Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-09 / 8. szám
8 aj Dunántúli napló 1993. január 9., szombat Herceg Árpád: Kelle Sándor tusrajza Kati 1./ Minden gyerek csodagyerek, ehhez nem férhet semmi kétség: mutogatjuk-produkáltat- juk is fiainkat-lányainkat, ha ismerős, rokon, barát, állít be hozzánk. És büszkék vagyunk, hogy milyen eleven ez a gyerek, milyen okos, talpraesett, eredeti egyéniség, messze felülmúlja hasonló korú társait. Akárcsak az apja valamikor. Akárcsak az anyja valamikor. Hisz a mi gyerekünk. Rendjén is van így a dolog, a kötelező elfogultság a szülőt megilleti, hisz gyermeke iránti szeretetét, örömét fejezi ki ilyenképpen az anya, az apa. Csodagyerek. És nem is gondolunk arra, hogy a gyermek megnyilvánulása a világ legtermészetesebb megnyilvánulásai közé tartoznak. A legtermészetesebb csodák közé. Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint hogy a körülöttünk futkározó-tevé- kenykedő apróság: gyermek. Még nem akar más lenni, nem akar másnak látszani, még azt mondja ki, amit gondol - még nem mást, és még kimondja. Szóval: romlatlan, és éppen ez a romlatlanság helyezi őt a világ legnagyobb csodái közé. Nekünk régtől romlott felnőtteknek ezért minden gyerek csodagyerek. És gyermekkorunkban eldől, mivé leszünk. Jaj mivé?! 2./ All egy gyermek a város forgatagában. Kati. Egyedül van. Koldul. Szüksége van rám. Szüksége van a forintokra, amikkel megszánhatom. Amikkel megszánhatod. A testvéreknek kenyér kell. A díjbeszedőnek törleszteni tán az elmaradt rezsit. Apának pálinkára. A nagypapa fekélyes lábára gyógyszer. A lyukas cipőre folt. Őszre majd egy melegebb cipő, később nem ártana valami télikabát-féle sem. Valami emberforma holmi. Kati karján kockás szütyő, a szütyőből rongyokba bugyolált hajasbaba kandikál elő. Háttal a világnak, háttal mindenkinek. Árván, mint Kati maga. Van neve ennek a babának? Lehet neve egy kopjafának, ami felkiáltójelként kiáll a nagyvárosi betonból? Kati babája színházi kellék. De Kati emlékezetében él egy másik baba, kitörölhetetlenül. Álmaiban fésülgeti, mosdatja, cirógatja, szép ruhát ad rá. Kati papást-mamást játszik álmaiban. Önmagát álmodja vissza, önmagát álmodja meg. Azt játsza, ami lenni szeretne, de már nem lehet soha többé. Pedig nagyon szeretné, nagyon szeretne gyerek lenni, megmaradni gyermeknek, valaki gyermekének. Melegségre vágyik, meghittségre, ölelő karokra, cirógatásra. Mert nemrégiben még olyan volt, mintbárki más emberfia. Csodagyerek. * 3./ De most koldulni kell. És Kati később apróbb bűnöket is el fog követni, mert ráviszi a kényszer, ráviszi a látott példa. És elkapja majd a rendőr. Nevelőotthonba dugja. Megszökik, s mert szép lánnyá cseperedik közben, uralma-védelme alá kényszeríti egy fiú. Kati kurva lesz. Koldulni kell akkor is, de jut majd szép ruha, bővebben csepegnek a forintok is. Előbb-utóbb Katit aztán lecsukják. És szép lelkét hiába akarja megőrizni Kati, a börtön világa erre már végképp nem alkalmatos. Kati belekerül az áramlatba. Kilépni belőle képtelenség. A kilépésnek nem lesznek anyagi alapjai. S hol lesz már akkora gyermeki lélek, mit különben jobb sorsú felnőttek is oly gyakran visszasírnak őszinte óráikon? Kati élete bezárult, amikor éppen eljött az ideje, hogy szélesebb kapukat tárjon a világra. Mert a legádázabb kapuőr a kényszer. Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában Könyv a jó pásztorokról Hetényi Varga Károly egyháztörténész 1968 óta publikál az egyháziak politikai üldöztetéséről és ellenállásáról, néhány cikke német, angol, francia és olasz nyelven is megjelent. Az Ecclesia Kiadó 1985-ben adta ki könyvét a fasizmus idején helytálló papokról, Akiket üldöztek az igazságért címmel. Kutatásai, a még élő tanúság- tevőkkel folytatott beszélgetései folytán azonban kiderült, e szenvedések sora nem szakadt meg a fasizmus bukásával, sőt inkább növekedett 1945 után. A negyedszázaddal ezelőtt elkezdett kutatások mostanra nagyszabású kézikönyvvé érlelték az elvégzett tengernyi munkát. Nemrég látott napvilágot Hetényi Varga Károly négykötetesre tervezett dokumentumsorozatának első darabja. A sorozat címe Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. Kiadását az abaligeti székhelyű Lámpás Kiadó gondozza, s egyben terjeszti is a könyvet, együtt a Pécsváradon élő szerzővel. Az első kötetben tíz egyházmegye, köztük a pécsi s valamennyi dunántúli, továbbá az esztergomi főegyházmegye üldözött papjainak, összesen 679 római és görög katolikus lelkipásztorának sorsa tárul az olvasó elé, s ezzel az elmúlt fél évszázad diktatúráinak a széles nyilvánosság előtt ezidáig kevéssé ismert története: a vallásüldözés. Hetényi Varga Károly a jó pásztorról szóló krisztusi tanítást veszi példázatul elő- szabában:„A jó pásztor életét adja a juhokért - mondja az ige, a szerző pedig így folytatja: „A történelem során a juhoknak sohasem volt választási lehetőségük: nekik mindig a farkasok étvágyát kellett csillapítaniuk. A pásztort azonban rendszerint megkísérti a farkas: árulja el, tagadja meg, hagyha cserben nyáját. . Ez a könyv a helytállásról ad tanúságot, papokéról - de figyelmeztetést ad a szellem minden emberének. Minden értelmiséginek, éspedig a belső, a szellemi, a lelki függetlenségről és annak kinyilvánításáról. Biztató olvasmány egy ordas indulatokkal terhes korban. Egyének helytállásáról szól - és nem egyszer egyházuk árulásáról. Árról, hogy voltak papok, akik akkor is jó pásztorként cselekedtek, ha ezzel tulajdon egyházukkal, egyházi feletteseikkel kerültek szembe. Az ismertebb életutak közül megtalálható Mindszenty hercegprímásé, a mártírhalált halt Apor Vilmos győri püspöké, a baranyaszentgyörgyi prépostplébánosként meghalt Uhl Antalé, akit Róbert László Tisztelendők-soroza- tában továbbá lapunk hasábjain is megismerhetett a szélesebb nyilvánosság még jó egy évtizeddel ezelőtt. Szerepel a kötetben Varga Béla balatonboglári plébános, országgyűlési képviselő, 1946-47-ben a nemzetgyűlés elnöke, ki egyként megismerte a Gestapo és az NKVD módszereit, aki szökött francia hadifoglyokat és üldözött zsidókat mentett, nyugatra csempészte az Auschwitzról készült mikrofilmeket, aki a hozzánk menekült lengyelek bogiári gimnáziumát megszervezte - akkor az egyetlen lengyel gimnáziumot a világon ... Ott a bicskei plébános, akit a recski szenvedések érleltek meg a papi hivatásra. Az ő történetüket megismerhettük az utóbbi évtizedben. E katalógusban, melyben a címszavakat a papok nevei adják, a szócikkeket pedig az életutak, megdöbbentő azoknak a mindmáig névtelen papoknak, szerzeteseknek, no- víciusoknak a végeláthatatlan sora, azé a több mint félezer emberé, akik e tíz magyar egyházmegyében jogtiprás áldozataiként szenvedtek, életüket áldozták embertársaikért, akiket azért köröztek, tartóztattak le, tartottak rendőri megfigyelés alatt, mert embereket bújtattak hamis keresztlevelekkel, kihozták őket a haláltranszportokból, a gettóból. Akik nem voltak hajlandók cselekedni világi erők parancsára, akik a szószéken és magánemberként is nemet mondtak az embertelenségre. Van nem egy olyan papi személy, aki ellen a falujából küldött feljelentéseket a Gestapo archívumában találta meg a szerző. Van úgy, hogy lelkésztársak adnak adatokat a szenvedőről. Van, hogy az idővel versenyt futó szerző magnós beszélgetést, saját kezűleg írt szenvedéstörténetet tehet közzé. Számos dokumentum található a könyvben: pl. egy 1960-ban végzett illegális papszentelés „végbizonyítványáé”. Hetényi Varga Károly munkája páratlan katalógusát adja azoknak a jó pásztoroknak, akik életüket áldozták juhaikért. Azokat a kézikönyveket juttatja eszünkbe a végeláthatatlan névsorokkal, a közel azonos halálozási dátumokkal, amelyek Németországban, Izraelben készültek a vészkorszakokról. Katalógus, kézikönyv és szenvedéstörténet ez a könyv, amely a tőle telhető legtöbbet tesz: kimondja és felmutatja a jó pásztorok nevét és cselekedeteit. Korunk vértanúiról beszél. (Lámpás Kiadó, 1992). Gállos Orsolya Levél Amerikából A Gigászi Sas és az Egyetemi Város B árki kitalálhatja: aligha egy madár ez a Gigászi Sas. Nem is gazdag indián törzsfőnökről van szó, bár volt ilyen nevű. Az irdatlan tömegű japán autót magában, ami már tényleg nem fér el sehol, pedig igazán nem lehet az Egyetemi Város fantázianévvel illetni. De alig szorul magyarázatra a cím azok számára, akik egy kicsit is olvastak, tudnak az USA-ról. Az államok címeréről sokféle irányba csalogatták le a sasmadarat, mindenféle sokat sejtető tápszerrel, de nincs jelképesebben érvényes együttélése nemzeti szimbólumnak és aktuális életformának, magatartásnak, mint egy hatalmas élel- miszerárúház hálózatban, amit róla neveztek el. A modem amerikai festészet a hatvanas években éppen a közönséges áruvédjegyek megnemesítésé- nek „kulturált” módszereit vette célba, a „pop” ikonográfia még ironikusan kezelhette Rembrandt Amsterdami posztóscéhéről festett képének reprodukcióját egy szivarosdoboz tetején. (Lásd József Attila: „a költő, mint áruvédjegy” ...) A „felfedezés”, hogy a természet mesterségessé-megter- meltté vált, újszerű volt, felébresztette a reményt a kijózanodás utáni „másik útra”. Innen az irónia, a bölcsesség módszere. Ma ez a művészet acsarkodó, drámai, szemléjének tárgya ma sem más, mint harminc évvel korábban. Indulata van csak, mert nem találta meg a „másik utat”. A „Gigászi Sas” - egy ABC. A nemzeti, városi és falusi hétvégek célpontja, a lét- fenntartás bázisa, a helyi rádiózás műsorgazdája, odaadó kedves rokon a távolba szakadt igazi rokonok helyett. Társadalmi intézmény: idős emberek gyámola, ahol minden pénztáros minden vásárlótól érdeklődik időjárás, aktuális hogylét felől, s kíván, amit kívánni lehet, az akusztikus komfort is tökéletes így. A „tartalmas” társaslétnek is garanciája a „Giant Eagle”. Le Corbusier, a francia építész még pozitív értékű „lakógépnek” nevezte az azóta gyűlöletessé vált lakótelepi házakat, az amerikai számára ez a Gigászi Sas. Az „etetőgép”. A kívülről dögunalmas szürke falakkal övezett, lefedett térségek a „modem élet” oázisai. Mert van ezekben télikert, pizza és makaróni, hot dog és hamburger, édes csirke, savanyú csirke, erős csirke (paprikás csirke nincs), van könyvesbolt is, ahol a milliónyi nyomtatvány között nem lehet „könyvet” találni. Mozi is van, de mert ez mindenkinek van otthon, ide a nem otthoni sötétség miatt járnak. (Lehet azonban kapni sötétben látó szemüveget is itt...) A házimozit kisebb sorbanállás után megszerezhető legfrissebb videókkal etetheti bárki. A napi egy-két betevő horrorfilm után másnap reggel édes az ébredés. Ha nem, hát be lehet jelentkezni a pszichológushoz. Vagy újra be kell ugrani a Gigászi Sasba, ahol a formák, szagok és színek bűvöletével, vagyis az igazi „természet” legközepén talál enyhet bárki. Kimeríthetetlen a díszlet- raktár, az amerikai kisvárosról nagyon nehéz a látható és érzékekkel megtapasztalható „valóság” alapján ítéletet formálni. Őszinte véleményt sem hall az idegen, meg kell tanulni az elhallgatásokból, a párbeszédek kacskaringóiból kirajzolódó hiány formája alapján tájékozódni. A mindennapi nehézségek, létproblémák, a betegség az üdvhadsereg áldásos tevékenysége ellenére sem tartózhatnak a nyilvánosságra, mert nemcsak társasági, hanem anyagi kára is származhat ebből, akárkinek. Iszonyúan félnek a betegségektől, ezért az egészség demonstrációjának minden változatával találkozhatunk. Hóviharban trikó, zokni nélküli cipő, sapka, kendő nélküli jégcsapos varkocsok, a téli holmik teljes mellőzése. Egy koratéli egyetemi órán nem lehet a hallgatók harákolásától, szipogásától dolgozni. A zsebkendő használata is a betegség jele. A biztosítótársaságok pedig villámgyorsan reagálnak a kockázati tényezők megváltozására. Sokszor kell mosolyogni az úgynevezett egészségtelen ételek: húsok, vaj, általában az állati fehérje hisztérikus megvetésén, közben pedig mindenki folyamatosan eszik olajban preparált ezerféle akármit, rengeteg tésztát és süteményt. Esznek iskolai órán, autószervizben és a hivatalban, lehetőleg rendszertelenül. Bár nem fogyasztanak túl sok alkoholt, de a híg és ízetlen kávét, a már nálunk is ismert neonszínű édes löttyöket literszámra isszák. K árhoztatták már Magyar- országot mint a kövér emberek országát. Életemben ennyi elhízott fiatalembert (Gigászi Sast) nem láttam, mint Amerikában. Esténként, amikor sétálunk, mi vagyunk az egyetlen saját lábán helyet változtató lény a vidéken. A mókusoknak könnyű, nekik ott van a tengernyi mindent mindennel összekötő vezeték és oszlop. A mókusokon kívül senki sem gyalogol. Nincs is járda, amin haladni lehet, hisz nincs kinek karbantartani. Ezért aztán kisebb túrával is felér, amikor reggel munkahelyemre, az egyetemre megyek. Az autósok nem is igen tudnak mit tenni, ha gyalogost látnák az alig kivehető körvonalú átkelőhelyen. Megrökönyödve fékeznek, kapkodják a kormányt. Igazán jóleső tudat, hogy egy-egy sétánkon mennyi szokatlan élménnyel tesszük gazdagabbá őket. Nincs itt irányjelzés, jobbra-balratartás ahol kellene. Igaz, nem ismerik a sebességet sem. Három-ötliteres autókkal cammognak 55 mérföldes sebességgel (90 km/óra) az autópályákon. Drasztikusan büntetik a gyorshajtást. De mindenki autózik, természetesen a nyolcvanévesek is, akik kedvenc járművüket az ötvenes években vásárolták (Chevy Impala, az „almazöld Buick, amiben a csaja hozzá bújik” - ahogy egy barátom írta a minap), így sokszor élő technikai múzeumban érezheti az ember magát. Az egyetemen két hallgatóm is utazik naponta 60-60 mérföldet Slipery Rockból meg Pittsburghból, és ez egyáltalán nem rendkívüli, hiszen nincsen tömegközlekedés. Az így megspórolt Gigászi Ősz- szegen lehet valószínűleg támogatni az üzemanyag árát, ami szinte nevetségesen olcsó (egy gallon - négy liter - 1 dollár 10 cent). Nekünk is autóznunk kell, és csak mint egy újabb jellemző körülményt említem, hogy kötelező biztosításunk egy évre 700 dollár, fele a nagyon jó állapotban lévő négy éves 1800-as Buick Skyhaw- kunk vételárának, amit az otthon eladott nyolcéves Skodánk árán vettünk. De ki kell mozdulni néha a kisvárosból, ahol bár mindent sokkal magasabb színvonalon biztosít az egyetem, mint a város maga, mégsem kínálja azt, amit az Államoktól vár a magunkfajta. E gy-két óra vezetéssel, Pennsylvania csodálatos vidékein át Indiánából könnyű eljutni Pittsburghba, az egykori acél-szén metropolisba, ahol most Lórin Maazel a szimfonikus zenekar dirigense, ahol a híres Carnegie könyvtár és múzeum van, ahol a katolikus Duquenes Egyetemen dolgozó Várdy Béla professzor jóvoltából valóságos Hungarológiai Intézet működik. Nemrégen itt nyílt annak a festőnek a kiállítása, aki a jövő esztendőben remélhetőleg a pécsi egyetemen fogja az amerikai újkori művészettörténetet tanítani. Parker Boemer a legújabb festőnemzedék erőteljes alakja. Aknai Tamás
