhívást „A Nemzethez” Az eredmény nem maradt el, a szoboralap javára hatvanezer korona érkezett. Ez az összeg 1892-re megkétszereződött, a kamatokkal együtt elérte a százhúsz ezer koronát. Lehetővé vált a pályázat kiírása 1893. június 11-ikén. Hét művész pályázott: Vas- tagh György, Köllő Miklós, Be- zerédy Gyula, Tót András, Róna József, Sovánka István és Fadrusz János. A győztes Fadrusz János lett, akivel 1894. májusában kötötték meg a szerződést. A milleneum évében, 1896. szeptember 30-ikán került sor a szobor alapkövének letételére. 1900-ra a szoboralap kétszáznegyven ezer koronára emelkedett. Fadrusz a kolozsvári Templomtér tanulmányozásával kezdte munkáját. Megállapította, hogy az alakoknak a szerződésben előírt másfél életnagysága nem megfelelő. Sikerült a módosítást véghezvinni, s a művész kétszeres életnagyságúra méretezhette művét. A munkálatokról rendszeresen tájékoztatta a szoborbizottság elnökét, Zsigmond Dezső ország- gyűlési képviselőt. Gondos ló-vázlatokat készített Mezőhegyesen, ahol a lovak mozgását figyelte meg s kisebb tanulmányokat mintázott, hogy azok alapján a végleges formához jusson. Velencéből kelt levelében írja: „... Itáliában jártam, hogy páncélokat szerezzek Mátyás király és vitézei számára . . .” Aprólékos gonddal, lépésről lépésre haladt a szobor-kompozíció munkálataiban. Mint sas a verebek között S hogy mit kívánt kifejezni, megfogalmazni Fadrusz János pályaműve? Erre maga a művész válaszol a szoborbizottsághoz címzett levelében: A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép legendás királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között. A hatalmas emlékmű monumentális hatása nemcsak a mester erőteljes ábrázoló erejének köszönhető. Nagy szerep jutott a tudatos szobrászi komponálásnak is. Az architektonikus környezet, Kolozsvár történelmi főtere, melynek szinte geometriai közepét foglalja el a Mátyás szobor, de úgy, hogy közvetlen háttere a Szent Mihály templom haránt fala s mögötte ennek égbe nyúló tornya, amelyek azonban nem a tér felező vonalába, hanem távolabb, a tér széle felé, a harmadoló vonalra épültek. A szobor tulajdonképpen egynézetű; szemben kell állni vele, jó távol, hogy minden részlete érvényesüljön. A kompozíció A főalak egymagában is kifejező, a legkiemelkedőbb pont Mátyás király babérkoszorús feje. A nyeregben ülő lovas az akkori kor divatja szerint mereven, egyenesen feszült lábbal ül nyergében, szinte áll a kengyelben. Karját a ló marján keresztbe tett kardon pihenteti. A remekül megmintázott, egyenes tartású, a messzeségbe néző, a jövőt vigyázó sajátosan Mátyás-arc és fej csúcspontja a lóban és lovasban kifejezett erőnek és nyugalomnak. Tőle jobbra és balra két-két alak áll, de jóval mélyebben, a bástyafok tövével egy szinten. A király felé forduló, a nézőhöz közelebb eső két alak mélyen, a földig meghajtja zászlaját. A baloldalt álló, hosszú sza- kállú ősz vitéz a földig döntött zászlót bal kezében fogja, jobbjában levett sisakját tartja. Felfelé néz. Magyar Balázs ez az alak, aki közlegényből lett Mátyás egyik legjobb hadvezére. Vele szemben, jobb oldalt Bát- hori István erdélyi vajda, fél kézzel földre tett óriási pajzsát tartja, balját a király felé, de mélyen a zászlóra, a kivívott diadal jelvényére mutat. Mögött Sza- polyai István nádor, magasodik. A néző felé eső kezében lévő zászlót földig hajtja, a Mátyás felőli kezében magasra emelve a király felé lengeti. A másik oldalon a királyhoz közelebb álló hátsó alak, Kinizsi Pál. A jobb kezében tartott, mélyen lehajtott zászló török zászló, a törökön aratott diadal jelvénye. Arca és tekintete kifelé fordul, az alak mozdulata a néző felé irányul. Ajka, szélesen kerekre nyitva, hangosan kiált, valószínűleg csak ennyit: „Éljen Mátyás király!”, vagy azt: „Vivat Mathias rex!” Nem tudni pontosan, milyen történelmi eseményt elevenít meg Fadrusz. Valószínűleg Mátyás király egyik győztes csatájából való megérkezését idézi, amint szerető népe ünnepli. A várva várt pillanat Kristóf György kolozsvári egyetemi tanár részt vett a szobor felavatásán. Akkoriban, mint újdonsült magyar irodalomtanár várakozott az ünnepség megkezdésére. Az eseményről negyven év után írt tanulmányában is beszámol. „Megtörtént a várva várt pillanat, valóra vált Kolozsvár kitartó lelkesedése által a hosszú évtizedek óta melengetett magyar törekvés:... előttünk állt a hatalmas emlékmű, Mátyás király lovasszobra. Láttára egy percig még a lélegzet is elakadt, majd tomboló taps riadt fel s szűnni nem akaró éljen rivalgás zengett, zúgott és hullámzott a tömegen át, az országos méltóságokon kezdve a küldöttségek, főispánok, a téren szorongok, a környező ablakokból kíváncsiak, vagy éppen a háztetőket is merészen megszálló kolozsvári gyerekek száján egyaránt. Annyi volt az itt egybegyűlt sokaság, nem az emlékező képzelgés, hanem az egykori tudós történetíró szerint, mint a Mátyást királlyá választó és kikiáltó magyarok száma Pest-Budán, ama bizonyos téli napon, 1458-ban.” A királynak hódoló alakokat Fadrusz sem a pályázatra beküldött minta leírásában, sem másutt nem nevezte meg. Ezt először Szádeczky-Kardoss Lajos, a magyar történelem akkori kolozsvári egyetemi profesz- szora tette, s mint ezt ő maga feljegyezte: Nem egy, de öt szobrot kapott egyszerre a nemzet, mert a nagy királyt ábrázoló főalak mellett a nemzetet jelképező mellékalakok mindegyike megában is egy-egy műremek. Fenséges nyugalom Ó, kedves Kolozsvár. .. Részlet Nagy Péter lírai hangvételű kultúrtörténeti munkájából (Berlin, 1926): Ott áll a szobor, fenséges nyugalommal, leigázó erővel, lélegzetakasztó szépséggel egy hozzá méltó környezetben: a százados, ódon templom előtt. Az előtt a hatalmas, gótikus, szentséges ház előtt, amelynek építését éppen ő fejezte be. Elválaszthatatlanul öüsszetartoz- nak, felbonthatatlanul össze vannak nőve ők: templom és szobor. Egyik a másik által él, mert egységes, egyetlen a lelkűk. És ezért nincs erő, amely szét bírja választani őket: a szobrot és a templomot. B. Szepes Zsuzsanna Marhalevél Hol sírjaink domborulnak (1) Osztrogoszk után A pécsi IV. hadtest székhelye Osztrogoszk városkában volt, a Dontól kb. 25 kilométerre. A várost a scsucsjei hídfőből indított támadás 1943. január 16-án közelítette meg, de már fenyegetett a déli oldalon Kamenka irányából a felbomlott olasz front felől, valamint a kiszélesített urivi támadás előrehaladása is. A városon kellett átvonulnia a kaposvári 10. hadosztály és a szekszárdi 12. hadosztály megmaradt részinek is. A pécsiek összekeveredtek ezekkel a krinicai harcok során. A hadtest felállása a védelmi vonalban azonos hadrendben történt, akárcsak később a Tatárhágó előterében, vagy Budán, a Rózsadombon. Balról a kaposváriak, középen a pécsiek, jobbszárnyon a szekszárdiak. A legerősebb támadás mindig a szekszárdiak és a pécsiek állásai ellen történt. A donnái a kaposváriakat az első napon nem érte támadás, még a második nap estéjén is állásaikban voltak. A sötétben aztán pánikszerű gyorsasággal kivonták őket, mert az ezredparancsnokságot Kolomjzevón elérte az orosz. Velük együtt kerültünk be Oszt- rogoszkba, ahol végül is a németek kitörése, menekülése után az utóvédek utóvédjeiként a még szabad, de már bombázott úton kitörtünk északnyugat felé. Ettől kezdve jó pár napig szinte versenyt futottunk az oroszokkal, hogy ki ér be előbb éjszakára egy-egy faluba, meleg szállásra. Hej, de sokszor volt riadó, mert megjelentek az oroszok. Az is előfordult, hogy hajnalig azonos falu két oldalán szállásoltunk el, csak a reggeli szürkületben menekültünk tovább. Hiába erőltették a körvédelemre való berendezkedést a falu határában hóból felmagasított védőállomásokban, ha az oroszok megjelentek, pár lövés után mindenki csak hátrafelé tekintgetett. Alekszejevkán láttam a hósáncnál állva megfagyott katonákat is. ,A fegyverteleneket tovább engedték, a fegyvereseket minden falunál feltartották körvédelemre. Ha másképp nem ment, lelövéssel, mert megjelent a felkoncolási parancs. Erre az okos katona este bement a házba puskával, reggel már fegyvertelenül állt be a sorba, és vonult tovább. Abból láttuk, merrefelé szabad az út, ahol még nem tört nagy füst az ég felé, nem égtek a raktárak, melyeket az oroszok közeledésére felgyújtottak. A visszavonuló oszlopokat repülők géppuskázták, bombázták. Egy alkalommal azért menekültem meg, mert letértem élelmet keresni. Találtam egy jéggé fagyott német kenyeret, melyről felmelegítés után is csak kéregfoszlányokat tudtam lefaragni. Az időben visszavonulóknak, a járművekkel rendelkezőknek volt élelme, de nekünk, harcosoknak mindenünk a közelharcban elfoglalt bunkerban maradt. A szétbombázott járművekről néha sikerült egy-egy konzervet szerezni. Az utakon mindenütt 100 méterenként egy-egy lóhulla, már szétszabdalva. Az egyik kapaszkodónál a járművek tömege, mert nem tudtak a jeges úton felkapaszkodni, egymást is akadályozták. Szétszórt holmik, zöld tábori lapok. Nekünk, a legelőről jött megmaradt gyalogosoknak kellett minduntalan megvárni az ellenséget. S éppen bennünket fenyegettek felkoncolással, miközben se fegyvert, se élelmet nem adtak. Egyetlen megmaradt konze#vemet az egyik faluban három kis árvának adtam, akiknek szülei sem voltak, egyedül éldegéltek a házban. Jégcsapot szopogattunk, havat nyalogattunk, sajnos a víz fertőzött volt, sokunkat gyötört hasmenés. A katonák jobbra-balra szaladgáltak ki a sorból, dobták hátra a köpenyüket, guggoltak bele a magas hóba. Oldalbiztosítóknak neveztük el őket. Szerencsére az éhezés ezen is segített, mert néha napokig nem ettünk. Jéggé fagyott utak, végtelen fehér hómezők, néha hóvihar, a széltől gyorsan forgó szélmalom-vitorlák. A nagy fehérségben egy vékony fekete csík kanyargóit a láthatárig. Ezek voltunk mi. Szánk, arcunk sállal befedve, a pára öklömnyi jégcsappá fagyott állunkon. Az egyik kis fekete orosz ló a ráfagyott párától hófehérré változott. Volt, akinek lefagyott a füle felső része, vagy az orra csücske, aztán letört és a heg feketén foszladozott. A szánon, teherautón szállított sebesültek, vagy magatehetetlenek sokan megfagytak, míg melegre kerülhettek. Nálunk például Héli Simon szuloki (Somogy m.) lakos. Aztán tetvesek is voltunk. A nagy hidegben, állandó menetben nem nagyon volt lehetőségünk tisztálkodásra. Reggel sorakozó, indulás, estefelé elszállásolás a megtett húsz-harminc kilométer után - ha egy kis csetepaté közben nem akadt még a partizánokkal. A németekkel együtt menekültek, a szolgálatukban álló orosz milicisták is, akik egymást is lelőtték az úton. Bíró József
