Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)

1992-12-19 / 349. szám

8 aj Dunántúli napló 1992. december 19., szombat Megjelent a Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett Je­lenkor- decemberi száma ' ismét rendhagyó és külön­leges vállalkozás. A folyói­rat szerkesztői ezúttal egy korábbi Jelenkor-hagyo­mányhoz tértek vissza, s a decemberi lapszám összeál­lítását vendgészerkesztőre bízták. Láng Zsolt, aki a ko­rábban felkért vendégszer­kesztőkkel (Lengyel Ba­lázzsal, Huszár Tiborral, Ilia Mihállyal, Keserű Ilo­nával) szemben jelen pilla­natban is aktív szerkesztő, a Marosvásárhelyen megje­lenő Látó munkatársa, talán többet is tett, mint amennyi az általa nagyra becsült írók munkáinak puszta közzététele lett volna: olyan „tematikus” lapszámot szerkesztett meg, amelynek középpontjában a vendégség fogalma áll. Ha ő maga vendég, legyenek e szám szerzői is vendégek egy álta­luk eddig alig-alig vagy egyáltalán nem művelt műfajban: vagy írjanak a vendégségről, amely ily módon irodalmi ténnyé válik. A szeptemberi „Halszám” után a decemberi Je­lenkor ismét egy. kilencvenhat oldalas, füzetnyi terjedelmű antológia, most olyan szépirodalmi munkákból, amelyeknek közös főszereplője: a vendég. így került egymás mellé Markó Béla prózája, Jakabbfy Tamás novellája, Kisgyörgy Réka hangjátéka, Kántor Lajos krimije, Kanetti Norbert em­lékmása, Tandori Dezső rajzai angol galopp-pályáról, Szilá­gyi István dokumentumdrámája, Visky András George Or­well Állatfarmját átköltő librettója, hogy a vendégeskedő írókat említsük legelőbb. Az írások között találunk szabá­lyos darabokat, melyek szerzőik saját vendégeskedését örö­kítik meg (Bállá Zsófia és Richard Swartz egyaránt lengyel- országi utazásukról írnak. Szabó Gyula fiatalkori katonásko­dásának - ami egy prózaíró esetében szintén vendégség - ál­lít emléket). Márton László vagy a kanadai Francoise Gon­zalez-Rousseau a vendégség toposzát tömöríti egy-egy rövid elbeszélésbe, Balassa Péter Halálnapló-részlete a vendég­ségről és a meghívásról szól, Szőcs István a „vendég” szó bravúros etimologizálását végzi el, Bogdán László egy kü­lönleges vendégről ír. S aztán itt vannak azok is, akik ezúttal nem lépték át saját műfaji vonzalmaikat: Szijj Ferenc, Ga- raczi László és Jánk Károly verssel. Gergely Tamás és Vida Gábor elbeszéléssel szerepel. Irodalomtörténeti érdekessége is van a decemberi Jelenkornak: Kovács András Ferenc itt teszi közzé a kevesek által ismert, száz évvel ezelőtt Maros- vásárhelyen élt költő, Lázáry René Sándor húsz verset szám­láló hagyatékának öt darabját. A számot Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor fényképei indítják: a hat felvétel mindegyike a vendégséget mutatja be. A számot Eperjesi Ágnes és Vár­nagy Tibor fényképei indítják: a hat felvétel mindegyike a vendégséget mutatja be. A számot Láng Zsolt írása zárja, aki megosztja olvasóival a titkot, hogyan is jött létre a vendég­ségről szóló Jelenkor szám. A szerkesztésről Vendégszerkesztőként mi másra gondolhattam volna, minthogy szóljon ez a decemberi Jelenkor a vendégségről. És hogy vonzóbbá, ihletőbbé tegyem a „témát”, közvetet­tebbé „jelentését”, arra kértem a lapszám leendő szerzőit, le­gyenek maguk is vendégei valamely általuk nem bejáratott műfajnak. Arra gondoltam ... De most fecsegés, kishitűség nélkül! A Csigó nevű völgyben köveket gyűjtöttem a nyáron. Fentről sodródtak le a patak medrében, huszonnégyet kivá­lasztottam közülük, és beraktam őket egy fadobozba. Haj- longás közben ilyes természetűnek képzeltem a rám váró feladatot, úgyhogy ez lett első, laza nekifutásom. Tanulságai a későbbiekben is érvényesek maradtak. Például a Csigóban maradt kövek, kavicsok egészen másmilyenek, mint a nálam lévők, ugyanis én a sajátos for­mákat, színeket kerestem. (Nemrég Károlyi Csabáéknál ha­sonló kövekkel találkoztam, ők viszont Spanyolországban gyűjtögettek.) Különböztök, megérdemlitek, hogy vendégek legyetek! Nem haragudtak rám, gyűlöletüket a maguk világa számára tartogatták. Másfelől köveim teljesen önmaguk lehettek. A vendéges­kedés a legigazibb otthonosság: a kövek színe látása. Köve­ket is föl lehet törni, mint a diót, melyben titok lappang. Vendégelni, to vend. Vendégszerkesztő helyett szívesebben volnék vendéghal. Bent vagyok néma. Kő nyugszik kövön, mégis folytonos a változás. Nem percekben számoljuk az életet, hanem évek­ben. Kiállított kavicsaimat lassan széthordták élelmes vendége­ink. A dolgok elmozdulnak, mint a csupasz asztalon álló.ké- sek, villák, üvegek és poharak. Kulcsszavakat keresni, beadni a kulcsot. Kibányászni valamit, legfeljebb majd vizet találunk. Nisa, nisa! Te, Kedves Olvasó, már eléggé elolvastad ezt a lapot ah­hoz, hogy félszavakból is megérts. Fecsegés, kishitűség nél­kül szólhatok hozzád. A szerkesztés lényeges és nevetséges művelet, az olvasás a dolgok igazi színe látás. Ne aludj. Kő legyél. Láng Zsolt KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ETERIES! AGNES AVARNACY 7303 ültük karul H FRANCClSECCNZAl£ZJOl.SSEAU.A»raira -C N4ARTCN lASZtÖ Hl JAl_kS6.k PETI U HIÚI .. ihio I «Ulk. , »T- SALUZSCFUnnaCui RICHARD SWARTZ. Ahal Europa icld&li. iva^v vt^ct ff Ki VAÄXC RELA. £jy CHfiiu írvTií ’ *• suitTTa, MI SZÓCS ISTVÁN: A HfKMjHallu MI IAJCA&FFY TAMaS: A uudrv cuw juh «5 WSCrOSCt r£ka Ztf •«viepif »7 SZ!J1 FERENC >m KW GZRC2LY TAMAS. Tom G. 1004 KANTOR LAK» »umrllir-CTIm IX» EaZaRY KESE SÁNDOR M. bho rrw 1011 KANETT! NORBERT ÍRTl. Is nrm 1992 DECEMBER Kornis Mihály „Körmagyar”-ja a PNSZ Stúdiószínházában Magyar szív Krizsik Alfonz és Pásztor Edina Nem verdázni akarok, csak egy kis szójátékot engedtem meg magamnak a címben. A magyarázat annyi, hogyha „franciásan” olvassuk a címet (mért ne?), coeurmagyarnak, mindjárt megjelenik benne a szív, ami olyan jól jellemzi ezt az előadást, természetesen: a magyar szív. Ditzendy Attila rendező két szereplőre bízta tíz pár elját­szását, ami nem kis átvál- tozó-művészi feladatot rótt a színészekre, Pásztor Edinán és Krizsik Alfonzra.. A valahai Arthur Schnitzler-i, majd Kor- nis-i, mi több, a rendezői kon­cepció is arra épül, hogy darab különböző rendű és rangú em­berek szeretkezéseiben hív ké­pet nyújtson a mindenkori - azaz aktuálisan mai - társada­lomról. Ez persze pofonegy­szerűnek tűnhet, de mint ilyent, borzasztó nehéz művé­szien eladni és előadni. Kornis 1988-ban írt műve alig pár év alatt - hála istennek - szerencsésen aktualitását vesztette bizonyos részletei­ben, főképp a sorok közt olva­sandó politikai humort illető­leg. De ez nem baj, mert - mint a zenebohócnál - van helyette másik, bizony, ez egy olyan or­szág, ahol mindig lehet vala­min bosszankodva viccelődni. Férfiak és nők élnek ebben az országban, és egy nagy csa­lád vagyunk (hisz mindenki mindenkivel. . .), közös nya­valyákkal, bánatokkal és ki nem élt vágyakkal. Nagyjából erről „szól”. a Körmagyar, a maga egészen sajátos, utcai, szleng nyelvén. A roncs-szavakat gyűjtögető író paródiájával is találkozha­tunk, aki minden kendőzés nélkül ábrázolja, hogyan is ké­szülhetett, ez a mű-igazi, ez az élet. A Körmagyart azonban mégis a két színész alakítása teszi élvezetessé. Ez ugyanis a teljes testi-lelki kitárulkozás darabja, amely még egy szí­nész pályája során sem min­dennapos. Mintha tíz előadást kellene egyetlen este végigját­szani, merőben más figurákat, merőben más helyzetekben. Nem lehet spórolni, nincs lazí­tás. A játéktér egyszerűen van berendezve, épp csak odaszórt tárgyakkal, amiket a színészek maguk mozgatnak. Osszeségében ez egy na­gyon kemény munka, még ha sokszor „felszabadultan” ka­cagnak is a nézőtéren az aktua­lizált Barbie-dalon vagy az Emmanuele-en. Mert érezni, hogy szív van benne. Ami kör­beér. Coeurbccr. Méhes Károly Nicolas Pasquet zenekari estje Failoni Donatella A koncertlátogató közönsé­get vendégművészekkel és -karmesterekkel nem különö­sebben elkényeztető hangver­senyévad december 14-i, a POTE támogatásával, az egye­tem aulájában tartott zenekari bérleti estjén Nicolas Pasquet személyében számos nemzet­közi versenyen helyezést elért, jelenleg Németországban élő dirigens bemutatkozásának le­hettünk részesei. Az általa vezényelt műsor­számok - Brahms: Haydn-vari- ációk, Mozart: C-dur zongora- verseny és Mendelssohn: IV. „Olasz” szimfónia - nem lépték túl egy szabályos, megszokott, különösebb izgalmat nem ígérő - talán épp ezért némileg keve­sebb hallgatót vonzó - koncert kereteit. A figyelem így óhatat­lanul a karmesterre összponto­sult. A koncertet nyitó Brahms-mű ideális lehetőséget kínált pontos, tisztán értelmez­hető, a lényeget kifejező ve­zénylési technikájának bemuta­tására. Nem rajta, inkább a te­rem már unos-untalan szidott, a dinamikai árnyalatokat össze­mosó akusztikáján múlott, hogy a kilenc variáció váltakozó, az ellentétekben domináló hatása nem érvényesült eléggé, a mű szoláltatása így fakóbbra sike­redett. Mozart mindig szívesen hall­gatott C-dur zongoraversenyét Pasquet meggyőzőbb művészi beleéléssel, a zenekart is magá­val ragadó lendülettel vezé­nyelte. Dirigálása itt sem vált ugyan külsőségekben hatásossá, - mozdulatai mégis érzéklete­sen közvetítették elképzeléseit. A zenekar pedig szívesen kö­vette és nagyban-egészében jól valósította meg a karmester koncepcióját. Kevésbé sikerült ez a versenymű zongoraszóla­mát játszó vendégművésznő­nek, a vonzó megjelenésű Fai­loni Donatellának. Korábbi pé­csi, baranyai fellépéseiről őrzött kellemes emlékeinket elhalvá­nyítva, ezen az estén nem aján­dékozta meg hallgatóságát a mozarti muzsika szépségeivel, annak derűs, helyenként benső­ségesen meghitt hangzásával, főleg a zárótétel bravúrosan lendületes tempót diktáló sodrá­sával maradt adós. Játékából arra következtethettünk, hogy feltehetően már nem tekinti fő hivatásának koncertezést. A kö­zönség, próbára tett tűrőképes­sége bizonytalanságául, udvari­asan megtapsolta. Karmesterünkről a legkedve­zőbb képet a zenekari est máso­dik részében, a felüdülésként megszólaló Mendelssohn IV. szimfóniája alapján kaphatta a közönség. Olaszos lendülettel, színesen, a tradíciókat tisztelő interpretálásban csendült fel, összességében és részleteiben sok élményszerűt nyújtva. Eb­ben közrejátszott a zenekar ala­pos felkészültségről tanúskodó teljesítménye, amely biztos mű­ismerettel felül tudott emel­kedni az átlagoson és követni tudta a karmester világos, intel­lektuálisan megformált inten­cióit. Nicolas Pasquet személyében tehetséges, muzikális, sokol­dalú egyéniségű karmestert is­merhettünk meg. Dr. Nádor Tamás Cserépbe a csángókat! Érdekes sors a kisebbségi. Van, aki éli, van, aki megél be­lőle. Nem irigylem és nem saj­nálom egyiket sem. A Termé­szetes Szelekció ítélőszéke előtt minden túlélő egyenlő eséllyel áll meg. S ahhoz, hogy odaáll­hasson, élnie kell, ahogy lehet. Minden, ami üdvözítő, legyen az erkölcsi kényszer, szokás, tehetetlenségi erő, kompro­misszum vagy akár csalás, azo­nos pontszámot ér. De sem az il­lúziók, a potenciális alternatí­vák, sem az erkölcsi erények nem részesülnek pluszpontban. Nem folytatom. Lássuk in­kább a példát. Vannak, még vannak csán­gók. Csángók, ahogyan imád­koznak, ahogy ünnepelnek, ahogy beszélnek. Párét, lobo­dét, lósorgyit, máiét esznek. Ha a íján megfelekedett, és bubát csánt, az oltár előtt hámot vetet­tek rá, s úgy vezette a mámája vagy a tátája. Vályogból a há­zuk, a templomjuk viszont óri­ási. Reggel és estve ott imád­koznak kegyelemért. Meg­alázva, alázatosan élnek, nem egyezkednek senkivel semmi­ért. Csupán az üdvözülésben hisznek, istenükben bíznak. Zú­golódás nélkül kapálják meg jóltáplált papjuk földjét: hátha egy-két szót szól majd az érde­kükben. S ha netalán a pap azt mondja, a csángó nyelv nem tetszetős az isteni füleknek, nem szólnak csángóul, vagy látni sem akarják a papot. El­hallgatnak, szétrebbennek, ha idegen megy végig az utcán. Ha vendég jön, a máiét az asztalra teszik, a földre húzódnak, az ágyat átengedik a vendégnek. A süllyesztő és a centrifugális erők ellen csak egyféleképpen tudnak védekezni: csángósá- gukkal. Olyan a sorsuk, mint a virágé. Szép kiszolgáltatottság. Aki nem érzi szépnek, elmehet, s el is megy cserepes virágnak. Vannak, már vannak csángó menekültek, csángó keresők, csángó egyetemisták. Vannak csángó-szakértők, akik hírnevet és/vagy pénzt sze­reznek azzal, hogy a csángók­ról, a csángók nevében beszél­nek. A Moszkva téren találkoz­tam andalgó párral, amely - de azóta sem hiszem róluk, bár tő­lük hallottam - a csángók meg­segítésére gyűjtött. Pénzt. Van­nak alapítványok, amelyek pén­zén lehet és érdemes úgymond csángó-kutatást szervezni. Mint ahogy tette - legutóbb egy cso­port, azzal a megfogalmazott szándékkal, hogy egy hétig együtt éljen a csángókkal (sze­gények! s a még szegényeb­bek!), s hogy a köztudatban élő vasárnapi csángó-képet megha­zudtolja. Csak épp azt nem tudta még, hogy milyen is az a kép. Van, aki segélyt szállít csángók részére: nyugati hasz­nált cuccot. S hála fejében el­fogadja és magával viszi az utolsó csángó inget. Van, aki nem érti-érzi a csángó nyelv ízét-zamatát, de írni, olvasni, beszélni tanítja (önként, sza­badidő-foglalkozásként) a csángókat. Valaki olvasász- szomjat támasztott egy csángó fiatalban. Örült a család, tiszte­lettel tekintett rája, nem enged­ték kapálással tölteni az idejét. A Pestről hozott könyv: Agatha Christie. Mondom, egyre többen, egyre vakme­rőbben, egyre leleményeseb­ben ostromolják megváltó/ön- megváltó szándékkal a hátsó kapukat. Vajon ellent tudnak-e állni a csángók, s ha igen, meddig a jószándékú agresszi­ónak? Vagy előbb-utóbb se­gély-cserépben illatozik-pom- pázik minden csángó virág? A civilizátorok, a szamaritánusok örömére, lelki üdvösségére? Hogy is mondják Keleten? Adj az éhezőnek egy halat, s megmented az éhenhalástól. De tanítsd meg halászni, s ak­kor élni tud. Ez azonban nem üzlet? Mert mi lesz azokkal, akik abból élnek, hogy naponta könyörületességet gyakorol­nak? Keszeg Vilmos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents