Új Dunántúli Napló, 1993. február (4. évfolyam, 31-58. szám)
1993-02-06 / 36. szám
8 új Dunántúlt napló 1993. február 6., szombat Nevető elődeink Kaszinózó Múlt századi történelmünknek jelentős figurái voltak a táb- labírák. A nemesi vármegye élén álló főispán nevezte ki őket a bíróságokra. Többségük jogvégzett nemesember. Kaszinóikban a vita, a politizálás mellett a humornak is nagy szerep jutott. Összeállításunk a kaszinózó táblabírák világába nyújt bepillantást. . ík 1848. szeptemberében Deák Ferenc rövid pihenőre sógorához, Nyírlakra utazott. Sümegre átkocsizva ő vitte meg a kaszinóban politizáló uraknak a hírt, hogy Széchenyi István - . kimerült agyának rémlátásai elől - Esztergomnál a Dunába ugrott. 'Ezer szerencse, hogy kimentették, és Döblingbe szállították. Az összeverődött táblabírák közül valaki megjegyezte:- Már megbocsáss, Ferkó bátyám, de nem tudom elhinni ilyen nagy elme meghibbaná- sát. Mire Deák:-Ilyenek vagytok ti! Mikor Széchenyi nemzetboldogító eszméit hirdette, bolondnak tartottátok! Most, hogy baj érte elcsigázott agyát, most ebben kételkedtek. % 1818-ban Kisfaludy Sándor és barátai Sümegről utaztak át a keszthelyi Helikon-ünnepségekre. Útközben Festetics György grófról, az ünnepségek szervezőjéről diskuráltak. Vajda Ignác táblabíró - a költő későbbi apósa - azzal méltatta a grófot, hogy nem sajnál évente 30 ezer pengőforintot költeni az ünnepségekre. Kisfaludy nyomban leintette Vajdát:-Hagyd el, Náci! Nagyobb dolog ennél, hogy a 162 ezer hold ura levett kalappal fogadja kastélya előtt Dukai Takács Ju- ditot, Berzsenyi Dánielt, Pá- lóczi Horváth Ádámot, és a magamfajta tollsercegtetőket. A keszthelyi Helikon-ünnepségek elindítója, Festetics György gróf gyakran járt fel Budára. Szívesen ejtette útjába a Pilvax kávéházat, ahol literá- tus emberekkel találkozott. Egy alkalommal nemcsak magának, hanem a sarokasztalnál üldögélő hajdújának is hozatott kávét. Ahogy István, az öreg hajdú legyűrte az utolsó kortyot is, a gróf megkérdezte tőle: táblabírák- Na, öreg, hogy ízlett a fekete?^- Életemben nem ittam ilyet, méltóságos uram, esküszöm!- Hát iszol-e még egy bögrével? Hozatok ám!- Alázattal megkövetem a méltóságos urat, de köll a kutyának ez a nyavalya. Hertelendy Györgyöt, több nemes vármegye táblabíráját bosszantotta, hogy Nikola Ádám lett Zala megye táblabí- rája. Az újdonsült táblabíró a kaszinóban büszke fejtartással fogadta barátai gratulációit. Utolsóként Hertelendy köszöntötte őt:- No, Adi öcsém, most, hogy táblabíró lettél, tedd le utólag a vizsgát. Tudod-e, hány feje van a táblabírónak? Nikola zavartan néz körbe, majd megszólal:- Annyi, mint más embernek. Csak tudomány van benne több.- Megbuktál, öcsém. Öt feje van. Két kézfeje, két lábfeje, meg egy tökfeje! A sümegi kolostor refektóri- umi vígságának fénykorát - az ott vendégeskedő táblabírák jóvoltából - a múlt század harmincas éveiben élte. Ekkor volt a kolostor pincemestere Fakun- dus atya. Hatalmas étvágyú férfi, s az italozás dolgában is első legény. Ő fogalmazta meg az azóta is érvényes franciská- nusi mondást:- Pálinkát három ok miatt nem iszom. Tiltja a fogadalmam, árt az egészségemnek, harmadszor pedig: ma már négy kupával ittam. Az 1860-as években, a balatonfüredi kaszinóban agglegényekből és házasemberekből álló társaság azon vitatkozott, hogy ki derekabb ember. Az-e, aki megházasodik, vagy aki nem? Deák Ferenc is Füreden nyaralt akkor. A vitatkozók küldöttséget menesztettek hozzá, döntse él ő a nagy kérdést. Déák a kérdés hallatán elnevette magát, és így szólt:- A kérdés félig komoly, félig tréfás. En is így felelek rá! A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem! Gyűjtötte: Kiss György Mihály Oláh Zoltán Kiss János: Akár egy hóvirág Varjak szállnak, s tűnődsz az ősz Dunán, megsiratod. S hallgat ő is, mert minden nyár után árván hagyod. Halk szél öli az erdő árnyait alkonyattá. Csak zavarnád a halak álmait, ha maradnál. Elmész. Visszajössz-e? Kérdik a fák hajladozva. Igen. Csendben, akár egy hóvirág a tavaszra. S aztán Elporoznak a postakocsik Elszáguldanak a vonatok Elsuhannak a repülők El a szépséges évszakok A magány kikötőiből is elindultak az apró fényvitorlák Valami folyton távozik Az utak is elmerülnek a lét kimerte szemünkből a fényt Megdézsmálta aranyló emlékeinket S mi maradt nekünk Torkunkban a halszálkás idő s a bronzmagvaikat megőrző széldúlta kalászok TAKÁCS DEZSŐ FALUSI UDVAR - aquatinta Bán Zsuzsa: Búcsú Egy csillaggal több ragyog az égen. Annak a délutánnak a sötétjéből született akkor, és azóta ott ragyog fent túlvilági szelíd fénnyel a város fölött. Fényes hajadat nem borzolja többet a szél, nem ejtesz több könnyet, és nem nevetsz. Nem nyitod ki a könyvet, amit utoljára olvastál, nem koccan poharadhoz a kiskanál, hogy felkevered a teát. Sokak szívében élsz tovább - amíg mi megöregszünk, te mindig ilyen fiatalon. Megyünk az utcán, évek múlva is, és néha azt hisszük majd, téged láttunk. Néha azt hisszük, hogy nem is volt igaz. Nem volt igaz a fejfa, a földhalom, a koszorúk, és a sok virág. Hiszen fehér, puha felhők szálldostak fejünk fölött az égen, nyár volt, fiatal szél nyargalt a sírdombok között. Te már mindent tudsz, amit mi nem. Láttad bánatunkat, látod gyengeségeinket, rejtegetett álmainkat, és esténként szelíd csillag képében mosolyogsz le ránk. Te már nem kívánsz semmit. Jézus ott volt veled, és felvezetett oda, csillagtársaid közé. Oda, ahol nincs félelem, ahol nincs több bánat és fájdalom. És mondod annak, aki meghallja: ne szomorkodj, és ne sírj! Nekem már nem fáj többet semmi! Estéken, ha felnézünk az égre, megláthatjuk az új csillagot, amelyik te vagy. És ha sokáig nézzük, látjuk azt is, hogy mosolyog és integet.. . Integet felénk. Dékány Kálmán: Lábról — kétéltűen Színesebbnek, változatosabbnak képzelem el a kétéltű teremtmények életfolyamát. Ha megunják vízi elemüket, fölcserélhetik szárazzal. Mi emberek, lévén egyéltűek, legföljebb bizonyos érzelmeinkkel bánhatunk hasonlóan, az adakozás és visszavonsá ritmusváltásai szerint. Jó okkal állítható, hogy a felebaráti részvét ezek közül való. Az a nemes, összetett párlaté véráramunk, mely énünk testvéri átolvasztására késztet, ösztökél bennünket arra, hogy enyhítsük a lelki egyensúly- bomblás kártételeit a másik lénynek, aki ugyebár nem mi vagyunk. Ám kétéltű megnyilatkozásai zavarbaejtő talányokkal riogathatnak. Falusias nyugalom és egyhangúság honolt a megyeszékhely külső települési övezetében. Utcáit kis családiházak sora alkotta. Csupa madárról elkeresztelt utca. A Galamb nevűben lakott az a jövevény idős házaspár, kik leginkább az esemény éhmartalékának számítottak a környéken. Egymástól már nemigen remélhettek a bennszülöttek érdemleges, tercierére, kibeszélésre méltó tápot. Természeténél fogva kivált az asszonynép éhe sóvárogja ezt a fajta kielégülést. Találékonyan a „tápszer” fölcsipegetésében, akár a fül, akár a szem a lelőeszköze. S használ, hasznosul utolsó morzsájáig minden választéka a megszólalásra ajzó- tól, a lelkendezésre pezsdítőn át, a sopánkodásra gerjesztőig. Maga a jövevénypár eleve táptalajául szolgált kiváncsis- kodásuknak szokványtól elütő létállapota miatt; az ember ugyanis nem a lábán, hanem kerekes székben ülve „járt”, azaz közlekedett otthonon belül és kívül egyaránt. Neje, a meglehetősen vaskos testalkatú, ám arányosan tagolt szőke asszony rendszeresen sétáltatta urát a szabadban, ke- resztül-kasul tologatta őt a településen. Nyugdíj után költöztek ki ide a város belsejéből; több- rendbeli szociális indíttatású intézmény közreműködése révén jutottak önálló kertes házacskához. Liskáné előzőleg éneket meg testnevelést tanított általános iskolásoknak. Fürge mozgása és sima bőrű, telt arca meghazudtolta valódi életkorát. — A látszal csal - jegyezték meg időről-időre nembéli társai egymás közt, és meg nem unták fölemlegetni a példabeszédek feszes héjú pirosalmáját, amelyikről csak azt követően derül ki, hogy féregrágott a húsa, miután beleharaptunk... Az meg, hogy szőke - no hiszen! Közönséges porhintés, festéssel kiügyeskedett álca az őszülés elkendőzésére. Egyikük még tanúsítani sem volt rest, hogy eredeti hajszíne barna, geszte- nyebama. A tanítói foglalkozást illetően is akadt buzgó kételkedő nem egy: így próbál fölvágni előttük! Holott a legjobb akarattal sem nézhető ki belőle tötab, szürke óvónőcskénél... Egyébiránt szívélyesen visz- szaköszöngettek neki, amikor csak megjelent a színen, sőt gyakran meg is előzték őt, hiszen Liskáné annak idején ’úgyszólván házról-házra araszolva bemutatkozott az egész utcának. Igaz viszont, hogy közelebbi, bizalmasabb kapcsolatot nem szőtt senkivel. Ehelyett a városban rekedt ismeretségeit ápolgatta, ha az ura mellől elmozdulhatott. Nos, ezeken a huzamos idejű eltávozásain külön tételben kö- szörülgette nyelvét az utcai zsinat. Olyan nincs, ne látta volna valaki a buszemgállóhoz igyekezni, és órák elteltével onnan visszatérni. Egyöntetű megítélés született az olyan feleség lelkűidéről, aki tartósan felügyelet nélkül hagyja magatehetetlen, nyomorék urát. Hát még, amikor kitudódott, hogy miféle kiruccanások ezek a távollétek! Egyszer valaki nem bírta már elviselni az epesztő kíváncsiságot, mivel Liskáné alkonyaikor ment el hazulról, és az ablakból kihajolva kérdezősködött. Liskáné hangversenyre sietett, amelyre egykori tanítványaitól kapott tiszteletjegyet. De abból sem csinált titkot, hogy színházba jár, méghozzá bérlettel. Ilyen alkalommal történt a városban a szerencsétlenség, amelynek helyszínéről közvetlenül kórházba szállították. Nekiütközött egy autó, és összeroncsolta a bal lábát. Az orvosi konzílium csekély esélyt adott a végtag megmentésének, bár megkísérelték, erre törekedtek. Mi sem természetesebb ugyebár a vázolt körülmények közepette, hogy az első megnyilatkozás a káröröm felhangján sistergett végig a kertes utcában: Liskánénak, illetve Liskáné ledér gyüszmékelésének örökre befellegzett, oda a bal lába, amputálni kell!... Utóbb azonban csak szirmot bontott a szánalom, a felebaráti együttérzés nemes rózsabimbója is. Egymással versengve vették gondjaikba a magánynak kiszolgáltatott nyomorékot, amíg hivatalból el nem helyezték a városbeli öregek otthonában. Ugyanígy vetélkedtek a másik szerencsétlen látogatásában. Nem múlhatott el nap, hogy a Galamb utcából valaki be ne nézett volna hozzá; olykor egyszerre többen is, mivel előre nem beszéltek össze. Sőt szinte mintha féltékenyen palástolgat- ták volna egymás elől e szama- ritánusi kirándulásaikat. Liskáné el sem bírta fogyasztani egyedül a csemegék özönét, amivel elhalmozták odabent. Titokban szétosztogatta a betegtársai között. Hogy, hogy nem, mihelyt egyikükben megfogant, egyszerre mindnyájukon járvány- szerűen elharapódzott a becsvágy fonák serkéje: hírfőnek lenni a tragikus aktus megjelentésében. Elsőnek, aki a hátborzongató iszonyatot szétkürtöl- heti odahaza az Utcának, az egész kertövezetnek: éppen most vágták le Liskáné lábát! Látogatásról-látogatásra immár ez a ragadozó láz hevült az apró ,figyelmességgel” érkező szemében, a szem pillantásainak irányzékában, mely a takarót pásztázgatta a kimondatlan torokcsiklandó kérdéssel: No, Sárikám, megvan-e még? így telt-múlt az idő, anélkül azonban, hgoy bárki az érdemleges hírzsákmány birtokában roboghatott volna el a beteg ágya mellől. Akire lassacskán kezdtek megorrolni, mint részvétük, együttérzésük kijátszójára. Az alamuszi bizakodóra. A fondorlatos megtévesztőre. A .. .a csalóra! Látogatásaik előbb csak megritkultak, majd meg is szűntek. Mígnem egy szép napon maga Liskáné jelent meg sánti- kálva a Galamb utcában: a saját lábán, segédeszköz nélkül lépett ki a buszból. Miután az orvos, éppen az, aki a konzíliumi szakértők közül pálcát tört a roncsolt végtag fölött, és kitartóan az amputációt szorgalmazta, így búcsúzott el tőle: Gratulálok, asszonyom. Ördöge volt, hogy nyert egy lábat. Ugyanis két ujj eltávolításával sikerült meggátolni a szep- szis elhatalmasodását. így viszont már nem volt „érdekes” az utcának. Annyira nem, hogy amikor ismét rendszeresen sétálni vitte nyomorék urát a kerekes széken, nembéli társai gyorsan elillantak- a kertekből, a kapukból, az ablakokból, hogy köszöngetésre se vesztegessék többé a szavukat.
