Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-02 / 1. szám
8 uj Dunántúli napló 1993. január 2., szombat Szép magyar vers Pilinszky János: A szerelem sivataga Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyaiban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. . 6 És szomjúság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény - mint szalma közt kidöntött pléhedény. A Jelenkor Kiadó könyveiből Tolnai Ottó: Wilheim-dalok A költők mindig kitalálnak valamit. Ez a mesterségük. Tolnai ennél többre vállalkozott: „feltalált” egy sajátosan groteszk poéta-szerepet. Wilhelm (wilike) a neve e vidéki, félbolond, gügye trubadúrnak, aki a „hullala julcsa” lába közétől a világháborúig mindent megénekel. A változatos rit- mikájú, szaggatott előadásmódú szövegek a fura dalnok személyiségét, alkatát szemünk láttára és fülünk hallatára formálják meg. Ezeket a - legtöbbször ravaszul, „belülről” megrímeltetett - belső monológokat hangosan, mormolva kell olvasni. Van is bennük valami profán ima-szerűség. Ebből a bolond-attitűdből mindent újra lehet (és kell is) gondolni. A résnyire nyitott szemhéjak mögül roppant belső-külső világ vetül a képzelet vásznaira. Tolnai nagyon ért a versíráshoz: mestere az ismétléseknek, variációknak, szójátékoknak. Nem virtuális virtus- kodó, hanem igazi formaművész. Költői nyelve akkor is emelkedett, mikor „csúnya” szavakat halmoz. - Az angyalok muzsikája mindig tiszta. Szárnyukról lepörög a sár. Takács Zsuzsa: Viszonyok könnye Jó cím ez. Mert pontos. A közel száz költemény mindegyike egy-egy visszafojtott vagy kibuggyant könnycsepp. Takács intellektuálisan érzékeny alkat: a szövegekben semmi bántó ellágyulás nincs. Inkább egyfajta mély, időtlen szomorúság lengi be, járja át a kötetet. A versek három ciklusban rendeződtek. Közülük az első egy kegyetlenül szép szerelem lírai regénye. A költő verseinek jelentős része - egyénien értelmezett és kivitelezett - szonett, szonett-változat. A második egységben a művész a lírai én és a mindennapok világának összeütközéseit - valamivel oldottabban, olykor ironikusan - sűríti versekké. A harmadik ciklus az elmúlás előtt hajt fejet. - Egyén, nép, emberiség kivédhetetlen pusztulásának képeit rajzolja meg. Takács Zsuzsa abszolút lírikus, ha némelykor visszafogottan és tompítottan is, mindig önmagáról, óhajtott vagy elszenvedett viszonylatairól, viszonyairól beszél. Károlyi Amy: Mindenért mindent „Nem méricskélve, de egészen, / telt pohárral adtam énem,/ ha én is telt poharat kaptam -/ kinek-kinek magáét adtam./ Telhetetlen és gőgős fajta, /ki mindenért a mindent akarja./ - Ilyen és ehhez hasonlóan kemény, karakteres részekre-egészekre gondol szívesen vissza a kötet olvasója, miután letette ezt az igencsak eklektikus gyűjteményt. Amellyel nem az a baj, hogy nem „homogén”. Vagy hogy a próza-lírától a néhány szavas lírai-filozófiai reflexiókig szinte minden Károlyi-féle szöveg föllelhető benne. Hiszen: a változatosság gyönyörködtet. Igen ám. Csakhogy itt sajnálatosan kevésbé sikerült darabok rontják az összképet. A bölcselkedő (nem bölcselő!) epigrammatikus szövegeknek s a laposabb megoldásoktól terhes versek bátran kimaradhattak volna. - Hiszen a Weörest idéző és a költőnő világba vetettségét hatásosan megjelenítő lírai alkotások érzékeltetik igazán, hogy az Emily Dickinsont oly remekül interpretáló művész kétségkívül jó költő. Mihalik Zsolt Soltra Elemér műtermében Minden tudhatót Kompozíció a konstruktivista korszakból Soltra Elemér félarcát balkezének tenyerébe hajtva, szája szögletében csendes mosollyal üldögél, elmélyedvén valahol a legbenső, szemlélődésre kibérelt birodalmában, olyan birodalomban, amelyet csak a hét évtizedet megéltek bérelhetnek ki ilyen szép, csendes derűvel maguknak. így látjuk annak a szerény katalógusnak a belső címlapfotóján, amelyet december 22-én nyílt életműkiállítása alkalmával a Pécsi Galériában vehettünk a kezünkbe. Ha míves grafikáira nézünk, akkor csak szemrésnyire nyitott, ha érmeire, akkor éppen csak féltenyérnyi, de mindig egész a világ, ha festményeire, úgy, abban ott az elzúgó, szivárványló idő, fél évszázad korszakainak festői lenyomata is. És a nagy tanító- mesterek mögött ott sorjáznak és lépnek elő a tanítványok; gyerekek, kamaszok, majd a gyerekek és kamaszok leendő tanítói, a tanárjelöltek, akiket arra tanított a Pécsi Tanárképző Főiskolán, hogyan tanítsák meg a szépség és az igazság szeretőre a jövendő nemzedékeket. Csurgón Raksányi Lajos, a képzőművészeti főiskolán Kandó László, Domanovszky növendéke, Szőnyi, Aba-No- vák, Martyn Ferenc szellemujja érinti, hogy itt-ott ecsetvonásaiba is átköltözzön a becsváF elhangzott a vészjelző. A bohóc fekete klott gatyában ugrott ki a lakókocsi ajtaján. Gyugyunak hívták. Itt minden bohócot Gyugyunak hívtak. Erről a bohócról még annyit lehetett tudni, hogy amikor a szülei megtudták, hogy milyen pályát választott, behívták a nappali szobába, leültették és sírtak. A bohóc nézte őket és vigyorgott.- Látom őket - mondta.- Mit látsz? - kérdezték értetlenül.- Látom a csillagokat az égen - mondta a bohóc.- Hogyhogy az égen? Micsoda hülyeség ez? Nappal? Csillagok?- Mindig - mondta a bohóc. - Mindig ott vannak. Aztán nem látták többet. A szülők sosem jártak cirkuszba. Néhány évig készültek elmenni, de mindig közbejött valami. Aztán valahogy feledésbe merült a doiog. ^ A vészjelző még akkor is szólt, amikor a bohóc lerohant a létrán. A zenebohóc egy lakókocsival arrább lakott, ő nem rohant, levonult. Alajosnak neveztette magát, pedig valamikor csak Lajcsiként ismerték. A bal felső zsebéből díszzsebkendő kandikált elő, alatt egy kisujj nagyságú szájharmonika lapult. A tagság az igazgató lakókocsija előtt gyülekezett. Sápadtak voltak és csipásak. Derengett a hajnal. Mindenki a saját árnyékában állt, sebtében magára kapott ruhadarabokban. Az árnyékok hosszan elnyúltak a lakókocsik közötti kockaköveken, majd mozdulatlanul egymásra borultak. Mint valami földre roggyant fekete csuhák. A vészjelző még mindig szólt. Elől Sátán és Sátánná zokogtak. Sátán átkarolta felesége derekát, bajsza, amelyet harminckilenc centisre sikerült megnövesztenie, végigkunkorodott az asszony hátán, azaz csak az egyik vonulata, mert a másikat rátekerte a mutatóujjára. Ők voltak a „Duó Sátán és a macskák - Világszám”. Közben a vészjelző beragadt, vagy valakinek annyira megtetszett a gyük, hogy - Romváry Ferenc szavaival - „hittel hitt” hitében csalatkozva tanítványaiban keresse és találja meg önmagát. Pedagógiai munkásságában, tanítványai látványra éhes érzékenységében, kiváló szakmai útmutatóiban, szakmódszertani könyvében. Soltra vargabetűs pályája, belső harcai ellenére, a szemlélődő, csendes derű képeit festette, s festi most is, műfaját és korszakait tekintve igen sokféle változatban, nagy mesterségbeli biztonsággal. Vonzódva a kolo- rizmussal telt arcképábrázolás klasszikus minőségeihez, de bejárva a festészet absztrakt tájait is. Általában tudatosan megkomponált, egységes hatásokra törekszik, a minden tudható tudásának reneszánsz nyugalmával. Képei a kompozíciót tekintve is végigjárnak minden számára kedves, a történelmi korral együtthangzó iskolát. Kompozíciói következetesen vannak fölépítve, ritmusukban megszerkesztve, akár a szonettek, általában középpontosak vagy legalábbis gravitálnak a minden elnyelő origó felé, csa- pongva az ünnepi középpont - vagy Pilinszky szép szavával - szállongva a „mélypont ünnepe” és a magaspont derűs tágassága közt. Ő, aki annyi irányzathoz csapódott, egyúttal a reneszánsz hangja, hogy nem bírta abbahagyni a jeladást.- Eltűntek a macskák! - Az igazgató hangja drámai volt. Gyugyu volt az egyetlen, aki nem esett kétségbe a bejelentés hallatán, nem kókadt le a feje, hanem felfele nézett.- Látom a csillagokat - mondta. Reggel volt. Erős szél zúdult végig a lakókocsik között. A tagság felfele nézett, az ég kéken, csillagok nélkül lebegett a fejük fölött, itt-ott egy-egy felhőfoszlány jelent meg a láthatáron, hogy nemsokára eltűnjön a cirkusz kupolája körül.- Én is látom - mondta a zenebohóc, de ahogy megigazította díszzsebkendője csipkés szélű fodrait, látszott rajta, hogyhazudik.- Én tényleg látom - mondta Muki, a törpe, s Gyugyu mellé lépett, mint aki a bohóchoz tartozik. * Vijjogott a vészjelző. Egy ideig megpróbálták szóra bírni Sátánékat, hogy valamilyen felvilágosítást adjanak a macskák eltűnésének körülményeiről, de nem lehetett velük szót érteni. Egyetlenegy pontra meredtek, eszelősen kitágult szemekkel. Zokogás közben ugyanis Sátán' megfeledkezett az egyik bajszáról, amelyet biztonság okából a mutatóujjára tekert, de az őszes szőrcsomó valahogy kitépődött az orra alól, s most a mutatóujján fityegett az eleje .is, a vége is. A tragédia imigyen egyre nagyobb méreteket öltött, a Sátán bajszának ugyanis főszerepe volt a világszám-mutatvány- ban. Ebbe a bajuszba fogóz- kodva csüngtek a macskák a porond fölött, s miután végiglengték a tiszteletkört, Sátán megállt velük a porond közepén, Sátánné meg elővette az aznapi sajtót, s a macskák közé tartotta. Áz egyik a vezércikkből olvasott fel néhány bekezdést, a másiknak az apróhirdetés jutott. Az őrjöngő ünneplés mesterek szorgalmával tanult is egész életében - önmaga legjobb tanítványaként. Ennek is köszönhető, hogy most, túljutva termékeny élete delelőjén, ismét képes volt a változtatásra. Érmeinek a kiállításon is látható, emlékezetesen szép sorával olyan műfajra talált, amelyben mindazt kamatoztathatta, amit művészi érzékenységben, mesterségbeli tudásban ezidáig felhalmozott. Az érem nagy ajándéka az is, hogy abban az olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség teljes állománya nap mint nap a cirkusz körül teljesített szolgálatot. * A vészjelző vijjogása miatt nehezen lehetett megszervezni a kutatást. És valahogy értelmetlen erőfeszítésnek tűnt minden igyekezet, ha Sátán egyik bajsza megszűnt létezni. De azért a tagság órákig kószált a cirkusz területén, barátságos psz-psz-szel hivogatva a macskákat. Sajnos, eredménytelenül. Sátán és Sátánné még mindig azon a helyen álltak, ahova a vészjelző szólította őket. Már sírni sem nagyon tudtak, csak szorították egymás kezét.- Komponáltam egy rövid szimfóniát - lépett elő a zenebohóc. - Vészjelzőre és zokogásra. Délre mindenki előkerült. Az igazgató lakókocsija előtt gyülekeztek, s hogy ne álldogáljanak hiába, meghallgatták a zenebohóc legújabb szerzeményét, amit a kisujj nagyságú szájharmonikán adott elő. * A macskák a kupola tetején üldögéltek.- El vagyunk emberiesítve - szólalt meg a fehér.- Ocsmányak lettünk mondta a fekete.- Nem akarok így élni.- Én sem. A tagság a porondon állva hallgatta a párbeszédet. Sátánékat is betámogatták a kupola alá. Nem sokkal később a macskák leugrottak a mélybe. * Az igazgatóhoz csak a zenebohóc mert benyitni.- A macskák kimúltak - közölte.- Atyaisten - mondta az igazgató. - Ha ezt Sátánék megtudják, megölik magukat. epigrammatikus, tőmondatokra csupaszított tömörségben képes és tud csak vallani a világról, ahogyan azt Soltra Elemér művészi invenciója, letisztult tapasztalata is diktálja. Most, amikor újabb alkotó évtizedeket kívánhatunk neki, legfeljebb csak azon bánkódhatunk - jónéhányunk közt magam is -, hogy néhány éve, mikor még tanított, nem ő hajolt a rajzunk fölé a tőle megszokott türelemmel. Bóka Róbert- Megtudták - mondta a zenebohóc.-És?-Mi és?- Mit csináltak?- Ja. Megölték magukat. Viszont komponáltam egy rövid szimfóniát. Macskanyávogásra és temetésre. Előadhatom? * A cirkusz kupoláján fekete lobogó integetett az elhúnytak után. A tor bensőségesen kezdődött. Aztán pálinkáztak. Alajos úr előadta legfrissebb szerzeményét, egyszóval jól telt az idő. Gyugyu nem vett részt a toron, a raktárban turkált a tüzelőre félrerakott fadarabok között. Kiválasztott két vastagabb példányt, s nekifogott kifaragni a macskákat. Amikor a farag- ványok körülbelül hasonlítottak az eredetiekhez, Gyugyu lefestette őket. Fehérre és feketére. Aztán elment velük a Sátánék sírjához, s a famacskákat beállította fejfának. Egymással szemközt helyezte el őket, egyiket a sírhant elejére, másikat a végére.- Utálom az embereket - szólalt meg a fehér.- Mindenki meghal - vihán- colt a fekete, és fából faragott farkát kecsesen meglengette a rögök felett. G yugyu sietve megindult visszafele. A tort ülők közben egyre hangosabban gyászolták a holtakat. A harsány röhögést, vihogást messze elvitte a szél. Gyugyut nem vették észre, amikor visz- szatért, és azt sem látták, hogy belép a porondra, körbesétál a képzeletbeli közönség előtt, majd felmászik a magasba, közvetlenül a kupola alá.-Nincsenek csillagok - mondta.- Vannak! - a törpe a porond közepén állt, vékonyka hangja onnanszállt felfelé. - En látom őket, Gyugyu úr! Én látom őket!- Innen nem látszanak - mondta Gyugyu. Felállt az egyik keresztgerendára, már nem fogózkodott semmiben, aztán szélesre tárta a karját, hogy biztosan beleférjen a világ. Sigmond István: A, bohóc
