Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-27 / 84. szám

1993. március 27., szombat üj Dunántúli napló 11 • • Üzenet a Színházi Világnapra Lehetséges, hogy az idők múlásával a világ egyre ide- genszerűbb helyszínné válik? Azt hiszem, így van, én lega­lábbis így látom. Csupán azt kell kiderítenem, vajon valami abszolutum működik itt, vagy egyszerűen az érzékenységem változása - a felvillanó tudás és a hanyatlás jelzéseinek tapo­sómalmában, és elképzelhető, hogy mire a válaszok lassan megszületnek, már én nem tu­dom többé, miért is fontos. Mégis, kínoz a kérdés. Mit kell tennünk például a pangás ellenében, hogy kimoz­dítsuk magunkat a mozdulatlan középpontból, ahol két előrelé­pésnek az a jellemző követ­kezménye, hogy kettőt lépünk hátra. Valahányszor valamely egyeduralmi rendszer önsúlyá­tól összeroskad - a zsendülő demokrácia illúziónak bizo­nyul. Úgy rémlik, minden ön­zetlen tettnek ellensúlya bizo­nyos megfelelő kíméletlenség vagy kapzsiság. Van-e vála­szunk - és lesz-e valaha? - a kérdésre, hogy mi az ember va­lódi természete: örömteli ura önmagának avagy készséges (netán túlbuzgó) rabszolga? Fölfedeztük - vagy ha úgy tetszik: kibontakoztattuk - a művészeteket, hogy érthetővé tegyük magunkat önmagunk­nak, hogy rendet és világossá­got teremtve netán még alakít­suk is tudatunkat. Fölfedeztük - a dolgok legmélyén - hogy a művészetnek, ha nevét ki akarja érdemelni, hasznosnak, nem csupán dekoratívnak kell lennie. Tehetetlenségében (mi­közben azt mondják, a művé­szet nem változtat meg sem­mit) - mindent meg kell változ­tatnia. Minden kormányzatot rendeletileg kitilthatunk boly­gónkról - igen, megkísérelhet­jük. Lerázhatunk minden kí­vülről ránkerőszakolt tudat­kontrolit - igen, megkísérelhet­jük. És akkor még mindig ott maradunk a mindezek közül legnyomasztóbb cenzúra alatt. Az ember öncenzúrája ez, mi­közben vonakodik (vagy túl bizonytalan), hogy megtegye az első döbbenetes lépéseket az önismeret felé. A művészetek azért vannak velünk, hogy hozzásegítsenek e lépésekhez, és hogy vissza­utasítsunk mindent, ami lebék­lyóz, szemellenzők és bilincsek megtűrésére kényszerít. Jártam totalitárius társadalmakban, ahol az embereket bebörtönöz­ték, és ahol az emberek meg­haltak azért, hogy részük le­gyen a művészetekben. És egy olyan társadalomban élek, ahol az öncenzúra ugyanolyan kö­nyörtelen, mintha kívülről erő­szakolták volna ránk. Ez a pa­radoxon visszataszítóbb, mint­sem gondolnánk. A színház a maga közvetlen­ségében, jelenidejű esemény­szerűségében él. Ellentétben a fűmmel, mely mindig a már megtörténtet mutatja, ez az oka, hogy még szertelensége is oly biztonságosnak látszik. A színház, egyedülálló helyzetnél fogva bármit előidézhet, hogy megtörténjen, egy olyan civili­záció felé fordítva bennünket, melyben nem elégít ki a biz­tonságtudat, sem az, ami előre meghatározható, és semmi, ami nem változtat megfigyelé­seinken. Emlékezzünk erre a Színházi Világnapon. Emlé­kezzünk arra, hogy a színház megváltoztathatja az általunk érzékelt világot, amennyiben átadjuk magunkat ennek az ér­zékelésnek. Emlékezzünk arra, hogy a színház határai egyedül azok a határok, melyeket mi vonunk meg ... az önma­gunkra mért határok. Edward Albee (Görgey Gábor fordítása) A zon a tavaszi hajnalon az öregember jó messzire eltávolodott a város szé­létől. Követte kóborló kutyáját, és átsugárzott bele valami a fel­kelő napot váró határ nyugal­mából, a tisztító fényességből. Ment, ment, egyenesen a kertek közé, ahol a féltenyérnyi telke­ken az ember magot ültet ma­gának, hogy örvendezhessen az aratásnak. És akkor meglátott egy em­bert. Kimért ritmusban lépege­tett a fekete földön, jobb kezét maga elé húzta, majd kitárta ősi szóró mozdulattal. Az az ember valamit vetett. Úgy, ahogyan az ősei ezer esztendőn át vetettek. Maguk elé kötötték a vetőma­gos zsákot, és pontosan kimért lépésekkel mentek a földön, ke­zükkel szórták a földbe az éle­tet. De hát mit vethet most? Csak tavaszi búzát vagy tavaszi árpát, mert ezeknek van az ideje. És ahogy az öregember közelebb ment, egyre tisztábban látta az apját, akitől megtanulta a moz­dulatokat. Lépni, szórni, lépni, szórni, de úgy, hogy egyetlen lépés se legyen hosszabb vagy rövidebb, hogy egyetlen ma­rókba se kerüljön egyetlen szemmel se több élet. Mert ak­kor vagy sűrű lesz a búza, vagy ritka. Ha nincs gép, az ember­nek nagyon pontosan kell tennie a dolgát. Lépni, szórni, lépni,szórni. Ez az emberi teremtés legősibb jelképe. Mennyire tudta, érezte Móricz Zsigmond, hogy ezt a mozdulatot kell jelképül válasz­tania magyar irodalmi antológi­ájához! És az öregembernek hirtelen vállába, derekába sajdultak azok a régi mozdulatok. Ami­kor például kukoricát ültettek. Az apja vágta kapával a fészket, írók, literátor értelmiségiek, a nemzet (sőt a nemzetiség sorsát élő magyarok) napszámosainak számító oktatók jöttek össze az egész Kárpát-medence és Nyu- gat-Európa különböző régióiból az elmúlt szép tavaszi hétvégén Kaposvárott, az ottani Berzse­nyi Társaság hívására. Piaci vi­szonyok között a kultúra sza­badságharcát vívó és egymásról mit sem, vagy csak igen keveset tudó társaságok képviselőiként az irodalom és. a művészetek önkormányzatának, az erők egyesítésének eszménye hozta őket össze. A 25 hazai és jó ha­tárainkon túli (kárpátaljai, ro­mániai, vajdasági, baseli) tömö­rülés a város Tavaszi Fesztivál­jának keretei között megtartotta az Irodalmi és Művészeti Társa­ságok Szövetségének I. orszá­gos közgyűlését. A házigazda Takáts Gyula költő megnyitója után Fodor András az írószövetség nevében üdvözölte a tanácskozást, kie­melve, hogy a mindent egybe­mosó társadalmi hátér-zaj he­lyett a sajátosságok képviseletét neki, aki mögötte haladt, kicsit oldalvást, bele kellett tennie a fészekbe három-négy szem ten­gerit, de olyan ritmusban, hogy a következő kapavágással kie­melt föld visszahulljon az előző fészekre, és eltakarja a szeme­ket.- Hajolj lejjebb - mondta az apja. A gyerek dereka ugyanis nem akart engedelmeskedni az emelkedés, lehajlás ősi törvé­nyes mozdulatának, gondolta, Közelebb a földhöz jó lesz az úgy is, ha egyenesen állva dobja a szemeket a fé­szekbe. Az apja azonban hátulról is észrevette.- Le kell hajolni! - ismételte.- Miért? így sokkal köny- nyebb.- Az lehet - állt meg a kapa egy pillanatra, - de ha nem ha­jolsz le, kipattan a fészekből a szem, és nem lesz egyenes a soija. És akkor nehezebb egyelni, kapálni, töltögetni, tömi.-Valami kéne - okoskodott a gyerek, - valami, mellyel állva is elérem a fészket.-Ne okoskodj - lett szigo­rúbb a hang. - Ezt így kell csi­nálni. Ez aztán törvény volt. Apel­láta nem lehetett.- Egyébként is - tette hozzá az apja -, a földet tisztelni kell. Az előtt meg kell hajolni az embernek. Tudná még, bírná még azt a mozdulatot? Vagy a krumpli ül­tetését? A széna forgatását? Azt a finom taktikát, ahogyan egyet­len villaalányúlással úgy tudta megfordítani a széna egy cso­móját, hogy pontosan a hátára essen, és hogy a sor végén visz- szanézve ugyanolyan egységes legyen a rend, mint ahogy a ka­sza levágta? Tudná még? Bírná még? Az öregember nézte egy ki­csit a ritmusra lépő, szertartást végző idegent, aztán füttyentett a kutyájának, és elindult haza­felé. Szégyellte, hogy a sírás foj­togatja. Azok a könnyek, ame­lyeket azokért a régi mozdula­tokért kellene hullatni. Az elfe­csérelt, elpazarolt és elfelejtett mozdulatokért. Amelyek ezeré­ves törvényeket hordoztak, és amelyeket a legnagyobb kincs­ként hagyott rá az apja. Csak ő már nem adta tovább. Nem tudta, nem akarta? Ki látja már be az ember eltévesztett út­jait? Próbált arra az ütemre lépni, ahogyan vetni kell a mellére akasztott zsákból. Lépni, szórni, lépni, szórni. Hasztalan. Az a búza, amelyet ő vetne, hol ritkás lenne, hol csomósodott. A rit- kásban szaporodna a pipacs, az aranka, a búzavirág, a sűrűben meg aprócskák maradnának a kalászok. Keleten, a látóhatár peremén kinézett a Nap. A z öregember még mé­lyebbre engedte amúgy is görnyedt vállait, most, ezen a hajnalon az ősi törvé­nyek elfelejtett mozdulatai húz­ták a föld felé. Mert ha vetni nem is tudott már, egyre közelebb hajolt a földhöz. Az hívta magához. És a földet tisztelni kell. Bényei József Bertók László: A nincs sehol de mégis itt Mindig az ami kimarad a torony oldalán a lift miközben fönt-lent döngetik és azt hiszed hogy benne vagy a szavakba szakadt szavak a döbbenet hogy megtelik márciusok októberig és hogy megint árnyéka csak a kint és bent is az a nap a fény ahogy beszögezik s a végtelen alatt a csők a nem tudod de föl ne add a szebb a jobb a szabadabb a nincs sehol de mégis itt. Novák Béla Dénes: Daloló beton-virágunk égig sarjad aszfalt-egekbe röptetünk varjat homloklebenyünk bevérzik madártalan mindenségig magányunk mint szilikózis tüdőkig hatol holtig őriz álarcunk mindigre megmaradt kereszt felé az út halad örökre tart a dáridó nem véd szerelem únt lotyó s hiába hiába várom föltámadásunk a másvilágon A sajátosság öntudata csak a régiók oldhatják meg, és hogy a kultúra csak régiókban dajkálódhat. Fábri Anna irodalomtörté­nész az irodalom magánéleté­ről, az irodalmi szalonok és tár­saskörök történetéről tartott előadást, majd Kirschner Péter, a „Kurázsi” című, civil társa­dalmi lap szerkesztője a műhe­lyek szerepéről szólt. A társa­dalmi megrendelések megszűn­tek már, így pl. a műfordítás helyzete szinte reménytelennek tűnik, és a Magyarországon végre megindult valamelyes ho­rizontális mozgásnak kell meg­oldani a mecenatúra megszer­vezésének kérdést is. Zimonyi Zoltán, a tokaji írótábor veze­tője ezt azzal egészítette ki, hogy nem egyedül a társaságok képviselik kizárólagosan az iro­dalom és a művészetek ügyét szolgáló lehetőséget, hanem a napjainkban újra feltámadó sza­lonok és a különböző művészeti vállalkozások is. Az országban mintegy 8000 alapítvány létezik, de ezeknek csak töredéke irodalmi vagy művészeti célú. Az önkormány­zatok szűkös pénzügyi keretei­ből alig-alig cseppen valami támogatás. Mégis meg kell le­galább próbálni valamiképp be folyásolni az intézményrend­szert. Hazai helyzetünk még így is reménykeltőbb, mint a határa­inkon túliaké, hiszen náluk sok helyen csak az eredményes, amit az intézményes keretek megkerülésével alakítanak ki Nálunk legalább van valamiféle gazdasági helyzet, ha rossz is, a határokon túl azonban legtöbb­ször csak saját „civil” energiá­jukra hagyatkozhatnak. Meg­rázó beszámolók írták le azt a szívszorító, mindennapos küz­delmet, amit anyanyelvűk és nemzeti kultúrájuk fenntartásá­ért vívnak, őszinte és nagyon mélyről jövő ragaszkodással, minden külső anyagi segítség nélkül. A kétnapos tanácskozás so­rán szinte valamennyi társaság képet adott a többieknek önnön tevékenységéről, így sok mód­szertani tapasztalatcseréjére nyílt mód. A közgyűlés végeze­tül az Irodalmi és Művészeti Társaságok Szövetsége elnö­kévé választotta Varga Domo­kos írót. Zárszavában Tornai József, a Magyar írószövetség elnöke a század botrányának nevezte az elitkultúra és a tömegkultúra kettészakadását, - a szakadékot, amit senki nem akar átlépni. Ezt a szakadékot felfüggeszteni nem tudjuk, de a jelenségnek el­lene szegülni kötelesség! Még alapvetően reménytelen hely­zetben is. Megfutamodni épp oly gyalázatos, mint azt hinni, hogy a banalitással szembe­szálló, a lelki önállóságból, a sa­játosság öntudatából fakadó kultúra törekvéseit és képvise­lőit meg lehet semmisíteni. Olasz István Ajánlólevele: az élete Bernadette nővér (jobbról) egy beteg kisgyermeket vizsgál Pécsi asszony magas pakisztáni kitüntetése Pakisztán nemzeti ünnepén, március 23-án adta át Kha- lid Amir Khan nagykövet, a Pakisztán megalapítójáról elnevezett Sitara-i-Quaid-i-Azim kitüntetést dr. Hor­váth Csongornénak (Erzsébet-Bernadette nővérnek). Ő az első magyar, aki e legmagasabb kitüntetésben része­sült és neve után viselheti az S. Q. A. jelzést. Valóságos kis pakisztáni mú­zeum ez a pécsi, Szabadság úti 9. emeleti lakás. Apróbb-na- gyobb dísztárgyak, a falakon jellegzetes bengáli arcokat áb­rázoló festmények, melyeket betegeitől kapott Bernadette nővér, aki - az asztalon látható, urdu nyelven írt diploma szerint - 33 évig dolgozott Pakisztán­ban, a rawalpindi Szent Család Kórházban, majd még 8 évet a mirpurkhasi Szent Teréz Kór­házban és közben egy évet Dac- cában. Még a harmincas évek elején döntött úgy a régi, ismert pécsi Dömmel család nagy társasági életet élő, kitűnő szopránjával a Szeráfi Kórusban éneklő, víg kedélyű leánya, hogy jelentke­zik a Medical Mission Sis- ters-ek közé. Ezt az orvosi missziós társaságot dr. Anna Dengel (1892-1980) tiroli or­vosnő alapította, aki járván In­diában, jól tudta, milyen nagy szüksége van a mohamedán asszonyoknak nőorvosokra, mivel a mohamedán férfiak a nőknek még csak a közelébe se engedtek férfi orvost.- Mivel ajánlóleveleket kel­lett magammal vinnem - emlé­kezik vissza, túl a 80. életévén - felkerestem Kelemen Andor belvárosi plébánost, aki kétel­kedett: Te nem fogod kibírni, nem tudsz egy helyben ma­radni! Amikor 28 év után elő­ször hazalátogattam és elmen­tem a drága jó Kelemen Bandi bácsihoz, csak ennyit mondtam: Tetszik látni, egy helyben ma­radtam 28 évig, mert a Gondvi­selés csodálatos. A Gondviselés védelmét érezte mindvégig: Londonban, majd Washington D. C.-ben, a rend főházában, ahol az előké­szület éveit töltötte. Innen indí­tották útnak India felé.- Liverpoolból indult a hajó és egy hónapig tartott az út Bombayig, melyet később, amikor hazajöttem, 9 óra alatt tettem meg. 1937. november 10-én érkeztem meg az akkor még Indiához tartozó Rawalp- indibe. Itt töltöttem 33 eszten­dőt egyfolytában, anélkül, hogy európai szabadságra mentem volna. A még kicsiny Szent Család Kórházban egyforma gondo­sággal kezelték a betegeket, szegényeket és gazdagokat, hindukat és muzlimokat, sikhe- ket, punjabokat, keresztényeket. Nicholas Hettingának, Rawalp­indi püspökének a Magsaysay Díjra ajánló levelé szerint „Ber­nadette nővérnek kezdetben a kórház járóbeteg rendelése volt fő munkaterülete. Minden idejét „a szegények rendelésiének szentelt, de nemcsak a rendelési órákon fogadta betegeit, hanem kicsiny kunyhóikban és sátraik­ban is felkereste őket. Nehéz lett volna a Szent Család Kór­házat a „magyar mama”, Ber­nadetté nővér nélkül elképzelni. Hamarosan hozzákezdtek a kö­zeli Islamabadban 400 ágyas klinika építéséhez, mely mo­dern felszerelésével az anya- és csecsemővédelem szolgálatát látta el. Amikor 1947-ben, India és Pakisztán szétválásakor ki­tört háború folytán menekültek százezrei érkeztek és megala­kult a három nagy menekülttá­bor, vasárnaponként ő utazott oda és osztotta szét a gyógy­szert, ruhaneműt a rászoruló családok között. Ezért tüntette ki a Rotary Club. Amikor Pun- jabban az 1955-ös árvíz a vidék nagy részét elpusztította, ezre­ket téve hajléktalanná és el­vágva a falvakat a külvilágtól, ismét ő indult útnak, segítséget, orvosságot vive.- Dzsipen, teveháton, gyalog mentünk, ahogy lehetett és ko­lera, feketehimlő, tífusz ellen oltottuk a népet. Volt olyan nap, amikor 3-400 injekciót adtunk be. Különösen sok bajt okoztak a járványok, különösen a tra­choma. Éegtöbbet a malária el­leni védekezésben tettünk. Ne­künk is kötelező volt minden vasárnap egy kinin tablettát be­venni, kötelező volt a szúnyog­háló, a szükséges oltás és min­den évben a hegyekben egy hó­napi pihenő.-Amikor hazajöttem, a sza­bolcsi templomban csináltattam egy üvegablakot - az azóta el­hunyt - alapítóanyánk, dr. Anna Dengel tiszteletére, hálából. Mikor megtudta ezt egy osztrák professzor, aki megírta alapító­anyánk életrajzát, amikor 100 éves lett volna, arra kért, küld- jem el az ablak fényképét, ami meg is jelent könyvében. Ugyanakkor egy osztrák bélyeg is készült ebből a képből. Még hosszan mesél a pakisz­táni hétköznapokról, ételekről, megszólaltatja japán barátaitól kapott házi orgonáját és bizo­nyára boldoggá teszi, hogy ed­dig az egyetlen magyar, akinek áldásos munkásságát a Si- tara-i-Quaid-i-Azim díjjal ju­talmazták. Dr. Nádor Tamás 4. 4 A L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents