Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-05 / 335. szám
1992. december 5., szombat aj Dunántúli napló 9 Hangdokumentumok a magyar történelemből (1932—1962) A Pécs-Baranyai Értelmiségi Egyesület Alkotóműhelyének új kiadványa A Pécs-Baranyai Értelmiségi Egyesület gondozásában - Magyarországon első ízben - jelent meg egy olyan, a korabeli hanglemez-, rádió- és híradófelvételekből összeállított hangdokumentumgyűjtemény, mely 270 percben követi végig a három viharos évtized eseményeit. A kazettákon a kor valamennyi jelentős szereplője megszólal, s a hallgató egyben ízelítőt kap ezen időszak politikai dalaiból. Az első kazetta Magyarország 1945 előtti eseményeit tekinti át a sorsfordulók hangdokumentumai és a politikusok beszédei alapján. 1932-től megszólalnak a magyar miniszterelnökök: Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, Imrédy Béla, Teleki Pál, Bárdossy László, Kállay Miklós, Lakatos Géza és természetesen többször a kormányzó, Horthy Miklós. Hallhatjuk a trianoni igazságtalanság s a revízió megvalósulásának folyamatát, a terület- szerzéseket - elsősorban a felvidéki és erdélyi bevonulásunkat - s érzékelhetjük a felszabadult magyarság örömujjongását. Ám ezt hamarosan követi az iszonyú ár érte: Bárdossy bejelenti a hadüzenetet a Szovjetuniónak, majd többször elhangzik az a félrevezető szólam, mely így szól, „minél messzebb mentek, annál biztosabb lesz szeretteitek otthona”. A csak a „bolsevista rém” elleni küzdelem hangsúlyozása elhallgattatja a tényt, hogy hazánk egy antifasiszta koalícióval állt hadban. A háború fordulatával változik a kormányzó is, hallhatjuk a fiáért aggódó apát, végül hazáját megmenteni szándékozó felelős politikust a kiugrási prok- lamációval 1944 október 15-én. Félelmetes vízióként érzékelhetjük a szélsőjobb előretörését, Szálasi hatalomátvételét, aki még- a népbíróságon is helyesnek vélte Budapest lerombolását és a totális mozgósítást. Megszólalnak a Magyarországgal kapcsolatban álló külföldi politikusok is: Sztálin, Hitler, Churchill. S fegyverropogások közepette hallható a haditudósítótól a főváros bevétele, a német rádió közelménye Hitler haláláról. A második kazettát a demokratikus Magyarország miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla indítja. Az 1956-ig terjedő időszak politikusaiból néhány: Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Károlyi Mihály, Zsedényi Béla, Kéthly Anna, Marosán György, Rákosi Mátyás, Révai József, Gerő Ernő, Szakasits Árpád, Nagy Imre, Rajk László, Kádár János stb. Hallhatjuk a közvetítést a köztársaság kikiáltásáról és első köztársasági elnökünk eskütételét. Felvillannak programbeszédekben az 1945-ös, 1947-es és 1949-es választások. Követhetjük a kommunista párt vezetőinek egyre magabiztozér teljes erkölcsi megsemmisülésének. Végül 1956 október 6-a, Rajkék újratemetése már a robbanás előestéjét jelzi.. A harmadik kazetta 1956. október 23. és november 4. közötti eseményekkel foglalkozik (A oldal) a Kossuth Rádió adásai alapján. Beszédeiben kibontakozik előttünk a néppel azonosabb fellépéseit, a politikai szalámitaktika folyamatát, a koncepciós perek megindulását (Magyar Közösség, Mind- szenthy-per), a demokratikus erők kiszorítását a hatalomból. Hallhatjuk az államosítások bejelentését, a tervgazdálkodás indulását („és aki szembeszegül a tervvel, azt ki is irtjuk”), a munkaversenyek kezdetét („határ a csillagos ég”), a „vas és acél országává” válásunkat, az életszínvonal „állandó emelkedését” és értesülést szerezhetünk a Nyugat „rothadásáról”. S „döbbenet szorítja szívünket, szeretett édesapánk”, Sztálin halálának bejelentésekor. 1953 júliusától, Nagy Imre programbeszédével kis időre enyhülni látszik a diktatúra, ám 1955-től visszatér a totális rendszer, mely külpolitikai vonatkozását Hegedűs András miniszterelnök igazolja, aki a Varsói Szerződésbe belépésünket javasolja. Hallhatjuk Rákosi utolsó beszédét, s tanúi lehetünk a vesulni tudó miniszterelnök, Nagy Imre képe, az államférfidként szónokló Mindszenthy, s az a Kádár János, aki november elsejére felzárkózik Nagy Imre mellé és felszólít a magyar függetlenség védelmére. Persze, megszólalnak a szélsőbal és szélsőjobb képviselői is. Végül hallható november 4-én a miniszterelnök bejelentése az agresszió megindulásáról. A „B” oldal Kádárral indít. Hogyan lesz belőle néhány nap alatt áruló, kollaboráns, a szovjet csapatokat behívó ellenkormány vezetője? 1957-től ő és elvtársai - Dobi István, Marosán György és Münnich Ferenc - már fasiszta ellenforradalomnak nevezik 1956-ot. Hangképek villantják fel a Nagy Imre-per legfőbb mozzanatait, a kihallgatást, a vád- és védőbeszédet, az ítéletet és a miniszterelnök utolsó szó jogán mondott beszédét, amelyben nem kér kegyelmet. S azokat a politikusokat is hallhatjuk,' akik még holtában is gyalázzák. A beszédek alapján kibontakozik előttünk a régi-új rendszer képe: értesülhetünk az országgyűlés munkájáról, mely utólag hozzájárult az ellenkormány tevékenységéhez, felállítják a Munkásőrséget, megalakítják a KISZ-t, hozzáfognak ismét a mezőgazdaság kolletivizálásá- hoz. Végül az MSZMP VIII. kongresszusa, melyen bejelentik a termelőszövetkezesítés befejeződését és ezzel a „szocializmus alapjainak” lerakását. Igazi csemegét rejt a negyedik kazetta is: az 1914-1962 közötti időszak politikai dalait. Hangulatilag és-tartalmilag is érdemes figyelni a számokra. Az első és második világháború induló éveiben a magabiztos, vidám győzniakarás csendül ki belőlük, ám a végére már szomorúság, fájdalom, az ország elvesztése iránti aggodalom érződik. A huszas évek hazafias dalai is ezzel indulnak (Édes hazám; Fenyő, fenyő; Ott, ahol zúg az a négy folyó; Székely himnusz), később azonban egyre bizakodóbb, a „feltámadást” ígérő nóták keletkeznek (Legyen úgy, mint régen volt, lesz, lesz, lesz) s persze, irredenta dalok is megszólalnak, csakúgy, mint a területszerzések feletti örömet kifejező nóták (Páros csillag, Édes Erdély, Ferenc József csatorna). A fiatalabb generációnak ismerősebbek az ötvenes évekpo- litikai nótái, hiszen nem egy közülük évtizedekig „hivatalos sláger” volt (Intemacionálé, Vörös Csepel, Fel vörösök, Bunkócska). Megtalálhatók a személyi kultuszra utaló számok is, csakúgy, mint a termelési dalok (Indul a traktor; Munkaverseny-induló; Vörös kovácsok). Végül ki ne ismerné a Kádár korszak jellemző nótáit (Mun- kásőr-dal; A párttal, a néppel egy az ütünk; Mint a mókus fenn a fán és az Éljen május el- sejé-t)? Az eredeti felvételek közelebb hozzák, élővé teszik a történelmet - illetve a történelemoktatást is -, hiszen alapvetően forrás- és dokumentumér- tékűek s így kikapcsolhatnak minden, a politikai szemléletekből befolyásolt félremagyarázást. A hangdokumentumokat dr. Horváth Csaba, a „Magyarország 1944-től napjainkig” c. történelemkönyv szerzője, a JPTE oktatója szerkesztette, lektora dr. Polányi Imre egyetemi docens, kandidátus. Lázár Ervin Aki hallja, adja át Most aztán nagy bajban vagyok. írnom kellene. Ugyanis megérkezett a szerkesztő úr megtisztelő felkérése, hogy vegyek részt a pályázaton. Sajnos, nem tehetem. S nehogy a szerkesztő úr valami hátulról-mellbe fondorlatra gyanakodjék, azt is elmondom, hogy miért. Persze csak akkor olvassa el ezt a kis men- tegetődzést, ha .van kedve legbelsőbb magánügyeimmel foglalkozni. Szerkesztő úr! Szívszorító dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizonyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egyszer csak hipp-hopp, ösz- szeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fénypöty- työcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén- átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén, és letelepszik valahová a szobába - a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp a múzsával sem. De azért mégis ... Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjúkoromban volt egy szép, tül- lökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek, kék szeme, elárasztott csengő-bongó rímekkel, versfolyamokkal; epigrammákat, ódácskákat lebegtetett felém, a matematikatanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldóképletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban, és számok helyett verset körmötök a kockás füzetbe. Hogy aztán mi nem tetszett rajtam, nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre - akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt - tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon, és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva, verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” - kérdeztem hökkentem de akkor már mint a füst, fölemelkedett a földről, és besuttyant a szobába. „Mit akarhatnék, te balgatag!” - mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. „Ez az új múzsád^ öregem” - mondtam magamnak, és hogy, hogy nem, megszerettem ezt a loncsos, lo- boncos, szeszélyes némbert, aki olyan szép tudott lenni, mint a nap, és rút is, mint a bakacsinfekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül fölforgatta az életemet, annyi rémséget kellettjárnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, hogy hé, itt vagyok, szemérmetlenül rám öltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn - de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, isten háta mögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert most már semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itthagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Vagy belépett valamelyik pártba. Esetleg lapot alapított. Előfordulhat, hogy egzisztencia-hitel után kajtat. Vagy valahol vidéken egy hordóra állva szónokol, és dü- hödten szidja a kormányt. Az is lehet, hogy az ellenzéket szidja. De kitelhetett tőle, hogy mind a kettőt. Kérem, ne dőljenek be neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakadabra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem. "Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ütök, és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni. Aki hallja, adja át! sem akarom lekésni az esti csatlakozást! Gyors győzelem, aztán tünés, világos?! - s dühösen hörpintett egyet a kezébe nyomott pohárkából, amelyben most fehérbor büszkeségünk aranylott, játékosai követték a példáját. A kövér észrevette, hogy őket hallgatom, ingerült kézmozdulattal jelezte, figyeljek másfelé, de mivel én nem mozdultam, bosszúsan összekulcsolta jelentős terjedelmű karjait a mellén és sértetten ő fordult el.- Ez pedig egy olyan különlegesség, amely nemcsak kis városunk, de egész megyénk páratlan és egyedi büszkesége - harsogta a szolgabíró, miután a menet egy borozgatással egybekötött rövid másfélórás városnézés után, a templom előtti téren felállított" hatalmas ponyvasátorban költötte délutánra csúszott ebédjét, s a méretes tálcákkal immár hetedszer is körbejártak a fehérkötényes, kontyfogós asszonyok, köztük anyám is.- Még, még csak hallani sem hallottam ilyesmiről, kérlek szépen - harsogta Külvári és hatalmasat harapott a baracklekvárral töltött sültkrumpliból, még csak hasonlóval, hasonlóval sem találkoztam soha, kérlek szépen, arcára bíbor foltot színeztek az egymás után következő tósztok ezerjó és riz- lingkortyai. . .- Te, te ..., Misi bá ... Mis ... Mis ... Misi bácsi... nem kéne, nem kéne még szerinted ... nem kéne még öltözködnünk, szerintem ... szerintünk ... Még álmomban sem reméltem volna soha, hogy valaha is ilyen közelről láthatom a sokszoros válogatott csatárt, Czinkota kettőt! Lenyűgöző hatással volt rám. Legalább egy fejjel kimagaslott a többiek közül, erős volt, széles vállú, s ahogy ott állt, két kezével az üveges tekintettel maga elé bámuló kopasz széktámlájára támaszkodva, olyan erővel éreztem a késztetést, hogy elhatároztam, én is futballista leszek, mi más lehetnék, s már el is felejtettem, hogy reggel még én akartam a díszbotját dobáló, messzire-kerülendő Símén Kálmán bácsi utóda lenni.- Ne félj Gézukám, ne félj, semmit se félj. - Külvári itt csuklóit egyet, amolyan jóhangosat, kamaszlányos színezettel, majd halkan böffentett is, aztán kivárt pár másodpercet, mint aki elfelejtette, hogy is akarta folytatni, minden úgy van, ahogy kell, ez já ... ez jár nekünk, ez kijár a ba ... ba ... bajnoknak!- De ké ... de ké ... de késő ... de későre ... Mire szürkülni kezdett, Alsó-Nyikla apraja-nagyja a vendégekkel ölelkezve, összefonódva énekelte a bajnokcsapat tagjainak nótáit, jól emlékszem, Czinkota kettőnek a „Nagyhid-utcában láttalak én utoljára” volt a kedvence, kétszer is elénekeltük mind a kilenc versszakot, a rezeseknek még a sujtásos díszrrtagyaijuk is locsogott a verítéktől. Áztán az órák teltével egyre nagyobb csalódást éreztem újonnan választott eszményképemben, aki lassan, a szó igazi értelmében a pad alá került, nem sokkal később pedig vissza is tértem gyermekidként korábbi vágyához, s véglegesen elhatároztam, hogy én mégiscsak tamburma- jor leszek, s biztos voltam abban, hogy az én arany botom még Símén Kálmán bácsiénál is magasabban fog bukfenceket hányni a levegőben.-S... S... S... Soha nem ... soha nem feledünk el bene ... ben . .. benneteket, üvöltötte artikulátlanul Külvári, a bajnokcsapat edzője, miután végre utoljára őt is feltuszkolták az estéli vonatra. Minden nyik- lai és környékbeli kéz a magasban lengett amikor a vonat utolsó kocsija is kigördült az állomásról, Szepi bácsi, amúgy még mindig Szepesy Gusztáv polgármester pedig a magasból leengedve kezeit megragadta Küncsik Frici bácsi, csapatunk edzőjének a kezét, és meghatottságtól elcsukló hangon csak ennyit mondott, gratulálok! És én semmit sem értettem. Még az sem mondott semmit, amikor az Alsó-Nyikla FC kapusa, Bö- gerde, a csapat kapitánya, fekete kapusszerelésben a tömeghez ért, kezében lobogtatva a frissed érkezett fővárosi válasz- telegrammot. Pisszenést sem lehetett hallani, amikor a férfiak vállán magasratartott Bögerde felolvasta a szöveget: „Dávid legyőzte Góliátot, stop. Gratulálunk, stop.” Hangját elnyomta az éljenzés és a taps, majd a rezesek nagylendületű bevezetője után a hatalmas tömeg egy emberként harsogta az alsó-nyiklai csapatindulót: „Fel, Alsó-Nyikla fel, aulról csak el, fel, fel...” Másnap épp ebédeltem, anyám kanalanként kántálta belém az aznapi „edd-meg” főzeléket, amikor apám hazaérkezett. Belépett a konyhába, s én még soha nem láttam ennyire meghatódottnak, a keze, de a hangja is remegett, amikor hangosan olvasni kezdte a déli vonattal érkezett fővárosi újságot: „Mig a kisváros futballistái igazi sportolóhoz illő fegyelemmel várták a mérkőzés kezdetét jelentő sípszót, addig a sokszoros magyar bajnokcsapat tagjai ...”, nem tudtam folytatni, a feltörő kacagás beléfoj- totta a szót... Aztán Alsó-Nyikla bejutott a legjobb tizenhat közé ... Aztán a legjobb nyolc közé ... A legjobb négy közé ... Aztán ... Belénesfa állomáson rezesbanda fogadta a mieinket, a polgármester a kenyér és bor mellé egy-egy pohár borocskát is kínált, majd díszmenet kísérte játékosainkat a főtérre, aztán városnézés következett...
