Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-30 / 29. szám
8 aj Dunántúlt napló 1993. január 30., szombat Szép magyar vers József Attila: Az a szép, régi asszony Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben, s mint ő maga, becsukva, egy könyv van a kezében s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben. Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang elvezetni a távolokon által két oldalán búcsút integető fákkal; csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy. Nevet a mozi „Ez az, megvan, a világító színek!” A Csontváry-képek restaurálásáról Nem lehet nagyszerűbb érzés egy filmrendező számára, mint amikor beáll a sötét nézőtéren a leghátsó sor mögé és hallgatja, hogy nevet a mozi. Már persze csak akkor boldogító ez az érzés, ha ott nevetnek, ahol ő szerette volna. Az elmúlt év termése azt mutatja, végre a magyar rendezők is felfedezték, mit jelent az, ha nevet a mozi. A filmkritikusok, - mint minden évben - elkészítették az éves „mérleget” és 29-én, pénteken kiosztották a díjaikat. A vitán kiderült, hogy az elmúlt” esztendőben 18 egész estés magyar játékfilm került a mozikba és ennek pontosan a fele vígjáték-féle. „Féle”, mert a műfaj, tiszta formájában nem nagyon jelent meg. (Ami önmagában nem baj.) A legközelebb ehhez a hagyományos műformához talán Koltai Róbert Sose halunk meg című munkája állt, ámbár a halál a film végén nem kifejezetten vígjátéki fordulat. Nagyon jókat lehetett nevetni Szőke András Európa Kempingjén, ezen a többé-kevésbé hagyományos film-burleszken, főleg a rendező-főszereplő színészi teljesítményén. (Meg is kapta a maga különdíját a kritikusoktól, mert a Roncsfilmben is remekelt, mint színész.) Szomjas György viszont éppen a Roncsfilmért kapta meg a rendezés díját, s bár ezen a filmen is sokat lehet nevetni, azért több a keserűség, mint a vidámkodás, ebben a komédiában. Valami hasonló műfaji vegyesfelvágottra emlékeztet két kevésbé sikerült komédia; A nagy postarablás és az Ördög vigye ... is. Díjat kapott viszont Gáspár Sándor a drámai Goldberg va- rációkért és az egyetlen hagyományos vígjátékban, a Csapd le csacsiban nyújtott alakításáért. Kapott még díjat egy holland színésznő (Johanna Steege) az Édes Emma, drága Böbe egyik főszereplője, továbbá Grun- walsky Ferenc két filmben nyújtott operatőri teljesítményéért (Goldberg variációk és Roncsfilm), s egy-egy epizódalakításért Garas Dezső és Kathleen Gáti. Azt a kérdést, hogy hát akkor nevetett-e a moziközönség az elmúlt év magyar filmjein? - mégsem ajánlatos feszegetni. S nemcsak azért, mert a szórakoztatás szándéka - mint több félresikerült film példája mutatja - önmagában nem elég. (Öt-tíz évvel ezelőtt boldog lett volna az egész magyar filmipar, a kritika, s legfőképpen a közönség, ha 18-ból 9 filmben meg akarják a nézőt nevettetni.) Amiért ezt a vidámkodást - sajnos - már nem nagyon érdemes feszegetni, az az, hogy az emberek nem járnak moziba. Nemcsak a magyar filmhez nem mennek, semmilyenhez nem váltanak jegyet. Félő, hogy a rendezők felismerése; jobban oda kell figyelni a közönség igényeire - túl késői ébredés. A mozihajó - s nemcsak a magyar film számára - úgy tetszik elúszott. A televízión meg ki nevet magában, odahaza? Bernáth László Sok szó esik manapság Csontváry Kosztka Tivadarról. Fordulóponthoz érkeztünk, befejeződött a Csontváry-képek évekig tartó restaurálása. A szakmai zsűri december második felében vette át - kitűnő minősítéssel - a munkát. Időlegesen tizenkét újabb képpel is gyarapodott a múzeum, útraké- szen áll ugyanis a majd’ teljes életmű egy nagy nyugati körútra. Január 16-án az ügyben érintett szakemberek beszámolót tartottak a pécsi művészetbarátoknak, a vasárnapi matinén pedig a Pécsi Nemzeti Színház művészei és a Nevelők Háza kamarakórusa forró sikerű előadás keretében tisztelgett Csontváry géniusza előtt. A Csontváry életmű utóélete több, mint viszontagságos. A képek rongálódásának esélye már születésük pillanatától kezdve adott volt. Tudjuk, Csontváry a „nagy motívum” bűvöletében élt, és a helyszínen festette a képeit. Gondoljunk csak bele, a Baalbek 32 kvad- rátméteres vásznak - eltekintve most az óriási szellemi tevékenységtől - mennyi technikai problémát vetettek fel: a különleges méretű belga vászon beszerzése, a vászon kifeszítése, felállítása és rögzítése, majd a mű elkészülte után annak mozgatása. Fel kellett göngyölítenie, teveháton, vasúton szállítania, majd a 6. emeleti műterembe felcipelnie! A kép súlya több mázsa! És ugyanez ismétlődik a többi kép esetében. Aztán a kiállítások: 1907: Párizs, 1908 és 1910: Budapest. E két utóbbin ki sem tudta állítani a Mária kútját, mert az szállítás közben megsérült. A hagyatéki eljárás során a fuvarosok nyilván jól meggusztálták a ponyvának szánt „árut”, próbára téve annak teherbírását! Fényképezésnél falra szögezték a vásznakat, majd a negyvenes években a képzőművészeti főiskola aulájából kerültek az 1949-es párizsi kiállításra. Azután nyomuk veszett. Előbb megkerült nyolc kép - a tulajdonos nem kapta vissza őket -, majd 1956-ban az öt nagy képre is „rátaláltak” a Szépművészeti Múzeum pincéjében. A Zarándoklás pl. saját, szétszedett keretére volt feltekerve, a kiálló szögek hét helyen szakították át a vásznat. A rajzok csak a hatvanas években kerültek meg. Csontváryt a hatalom tudatosan ítélte pusztulásra. Nemzetközi nyomásra 1958-ban a brüsszeli világkiállításra kiküldtek négy képet, ezek közül a Sétalovaglás a -nemzetközi pavilo- ban, az „50 év modern művészete” kiállítás főhelyén függött. 1962-ben ismételten Brüsszelben állították ki Csontváry több művét önálló kiállítás keretében. Ezután azonban már olyan állapotban voltak - a hevenyészett kozmetikázások csak tovább rontottak a képek állapotán -, hogy a Szépművészeti Múzeum, a Képzőművészeti Főiskola és a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei egyöntetűen a végleges elhelyezésre tettek javaslatot. Helyi kezdeményezésre végül is Székesfehérvár mellett döntöttek az illetékesek, Ger- lóczy egyetértésével, bár ő kijelentette, rosszul esik neki Csontváry vidéki városba való száműzése. Közbeszólt azonban a politikai érdek. Csontváry ismételten a kultúrdiplomácia médiumává vált. A Titóhoz való közeledés - miként 1958-ban az elszigeltségből való kitörés - jegyében Belg- rádban való kiállítása mellett döntöttek. Újabb szállítás, újabb hengerre történő feltekerés, újabb sérülésveszély. 1963-ban végre létrejöhetett a fehérvári kiállítás, mely a reveláció erejével hatott. Valóságos zarándoklat indult Csontváry hoz! Néma kiállás volt ez a szellem szabadsága mellett. Egy ismeretlen világ tárult fel, és a tiltott gyümölcs élvezete megsokszorozta a hatást. Csontváry vállalása hitvallást jelentett egy hamis és hazug világ ellenében, a reményt jelentette sokak számára. S újból a politika. Tragikomikus, hogy Nyina Hruscsova kedvező vélekedése kellett ahhoz, hogy Budapesten is bemutassák, a szakmai érvek ellenére. Itt azonban egy elmebeteg takarítónő - nem ez volt a múzeumban az első ilyen tette - zsebkéssel a Sétalovaglást és a Villanyvilágította fákat összeszurkálta. A Magyar Nemzet az ügyet kiszivárogtatta, így nem lehetett eltussolni. Közben a Marokkói tanító restaurálásának szakmai hibái miatt folyt bírósági tárgyalás, valamint az elveszett rajzok ügyében. Betelt a pohár. Gerlóczy visszakövetelte a képeket, a három nagyméretű képet letétbe helyezte. A hetvenes években vetődött fel bennünk a pécsi Csontváry Múzeum gondolata. Gerlóczy Gedeon elfásulva a félévszázados szélmalomharc sok keserű tapasztalatától, kezébe vette a dolgok irányítását. Megkeresésünkre azonnal tettrekész volt. Mint mondotta, a Modern Magyar Képtár imázsa és személyes emberi kapcsolatoknak köszönhetően döntött Pécs mellett. A város és a megye vezetése azonban nem vállalta a kockázatot, a konfrontációt. Indoklás: nem áldozhatják fel a város új kiállítótermét! A legfelsőbb fórum közbelépése azonban áldozatvállalásra késztette a helyi illetékeseket. 1973-ban megnyílt az egyter- mes Csontváry Múzeum. 1983-ban kiteljesedett a múzeum, sikerült birtokba venni a teljes emeletet, újabb képeket sikerült megszerezni és a kései rajzok is - most először - bemutatásra kerültek. Döntő jelentőségűnek bizonyult az az előrelátás, hogy 1973-ban feltételként szabtuk két restaurátor felvételét. Nélkülük nem tudtuk volna megtartani a múzeumot, és a mostani programot sem lehetett volna megvalósítani. E két évtizedes szakértelemmel végzett munka talán azt eredményezi, hogy Pécs birtokon belül marad a jövőben is. Végezetül még néhány gondolat a most befejezett restaurálás kapcsán. Amikor Németh 'Lajos meglátta az újjászülető Zarándoklást, felkiáltott: „Ez az, megvan, amiről Csontváry mindig is beszélt, a világító színek, a napút, a plener!” Az évtizedek során a rongálódásokat tűzoltómunkával eltüntető beavatkozások - a természetes szennyeződés - nyomán más Csontváryt ismerhettünk és hosszú évtizedek megszokása azt a képzetet keltette, hogy a képek olyanok, amilyennek akkor éppen látszanak. Sokakat, még szakembereket is bűvöletben tartott ez a tévhit, amit a restaurátorok oszlathattak csak el több évtizedes Csontváry-ismereten alapuló szakmai tudásukkal, odaadó, precíz munkájukkal, az egyes munkafázisokat pontosan rögzítő dokumentációjukkal. És még hozzáteszem, erkölcsi tartásuk, hitelességre törekvő szemléletmódjuk a legfőbb garancia arra, hogy Csontváry képei tetszhalott állapotukból újjászülethettek. Dr. Romváry Ferenc Csontváry egyik restaurált festménye: a Panaszfal (részlet) Fotó: Proksza László A nagy, fekete számlapos faliórára pillantott. Még egyre egész testében reszketett. Maga sem tudta, a haragtól, a megdöbbenéstől, mitől? Az utálattól. Az apróhirdetésre gondolt. „Jó házból származó fiatal (18-25) lányt keresek tizenöt éves kislányom mellé, és kisebb házimunkák elvégzésére. Megfelelő javadalmazás, teljes ellátás. Útiköltségét megtérítjük.” „Eredj és nézd meg”, tolmácsolta az anyja. „Útleveled van, menj el. Alig nyolcvan kilométer. Olykor, hétvégeken talán még haza is járhatsz. De vigyázz, ne ugorj fejest semmibe!” Hát eljött, megnézte. Kedves, fiatal asszony fogadta, jóval fiatalabb, mint a mamája. Divattervezőnő. A férje ügyvéd.-A házimunkával nem lesz sok gondja - biztosította az asz- szony mosolyogva.-Bejárónőnk van: bevásárol, főz. De magának, Edit, nem lesz sok dolga vele. Maga elsősorban a kislányom barátnője lesz, Edit. ..- Az uram és a kislány fél négy tájban jönnek haza: akkor ebédelünk. Jöjjön: addig megmutatom a szobáját. Szépségesen szép kis szoba volt; beépített szekrények, füstszínű üveglappal borított asztalka, remek ágy, minden. A szobából pompásan berendezett, kis fürdőszoba nyűt.- Tetszik? - kérdezte az asz- szony aggódva.- Nagyon - szakadt ki belőle önkéntelenül, lelkesen.- Akkor jó. A javadalmazást majd az urammal beszélik meg. De tájékoztatásul elárulhatom, milyen összegre gondoltunk. Megmondta. A lány beleszédült. Fejben gyorsan átszámította, hazai pénznemre, aztán megpróbálta helybeli vásárlóértékre felbecsülni. így is beleszédült.-Természetesen ez csak az első néhány hétre érvényes - mondta az asszony sietve. - Ha meg leszünk egymással elégedve, te is meg leszel elégedve a végleges összeggel. Ugye, tegezhetlek? Te pedig szólíts Gré- tének, és ne merj nénizni! Aztán kérdések tömkelegé következett, az otthoni viszonyokról, nagyon tapintatosan, de célratörően.-Szóval nem vettek fel a főiskolára? ... Szegénykém! ... De hiszen még olyan fiatal vagy: egy-két év múlva majd itt beiratkozol. Tökéletesen beszéled a nyelvünket... S végül: - Ugye, elvállalod, Édit?-Pontosan ilyen kislányra gondoltunk. Ugye, maradsz, Edit? Edit - ezúttal immár Édit zavartan elmosolyodott. - Azt hiszem, igen - mondta. Akkor érkezett meg a férfi a kislánnyal. A férfi magas volt, jóképű, kisportolt. Megcsókolta a feleségét, aztán nyomban megkérdezte: - Nos, megegyeztetek? Közben éles, gyors pillantások, alapos felmérés. De nem kellemetlenül. Néhány tárgyilagos, kurta kérdés, s végül a férfi erőteljesen megragadta a kezét.-Remek! Pompás! Kezet mosok, és asztalhoz ülhetünk! Az ajtóból még visszafordult, kedvtelve harsogta: örülök, hogy megállapodtunk. O, a férfival nem volt semmi baj. A kislánnyal - addig a percig meg sem szólalt - annál inkább. A kislány nyomorék volt.- Gyere, öleld meg az új barátnődet, Ilse! - kiáltotta az asz- szony erőltetett vidámsággal. - Öleld meg: a neve - Édit! Ilse, ferde csípőjével, ferde vállával kényszeredetten a lányhoz bicegett, félszegen megölelte.- Édit? - kérdezte közömbösen. - Szép név. Édit - ismételte meg hangsúlytalanul, és kibicegett a szobából.-Csípőficammal született - suttogta az asszony, elfelhősödő pillantást vetve a becsukódó ajtóra. - Későn vették észre. De sokat javul - mondta sietve. - Remélem, ez nem zavar téged, Édit?- Ó, dehogyis - válaszolta a lány, igyekezve megszabadulni kínzó zavarától. Elvállalta az állást. Most már büszkeségből és együttérzésből is. Az első néhány hét nem is volt olyan nehéz. Igyekezett odaadó barátnője, nővére, szerető, minden kimutatott sajnálattól mentes, nagyon természes testi-lelki támasza lenni a kislánynak. A kislány megszerette. Szülei elhalmozták Editet - Édi- tet - ajándékokkal. Edit édesanyja sírva fakadt a boldogságtól, amikor Edit, az első hónap vége felé, ajándékokkal, finomságokkal megra- kottan hazalátogatott, amikor beszámolt az életéről. A kislány nyomorékságát elhallgatta. Az első napok múltán megszokta, nem érezte terhesnek. Viszont, pontosan az első hazautazása előtt, homályosan felsejdült benne, hogy a kislány kezd fél- tékenykedni rá. Egyre gyakrabban vette észre, hogy lopva, hosszan figyeli őt. Egyszer váratlanul rányitotta a fürdőszobája ajtaját, amikor ő éppen a zuhany alatt állt. - Ó, elnézést, Édit! - kiáltotta mentegetőzve, keserű, ellenséges pillantással, tetőtől talpig végigmérte a nedves, meztelen testét. — Szép tested van! - kiáltott fel végül, és vadul bevágta az ajtót. Edit attól kezdve még odaadóbban, még figyelmesebben, még több szeretettel bánt vele. Hasztalanul: a kislány féltékenysége egyre inkább elmérgesedett. Ez sajnálatot ébresztett Editben: pontosan meg tudta érteni az okát, de bármennyire igyekezett visszanyerni a kislány bizalmát és szeretetét, a kislány magatartása napról napra ellenségesebbé vált. És most itt áll a feldúlt szobában, a feldúlt ruhásszekrénye előtt, és értetlenül, hideglelősen bámulja a széthasogatott ruhákat, kabátokat, foszlányokká tépdesett fehérneműt. Újra a faliórára pillantott. Hat óra. Neki most tulajdonképpen nem is kellene itthon lennie: minden délután öttől fél nyolcig szabadja van. Aznap véletlenül vetődött haza. És akkor fordult a kinti zárban a kulcs, s odakint felsipított Ilse rekedtes hangja: - Nini! Édit itthon van! Nyitva van az ajtaja! Akkor már ott álltak mind a hárman a nyitott ajtóban. Az asszony kiáltott fel elsőnek! - Édit! Miért tette ezt? Nem volt jó dolga nálunk?- Ugyan! - szólt közbe a férfi felháborodottan. - Talán hallgassuk meg előbb, mi történt! Tolvajok jártak itt? Betörők?- Még, hogy betörők! - kiáltott fel az asszony hisztérikusan. - Betörők? Feldúlnak mindent, és nem visznek el semmit?^- Én mindig mondtam nektek, hogy gonosz - sipította Ilse őrjöngve. - Gonosz és őrült! Biztosan az útlevele is hamis. Biztosan nem is onnan jött, ahonnan hazudta! Valami balkáni cigánylány lesz. Hívjátok a rendőrséget! D e Edit ezt már nem hallotta. Felkapta a kis kézitáskáját, és az asszonyt félretaszítva kirohant a szobából,a házból, halálraváltan, reményt és illúziót vesztve. Mint valami menekült, balkáni cigánylány. Rácz Olivér Apróhirdetés
