Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)

1993-01-23 / 22. szám

1993. január 23., szombat oj Dunántúli napló 9 Melinda, Mimi és a többiek Beszélgetés Váradi Mariann operaénekessel Váradi Mariann a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Tehet­ségét és sokoldalúságát az el­múlt egy év alatt, amióta itt van, számtalanszor bizo­nyította. Eddigi életútjáról be­szélgettünk vele. Saját vagy szülői elhatáro­zásból lett éne­kes?- Teljesen vé­letlenül. Közép- sős voltam az óvodában, ami­kor jött egy ze­neiskolai ta­nárnő, hogy te­hetséges gyere­keket keressen, Nagyon szép hangom volt, így elvitt.- Hol történt mindez?- Hajdúnáná­son. Debrecentől ötven kilomé­terre. Aztán hangszert vá­lasztottam, zongorázni kezd­tem. Sokáig zongoraművész akartam lenni, felvételiztem a debreceni konzervatóriumba, s akkor jutott eszébe a zongorata­nárnőmnek, hogy mi lenne, ha énekelnék. Hiszen én mindig, mindenhol énekeltem. így aztán két szakra véttek föl. Végigcsi­náltam mindkettőt, de aztán rá­jöttem, hogy soha az életben nem lesz belőlem zongorista, mert nem tudok napi hat órát ücsörögni a hangszer mellett. Négy év konzi után, 18 évesen, fölvettek a Zeneakadémiára. Ez azért érdekes, mert 18 éveseket általában nem vesznek föl.- Ez csak ének szakra vonat­kozik?- Igen, mert az énekesek ké­sőn érők. Az éneklést ugyanis nem szabad korán elkezdeni, csak akkor, ha az ember túl van a mutáláson. A gégészemtől tu­dom, hogy huszonöt éves korig változik a gége. Ha addig nem szakember képzi az embert, tönkremehet a hangja.- Tehát simán fölvették.-Azért ennek voltak előz­ményei. Amikor érettségiztem, ákkor tartott Nyeszterenko kur­zust a Zeneakadémián. A bará­tommal elhatároztuk, hogy fel­megyünk, meghallgatjuk. Ott cukkolt minket, hogy ki me- rünk-e menni. Jelentkeztem, hogy énekelni szeretnék. Meg­hallgatott. Azt mondta, hogy nagyon jó helyen szól a han­gom, vigyázzak rá. Egy hónapra Naplóm befejezése után né­hány évvel: ... Mikor 1946 január 13-án kiléptem a komáromi földvár kapuján, kíséret nélkül mehet­tem vissza a vasúthoz. Út köz­ben beszédbe elegyedtem az emberekkel: előre néztek és bi­zakodtak. Földosztásról, ro­mokból épülő és újra működő iskolákról, újra megnyílt kórhá­zakról, a megindult életről, szántásról, vetésről beszéltek. Minden szavuk reményt hirde­tett, bár népbíróságokról és in­ternáló táborokról is szóltak. A háborús félelmektől ugyan megszabadultak, de rettenetes áron! A megszálló győztes had­sereggel szemben - kit csak di­csőíteni szabadott -, majd min­denkinek akadt fájó és meg­alázó emléke. Nem a harcok okozta sebek, nem is az elvesz­‘Részlet a szerző a Hazáért, mindhalá­lig! című regényéből, amely a Hunga- Print kiadónál 1993-ban jelenik meg, és egy Ludovikán tanult fiatalember hányattatásairól szól 1937 és 1946 kö­zött. rá telefonált a konzervatóriT umba, kérte a személyi adatai­mat, mert szerette volna, ha ki­mennék hozzá tanulni Moszk­vába, a Csajkovszkij Konzerva-. tóriumba. Ketten voltunk lá­nyok, akiket meghívott.- Kiment?- Sem én, sem a szüleim nem tudtuk ennek a menetét, vár­tunk, hogy majd történik va­lami. De nem történt semmi. Ez az egész tavasszal történt, és nyár elején volt a felvételi a Ze­neakadémiára. Nyilván hozzá­járult a fölvételemhez, hogy a tanárok is hallottak már éne­kelni, meg tudták azt, hogy mi történt.- Eldönthető utólag, hogy ez veszteség vagy nyereség volt?- Számomra abszolút nem je­lentett veszteséget. Négy és fél évig jártam Bende Zsolthoz, ak­kor rájöttem arra, hogy ő nekem nem jó. Nagyon jó tanár és na­gyon korrekt ember, de techni­kai problémáim voltak. Úgy gondolom, hogy egy női hang­nak sokkal jobb, ha női hang ta­nítja, legalábbis az elején, ami­kor még nem tud annyit. Hiszen akkor még utánzással tanul. Akkor döbbentem erre rá, ami­kor elkezdtem kurzusokra járni. Három évig jártam ki Wei- marba, kéthetenként, és ott na­gyon jó tanárnőknél tanultam. Aztán Andor Évához kértem át magam. Nála végeztem, sőt kaptam plusz egy évet, s aztán diplomáztam.- Ez mikor volt?- Két éve.- S utána?- Egy évig munkanélküli vol­tam. Ennek több oka volt. Sze­tett háború, hanem a kifosztott otthonok, a részeg katonák által brutálisan meggyalázott és ge­rincük tört lányok és anyák, az őket védő és meggyilkolt férjek és apák, valamint az elhurcolt százezrek okán. Lityinant Grisa alakja jutott - talán utoljára - eszembe:-Sokkal gonoszabbak vol­tak, mint állítottad! Még Komárom előtt az egyik állomáson rabok várakoztak néhány fegyveres felügyelete alatt. Egyikük felkiáltott hoz­zánk:- Mi a fenének jöttetek haza! Rövidesen ti is idekerültök! - nagyot taszított rajta az egyik őr ... Vajon a békét képesek le­szünk-e megnyerni, ha már a háborút elvesztettük? Alig volt valamijük az embe­reknek, de ezt az „aligvalamit” erős akarással szándékozták pó­tolni. Tekintetükből láttam, hogy igenis bíztak a várható emberibb életben. Az élet azon­ban alig két év múltán durván meghazudtolta reményeiket. 1946-ban még magam is rettem volna külföldre menni, de pecherrlre nem sikerült. Azt is tudni kell, hogy jelentkeztem opera szakra, de nem vettek föl.- A diploma milyensége meghatározó . a pályán ?- Nem. Mert a szakma arról szól, hogy az ember elmegy előéneklésekre, ott elénekel há­rom áriát, ami vagy tetszik vagy nem. Azt senki nem kér­dezi meg tőle, hogy milyen diplomája van. Abban az egy évben minden­hová elmentem próbálkozni. A pécsi opera tar­tott a Vigadóban előéneklést, s így szerződtet­tek le Pécsre.- Hogy érzi magát Pécsett?-Nagyon jól. Először kezdtem a Bánk Bán Melindával, ezt Békés András rendezte, nagyon örülök neki. Aztán jött a Cosi fan tutte, ami­ben Fiordiligit énekeltem. Itt meg kell jegyeznem, azt hi­szem, abszolút Mozart énekes vagyok. Amiért nekem nem kell megszenvednem,^ mert csak úgy jön, az Mozart. És Bach. Utána énekeltem a Szerelmi bájitalból Adinát, ebben az évben Norinát a Don Pasquale-ból, és hamaro­san bemutatjuk a Bohéméletet, ahol Musette leszek első sze­reposztásban, és Mimi a harma­dikban.- Említette, hogy nem opera­szakon végzett. Nem furcsa ezek után a színpadi játék?- Egyszer előénekeltem Sze­geden Gregomál. Pont Norinát vittem neki, ak­kor azt mondta, ad lehetőséget egy estére. Úgy csináltam meg az elő­adást, hogy előtte életemben nem voltam színpadon, mind­össze három szobapróbám volt. Közben videón néztem a rende­zést. Közvetlenül az előadás előtt kaptam ruhát és parókát, körbe­jártam a színpadot. Majdnem hibátlanul sikerült. Fantasztikus volt. Most, hogy már egy ideje rendszeresen játszom színpa­don, pontosan tudom tehát, hogy mi az, ezt már nem mer­ném újra megcsinálni. Cs. L. éreztem, hogy itthon valami ed­dig nem tapasztalt nagyszerű - az élet alapjait megváltoztató - kísérletbe kezdtek. ... Hogy ebben az átalakulásban lesz-e számomra hely, és ha lesz, az hol lesz, akkor még magam sem tudtam. Ha tudtam volna, talán lett volna erőm az emigráció keserű kenyerének a megízlelé­séhez. Most pedig Isten veletek drága - jórészt már elporladt - bajtársaim! Magyar honvédek! Kik az országgyarapítást szíve­tek és a köz akarata szerint csi­náltátok végig; s kik háborút, ami mindnyájunk számára ide­gen volt, kényszerből és pa­rancsra. Velem együtt azt hitté­tek, talán képesek leszünk távol tartani hazánktól az öldöklést. Ezt a háborút az ország lakos­sága sajnos, már megosztottan szenvedte végig: katonaként vagy munkaszolgálatosként; hadifogolyként vagy elhurcolt- ként. A politika forgandósága szerint sokaknak, akarták, vagy sem, belső ellenséggé kellett válniuk. Eljött az idő, hogy búcsút ve­gyek tőletek: bajtársak, muszo- sok, grisák és valamennyien, kik szenvedtetek. Térjetek visz- sza a poros papírok közé, hon­nan életre hívtalak benneteket s M agányos férfi túl a kö­zépkoron, üldögélek a friss Esti Hírlap és egy étlap társaságában az étterem­ben. A szomszédos asztalnál fi­atal pár várakozik. Szemben ül­nek egymással, sugárzik, árad róluk, hogy új házasok. A fia­talember szemlélődik, az asz- szonyka a fülhallgatón hallgat valamit az asztalon heverő kis- rádióból. Néha hirtelen lekapja a hallgatót, pár másodpercre a férfi füléhez tartja, majd vissza­teszi saját fülére. Azután vacsorázunk. Csak­nem egyszerre kapjuk a tálat, ők azonban hamarabb végeznek. Sietnének? Nemigen. Csupán más a ritmusuk. A sült után nem sokkal asztalukra kerül egy ha­talmas adag somlói galuska. Is­ten bizony, én még somlóiban ekkora adagot nem láttam. Lopva belepislantok az étlapba, de semmi különös, a többi étel árához képest ez a csemege.sem túl drága, sem túl olcsó. Gyönyörű látvány. Egyre las­sabban rágicsálom a csirkemáj­jal töltött sertésbordát, inkább a somlói sorsát figyelem. Természetesen a fiatalasz- szony elé kerül, aki ekkorra már letette a fülhallgatót, s elmerül az ízek örömeiben. Parányi ka­nállal kezdi enni a somlói szé­lét. Igaz, jó tetésen kerül a ka­nálba, majd a szájába egy-egy adag tészta, töltelék, csokiöntet, tejszínhab együtt. A férfi csipe­geti tányérjából a maradék mo- zsákat, nem is éhségből, inkább csak úgy, más értelmes tenni­való hiányában. Egyszer az asszony hirtelen villant egyet a szemével, és férfi elé tolja a tányért:- Egyél!- Nem ízlik? - kérdi a félj.- De, finom. Csak nekem sok. Nem bírok többet enni. A fiatalember elég hamar be­lenyugszik a kínálásba, s ugyanazzal a kiskanállal, ugyanolyan hatalmas falatok­ban kezdi enni a somlóit. Az még makacsul tartja eredeti formáját, meg se billen a kistá­nyéron. A férfi eszik, eszik, az­tán hirtelen felnéz. Az asszony épp akkor kapja el a pillantását a gyönyörű süteményről.-Mégis kérsz? - udvarias- kodik az ifjú félj.- Á, dehogy ... Pár kanál ismét eltűnik a tá­nyérról, de az asszony szeme újra csak arra téved. A férfi ész­reveszi, most sem szól, csak egyre lassabban, mintegy kény­szeredetten kanalazgat. Most tarthat a somlói felénél. Egyszer megáll.- Nem bírok többet enni...- Nem. Biz' Isten.- Akkor mi lesz vele?- Nem tudom ... Pár pillanatig csönd van. Ket­tejük között ott árválkodik a csak utódaitok szívében éljetek tovább. Szenvedésteket talán képes lesz tisztelni az utókor. Párisban temették Budát! Először 1920-ban. A mi har­cunk után 1947-ben másodszor is... Holott az első nélkül a második temetésre sosem került volna sor. Mi, kik mindezeket túléltük, másodrendű ember­ként majd 50 évig a „győzte­sek” igája alatt nyögtünk, és nyögünk ma is a határokon in­nen és túl. Mikor Toletben Esze Mátyással beszéltem, bizony mindent egészen másképp kép­zeltem el! Megbélyegzettek let­tünk, bűnösöknek kellett valla­nunk magunkat. Az első háború után „csak” megtapostak, össze­törtek, keresztre feszítettek bennünket, mert nem voltunk sem szlávok, sem germánok, sem pedig latinok. Idegenek voltunk és vagyunk Európában. Európában, ami pedig nem a népek bölcsője, s ahol mindenki épp úgy jövevény, mint mi, ma­gyarok. De akkor lelkünket még nem törhették meg, nem úgy, mint 1947 után. Egykor Európa védőbástyája voltunk. Többször is! Mégis Keletnek dobtak oda minket. És mit kaptunk Kelettől? Énünk meggyalázását, az ország, a rend, a család szétzilálását, kol­Csernavölgyi Antal: Epilógus1 Bényei József Somlói galuska félig megevett somlói, s tán búslakodik is, hiszen neki az lenne a természetes sorsa, hogy megegyék. Az asszony fölteszi a fülhallgatót, majd lekapja.- Ó, ne maradjon már itt - mondja, s közelebb húzza ma­gához a tányért. Aztán nekilát. Bátran, jó ét­vággyal, látványosan. Nagyon szép így, ahogy eszik. Ahogy fogy a somlói szépsége, úgy növekszik az övé. Aztán hirte­len észbe kap. A tányéron lehet még vagy három falatnyi.- Na, most már nem megy - mondja, s eltolja magától a tá­nyért.- Hát..., megpróbálom ak­kor én -, mondja a bajusza mö­gül a fiatalember, s óvatosan le­emel két kanállal.- Kész - jelenti ki, amikor már csak egy közepes falat la­pul az összemaszatolt tányér szélén. Az asszony is nézi a falatot, de a világ minden kincséért sem nyúlna utána. Aztán hirtelen, mintha valami éppen egyszerre jutott volna az eszükbe, egy­másra néznek és felkacagnak, ifjúságtól, szerelemtől ragyogó szemekkel. Az asszony átnyúl az asztalon, megfogja párja ke­zét, és nevetnek őszintén, tiszta szívből, hosszan. Majd kémek még ketten egy üveg sört. Jómagam is intek a pincér­nek, és kérek egy olyan csodála­tos sonilóit. Kihozza. Valóban gyönyörű. Mit mondjak, somló­iban még ilyen gusztusosat, dú­sát sosem láttam. Szebb, mint az övék, esküszöm. Beleütöm a kanalam az oldalába, bekapom az első falatot, várom az édes­ség .boldog nyugimát, de oda­benn inkább keserűség támad. Pár falattal még kísérletezem, aztán eltolom az egészet. Ez nem ugyanaz a somlói, mint az övék. Más. Ez valamiért keserű. Kimaradhatott valami belőle. Hogy az ördögbe lehet, hogy kívülről ennyire szép, az íze pedig ... A fiatal pár lassan szedelőz- ködik. Egymás vállát átölelve mennek kifelé, én meg ott ülök a somióim mellett, és töröm, tö­röm a fejem, mi is lehetett az ő somlóijukban, amit az én ma­gányos tányéromról kifelejtet­tek? hozt és Gulagot. Csapódnánk ma Nyugatnak, mert Nyugat mindig adott valamit. Thököly, Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre és sokan mások mindig bőven kap­tak a Nyugattól: üres ígéreteket, de azokat bőviben!... És ma, mit kapunk? Újra ígéreteket és kevéske tettet. Vajon háborog a Nyugat lelkiismerete a régmúlt történelem vagy a jelent létre­hozó Jalta és Potsdam okán? Vagy csupán biznisz az egész? Nem tudok bennük sem bízni, mert egyedül vagyunk a három nagy népcsoport gyűrű­jében. Sorsunk olyan, mint a Huszton széttépett fehér ga­lambé volt. Épp ezért nem vár­hatunk a sült galambra! A ma­gunk erejéből kell talpra áll­nunk. Nem széthúzva, vitat­kozva, marakodva, de kemé­nyen együtt akarva és együtt dolgozva, különben elveszünk. Vagy nekünk talán mindig Mo­hács kell?! Ha széthúzunk: megsemmisülünk. Kétszáz év múltán nem is fognak emlé­kezni ránk. Nem lesznek sírja­ink, és senki sem mond majd áldó imádságot felettünk. Mit tehetünk hát, hogy ne így legyen? Asszonyok, szüljetek! Keve­sen vagyunk, s ágyatok jövőnk bölcsője is. Fiatalok, tanuljatok, dolgozzatok olyan akarással, ahogy dédapáitok dolgoztak egykoron. Politikusok! Fogjá­tok meg egymás kezét. A ma gyűlölködést fröcsögők legye­nek egymást segítő és tisztelő, nyílt szívű ellenfelek, vagy in­kább barátok. Mi elvesztettük a háborút; ti vezessetek úgy, hogy megnyeljétek a békét! Mi pedig, negyven évig má­sodrendű polgárként meghur­colt, lefokozott, ismételten ki­rúgott öregek, mit tehetünk? Magunk köré ültetjük unokáin­kat és dédunokáinkat és - mint egykor Zrínyi, ökölbe szorított kézzel -, de mesélünk: .. .Hogy is volt? .. .Miért volt? .. .Emlékezünk és emlékezte­tünk ... Meg mesélünk, és csak mesélünk: ... Volt egyszer egy Magyarország ... s .. .talán .. . újra lesz! Ezt üzenem elesett bajtársaim nevében Trianon 72. évforduló­ján nyelvre, fajra, vallásra való tekintet nélkül valamennyi hon­fitársamnak ... Tudjunk meg­bocsátani a körülöttünk élők­nek, kik sokat vétettek ellenünk, hogy ők is tudjanak nekünk megbocsátani, kik ellen mi is sokat vétettünk. Csakis így kaphat némi értelmet a Zsoltok, a Mirceák, a Kürtők, a Milánok és a Janók önfeláldozása. Tüskés Tibor: Pannóniái változatok Borsos Miklós illusztrációja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents