Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-28 / 85. szám
{ Kapoli Ilona Fotó: Szundi György A siker egy olyan élet, ami teljes Beszélgetés Kapoli Ilonával - hagyományról, munkáról, és kísérletekről Kapoli Ilona szigetvári otthona olyan, amilyenre magam is vágyom: minden falon rengeteg festmény, és mind a sajátja. Csak találgatunk, hány száz munkát készített gyerekkora óta mostanáig. Az 56 évében járó alkotó különleges élete nem volt mentes a megpróbáltatásoktól. Az idei esztendő talán más lesz, hiszen több kiállítási lehetőséget is kapott. Jelenleg San Franciscóban mutatják be néhány népművészeti és képzőművészeti munkáját, de megkeresték, hogy Bulgáriában is állítson ki júniusban, sőt Németországba is váiják a nyáron. Legutóbb Kütahya polgármestere hívta meg városába. Hogy mindez sikernek számít-e?- Nem tudom mi az: siker - válaszolta. - Talán siker egy olyan élet, ami teljes. Amiben benn van a család, ahonnan az ember jött, benne van a saját tevékenysége, a gyereke, a férje. Kapoli Ilona egyszerre volt könyű és nehéz helyzetben. Beleszületett egy olyan családba, ahol mindenki alkotó volt, nagyapja, aztán édesapja, Kapoli Antal fafaragóművész, aki a népművészet mestere is lett.- Mindig néztem apámat, ahogyan dolgozott. Ha felállt a munka mellől, lopva belevágtam én is. Soha nem vette észre. Csak a késen látta, hogy valaki hozzáért. Két évet járt a képzőművészeti főiskolára Budapesten, esti tagozatra. Felköltözött, munkát vállalt, és naponta 5-6 órát dolgozott, festett. Aztán a tagozat megszűnt, nappalira pedig helyhiány miatt nem jutott be.- Azzal vigasztaltak, ne törődjek vele, csak ne hagyjam abba a festést. De nagyon elkeseredtem. A csalódás évekre megbénított. Végül aztán elvégeztem Pécsett a tanárképző főiskolai rajz-szakot, munka mellett, de bejárva a nappali órákra. Később rajzot tanított Szigetváron az I-es számú általános iskolában, és évekig vezetett faragó szakkört is a művelődési központban. Több csoportos kiállításon vett részt, önálló tárlatai voltak Pécsett, Budapesten, Pécelen, Kaposváron, Szigetváron. Húsz éve népi iparművész, úgy félszáz zsűrizett tárggyal. O is folytatója a Kapoli hagyománynak, birtokosa a Ka- poli-örökségnek. Pedig sokan akarnak még ebből a forrásból meríteni, és úgy tűnik, még a jogos tuladonost is ellöknék e víztől. A kincset végül is nem védi semmi. Pedig a családból farag Kapoli Ilona öccse, a húga, a nővére, gyerekeik közül is többen.- A mai napig dolgozom, szeretek festeni, nem tudok enélkül élni. Mindig kísérletezem, próbálkozom. Diófapác, zsírkréta, monotípia, szén, akvarell, tempera - mindet alkalmazom, párosítom őket. Megérzem, ha valami hiányzik, ha valamit a képhez hozzá kell tenni. A szakemberek bíztatják, és legutóbb a Magyar Rajztanárok Országos Szövetsége előtt mutatkozott be sikerrel. Mindez persze egy küzdelmes életnek csak hajszálvékony szelete. Kapoli Ilona igazi gazdagságát, kincseit csak az érti meg, aki belemélyed akvarelljeinek, képeinek érzékeny világába, szövetterveinek mesés mintáiba, és faragásainak kecses vonalú, finom rajzolatú szövedékébe. Hodnik I. Gy. Különlegesség a Harmadik Színház színpadán Hatszáz éves szerelmesek Már folynak a darab olvasópróbái Fotó: Szundi György Egyedülálló kiállítás Szekszárdon A fényképezés első száz éve Fotóporcelánok és festett üvegdiák »Özönvicc” Pécsi szerző viccgyűjteménye Ezernél több poén Aki a szerkesztőt személyesen ismeri, tudja: szeret viccelni, szívből, igazán. Leginkább szóviccelni. E sorok írója pedig igazán ismeri az Özönvicc című napokban megjelent vicc-gyűjtemény szerkesztőjét - már csak azért is, mert ugyanabban a szerkesztőségben jó ideje szobatársa az illetőnek. S mint ilyen, időnként már sejti mi következik, ha Bozsik László azt kérdezi tőle: „ismered”? S Cucu, ha teheti, naponta többször is megkérdezi ezt. Aztán meg folytatja egy viccel. Az Özönviccben (címlaptervező: Folkmann Miklós) megjelentek viszont többségében még e sorok írója számára is újak, éppen ezért jó szívvel ajánlhatja mindazoknak, akik az utóbbi években hiányolják az igazi vicceket. Manapság gyakran elhangzik: meghalt a pesti vicc - mert a magyar viccet, ugye, leginkább pestiként emlegetik -, vagy, ha meg nem is halt, de legalábbis tetszhalálban leledzik. Hogy mennyire nem így van, arra legjobb bizonyíték a Pécs-Baranyai Értelmiségi Klub gondozásában ( elsősor-' ban az Új Dunántúli Napló vicc-pályázata alapján) megjelent könyv. A szórakoztató kiadványból máris idemásolok néhányat. Az első a könyv szerzőjének egyik kedvence:- Két vasutas barkochbázik. Személy? - kérdi az egyik. - Nem - mondja a másik. - Akkor gyors. . .- Három kovboj megy a lovon, Jack aranyon, Joe ezüstön, Charles Bronson . . .- Bokor alatt csontváz. Mi az? - A tavalyi bújócska nyertese!- Az egérke és az elefánt le- ugranak a ház tetejéről és megegyeznek, hogy minden emeletnél köszönnek. Elsőnek ugrik az egérke:- Szervusz 3. emelet. Szervusz 2. emelet. Szervusz I. emelet. Places. Leesik. Ugrik az elefánt:- Szervusz 3. emelet. Szervusz 2. emelet. Szervusz 1. emelet. Szervusz földszint. Szervusztok bányászok... *- Honnan lehet megismerni a messziről jött embert?- Közelről. . .- Mi a fasírt többesszáma?- Fák sírtak. P.Zs. Ki ismeri Aucasint és Nico- lete-t? Alig valaki. Pedig a két gyermekember egymásra találásának fordulatos, varázslatos, könnyed, lírikus hangvételű meséje jobb sorsra lenne érdemes. Ezt fedezték fel Pécsett, a Harmadik Színházban, ahol nemsokára bemutatják a játékot. A két fiatal szerelmes történetét egy ismeretlen észak- -francia szerző dolgozta fel egy énekes darabban, a XÚ-XIII. század fordulóján. A jó régi Rómeó és Júlia sztori ez, csakhogy itt kiderül, hogy a szerelembe nem muszáj mindenáron belehalni!- Ez egy középkori darab - mondta Ditzendy Attila, a rendező. -, a színpadokon igazán nem játszanak ilyeneket. Zenés játék, de nem musical, amivel ma már tele vannak a gyerekek. Nagy értéke, hogy nem giccses, mint a legtöbb hollyvoodi mese. Ugyan ez is tele van harcokkal és csatákkal, de mi ezt humorosan fordítottuk le. A hősök itt nem olyan hősök, és helye van a vásári komédiának, a tréfának. A színészekkel együtt találjuk ki a jeleneteket, a darab egyébként eléggé szabad és laza szerkezetű. Nem könnyű megoldani azt sem, hogy munden szereplőt kilenc színész jelenít meg. Az előadás arról a régi igazságról szól, hogy a szerelem mindenek fölött hatni tud, hogy az igaz, tiszta érzelmek képesek legyőzni a negatív dolgokat, a zsarnokságot, még a természeti csapásokat is. A szerelmesek itt is a szülők világával állnak szemben, abból akarnak kitörni. Tettük nem valami nagy forradalom, picit csorbulnak is, amikor alkalmazkodni próbálnak, de végül elérik azt, amire vágytak. Nemcsak a darabválasztás különleges, az is az ínyenceknek kedvez, hogy Aucasin és Nicolete történetéhez a Szélkiáltó együttes szerezte a zenét. Ez azt jelenti, hogy 21 új Szélkiáltó dal született, az utóbbi négy évben nem volt ennyi! Ezt már Lakner Tamástól tudtuk meg, és azt is:- Nagyon izgalmas ez az új feladat, szeretjük csinálni! Ilyen vállalkozásunk még úgysem volt, hogy beöltözve, magunk is részt veszünk a játékban, mint mesemondók, narrátorok. Az ötlet végső soron Vincze Jánostól származik. Szerencsére sok a vers a darabban, így mintegy 45 percnyi zene született. Figyelembe kellett vennünk a színpadi igényeket, a szituációt, a színészt - így készültek a dalok. Egyébként egy részük a 29-ei, hétfői Szélkiáltó-klubban hallható is lesz, ahol a Vagantes együttessel együtt játszunk majd. Az együttes január végétől dolgozik a zenén. Próbák jelenleg is folynak, a bemutatót április 19-ére tervezik. Aucasint Be- leznay Endre, Nicolete-t pedig Palásti Gabi játssza. Külön élmény lesz Tóth Árpád fordításában hallani a darabot, aki elkápráztatja a hozáér- tőt pazar verstechnikájának tűzijátékaival. H. I. Gy. „Egyet azonban nem bírok elnyögni! Díszes kiállításunk a papír és sokszorosító ipar csarnokának emeletén van elhelyezve! Vájjon nem irónia, nem gúny ez? Vájjon nem volt-e vétkes, mondhatnám megbocsáthatatlan könnyelműség szakmánk vezérfiaitól, speciális kiállításunkat e csarnokban .. . koncentrálni?!” - írta Lőwinger Mór a Fényképészeti Értesítőben 1896-ban. A fényképezés első száz éve címmel Szekszárdon, a Wos- sinsky Mór múzeumban nyílt kiállítás már jóval nagyobb megbecsüléssel kezeli a fotográfiát, amely már rövid létezése óta bebizonyította, hogy értékesebb darabjainak múzeumban van a helye. Ez a kiállítás szeptember 30-ig, naponta 10-től 18 óráig tekinthető meg. Az ilyen jellegű, a kezdetektől a 30-as évekig terjedő időszak képeiből és tárgyaiból rendezett átfogó kiállítás ritkán látható Magyarországon, vidéken pedig még nem volt rá példa. Erről kérdeztük dr. Kápolnás Mária történész-muzeológust, a kiállítás rendezőjét. Megtudtuk, hogy szerették volna megmutatni, milyen értékes anyagok vannak saját, 7-8 ezer képet magában foglaló gyűjteményükben. A bemutatott 3-400 kép között vannak fényképtörténeti érdekességek is: dagerrotípiák, talbotípiák, ferrotípiák, sópapír képek, albumin képek. Láthatók egyéb ritkaságok is, mint például fotóporcelánok, aranymedál, tu- bákosszelence és porcelántányérok fotóval, porcelán sírképek. Megtekinthető egy 1880-as gázvilágításos laterna magica üvegdiákkal, vagy egy százade- leji diavetítő, fekete-fehér, majd kézzel kifestett üvegdiákkal, amelyek a selyemhernyó tenyésztést propagálják. A válogatás szempontja az volt, hogy bemutassanak egy történeti kiállítást, ahol végigkísérhető a fotográfia fejlődése, a különböző eljárások, a hozzájuk szükséges eszközök, amihez tárgyakat is kölcsönöztek. Különböző enteriőrök is megtekinthetők, például egy fényképész műterem, amely a Borgula családé volt, akik 1910 óta folyamatosan a mai napig dolgoznak Szekszárdon. Itt kiállítottak egy eredeti, századeleji, festett hátteret is Bécsből, egy sárközi népviseletbe öltöztetett fiatal- asszonyt, hiszen őket gyakran fényképezték annakidején, s megtalálható itt egy műtermi fényképezőgép, valamint lámpák, eredeti képek a hajdani műteremről, kitüntetések stb. Látható egy fényképész laboratórium is, amely a 20-as éveket reprezentálja. A harmadik enteriőr század- fordulós szobaberendezés, amelyben egy polgári ruhás hölgy áll, nyakában kitűző, amelyen egy férfi portré látható. Itt tetten érhető, hogy milyen divattá vált a fénykép a század- fordulóra, mint lakásdísz vagy ajándéktárgy. Cs. L. Rádió mellett „A” tudományhoz nem értek-ahhoz sem értek- ám a tudósok iránt mindig is mélységes tiszteletet érzek, főként ha egy hazai, vagy külföldi kutatóintézet új, csodálatos produktummal lepi meg a világot. Hazánk - ez ismeretes- számos világhírű okos főt adott a tudományos életnek, akiknek zöme persze nem itthon iratkozott föl a zsenik listájára, hanem a jóléti államokban, ott, ahol a kutatásokra nagy pénzeket áldoztak a mindenkori kormányzati szervek. Ez közhely, de így van: a tudomány drága dolog, nekünk meg, ugye, pénzünk ma sincs, korábban sem volt és még beláthatatlan ideig - gondolom - nem is lesz. Annyi. Egy izgalmas beszélgetést hallottam a rádióból, a vendég T. M., neves sugárbiológus volt, aki eredendő hivatásként annakidején mint agronómus ológus pályája erősen egyenetlen volt. Származása miatt (osztályidegen volt) nehezen jutott be az egyetemre, ötvenhatos tettei miatt le is ültették, utána pedig különböző - diplomájától merően eltérő - munkákat vállalt, élni kellett. Csak évek múltán került a kutatói pályára: jelenleg egy olyan közösségben dolgozik, az említett csoport munkájának tudományos értékét. De hát ez az összeg fogyóban van. Pedig a kutatás „végterméke” már-már itt van a küszöbön és minden bizonnyal világsikerre lehet számítani. Csak hát... még áldozni kellene rá ... T. M. más gondokat is említ. Gyakran hallani manapság az „agyak” elvándorlásáról. A Okos gondolat és tisztelet végezte el az egyetemet. Ő mondta, hogy az amerikai statisztika szerint az USA tudományosainak eredményei mintegy 600 milliárd dollár hasznot hoznak évente. Említ egy másik adatot is: nálunk az egy főre jutó évi ráfordítás az egészségügyben 150 dollár évente. Összehasonlításként Ausztriában 1500 dollár, az Egyesült Államokban 3000 dollár. A számok nagyon tanulságosak. A sugárbiamely a sugárfertőzés gyógyításával foglalkozik. Az eredmények nagyon reménytkel- tőek, hírük túljutott határainkon, külföldi tudományos köröktől érkeznek ajánlatok. De a kutatáshoz még sok pénz kell. Valakinek az ötlete révén Csurka István MDF-es ország- gyűlési képviselőhöz fordultak, aki - nem kevés nehézségek árán - szerzett a kutató- csoport számára 30 millió forintot, mert azonnal felismerte szabad munkavállalás - a többi között - annyit is jelent, hogy bárki vállalhat munkát külföldön, amennyiben munkát biztosít számára a befogadó ország. A kutatók, tudósok - vagy a régi amerikai zsagon szerinti „tojásfejek” - közül sokan elindulnak hazánkból, mert a gazdag anyagi háttérrel működő intézetek vonzása rendkívül erős. 1989-ben 2500, a következő esztendőben, majd azután 3170, illetve 4550 tudományos dolgozó mondott búcsút a szülőhazának. A folyamatot nehéz megállítani. A sugárbiológus politikusi alkat is. Figyelemmel kíséri a napi eseményeket, nem is akarja távol tartani magát a politikától. De érthetetlenül fogadja egyes közszónokok harsogását, miszerint minden elvetni való, ami a múlthoz kötődik. Azt mondja - példának felhozva - hogy az elmúlt 30 esztendő alatt Magyarországon több lakást, iskolát, egyebeket építettek fel, mint akár 300 esztendő alatt. A múlt rendszerben is születtek értékes alkotások, amelyeket okos emberfők hoztak létre különböző szinten. Ezeket nem lehet lesöpörni az asztalról. Főleg úgy, hogy különböző fórumokon ráadásul még terjesztik a gyűlöletet és a bizalmatlanságot. Ebben a légkörben elvész az okos gondolat és az egymás iránti tisztelet. 4 Új VDN 1993. MÁRCIUS 28., VASÁRNAP í * *
