Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1992-11-14 / 314. szám

8 aj Duncmtaii nap«ö 1992. november 14., szombat Magyarságról, igazságkeresésről Mesteridéző beszélgetés Csoóri Sándorral Aki más, aki eltér, és aki az, ami Mark Christian Heppinstall a Vérrokonokat rendezi a Pécsi Kisszinházban Csoóri Sándor Illyés Gyula szellemi társa volt, a fénykörébe tartozott. Vajon mit mondana ma a mester a tanítványának bi­zonyosfogalmakról, történések­ről, mi az, ami Illyés életművé­nek, személyiségének ismereté­ben ma is élő, ma is érvényes?- Illyés szelleme mindig rá- kapatott a játékra. Nem sza­badna csak azt sugallni, hogy ő a nemzet komor költője volt, hogy bús, könyöklő férfiú, aki állandóan a Dunát nézi, elme­rengve a magyar történelem szörnyű eseményein . .. Ellen­kezőleg: Illyés a legkülönösebb pillanatokban is talált feloldást. Ez volt élete nagy ajándéka. Azt mondta: amikor már olyan ne­héz a sors, hogy elviselhetetlen, akkor kell igazán nekifeküdni a gerendacipelésnek és moso­lyogni.- Mit mondana a mester, mit mond a tanítvány arról a foga­lomról, hogy magyarság?- Ez a fogalom ma, a mai új­ságírásban elég robbanékony és kísérteties fogalom. Illyés sze­rint országunk mohácsi vész utáni három részre szakadása mindenünket meghatározta: a történetünket, a kultúránkat. Gondolja el, Franciaországban a Loire mentén ott vannak a kastélyok... Nekünk majdnem minden olyan értékünk, amely a történelmet falakba zárva, ter­mekben, képekben megőrizte volna, elveszett. Ha most ma­gunkról gondolkodunk, akkor a képzeletünkben kell felépíte­nünk a lerombolt várakat, ott kell restaurálni az ellopott vagy eltüntetett képeket. És a képze­letünkben kell megírni a zene­műveket is, ahogy ezt Kodály próbálta. Nekünk visszafele is kell élni, és megint Illyésre hi­vatkozom: nekünk nem csak a jövőt, hanem a múltat is kell építeni. Azok, akik a magyarság szó hallatán rögtön nacionaliz­must értenek, fogalmuk nincs erről a nagy távolságról: nekünk a történelmünket egészen Má­tyásig kell visszagondolnunk. Mi lehet az, ami ezt a sokfelé szakadt ország különféle részeit összetarthatja? Nem a vallás, mint például a lengyeleknél, hanem csak az a tudat, hogy a marosvásárhelyi ugyanúgy ma­gyar, mint a kecskeméti vagy az ozorai. Tehát ezt nekünk nem kérkedésből, hanem kényszer­ből kell állandóan a tudatunk­ban tartani. Tulajdonképpen nem jó erről beszélni, mert az ember a piacra viszi a maga ke­serveit. Illyés az egyik versé­ben, a Kézfogások kötet Beve­zetőjében írja: „ .. .magyar, ki már magyar csak mindenütt. Világjáró, ki­művelt s ostoba, vad pusztafi, ki nem okul soha, annyi terv s út, ahányat vált agyunk, de mégis egy sors, mert hisz meghalunk - ...” Ez a gyönyörű idézet jel­lemzi Illyést, azt, hogy ő a ma­gyarságát úgy vállalta, ahogy minden európai ember termé­szetes módon vállalja a saját nemzetéhez való tartozást. Hogy ezt miért kell állandóan magyarázni, azt én nem tudom megérteni.- Sokszor elhangzik mosta­nában Illyés Gyulára emlékez­vén, hogy az igazságot kereső ember volt. Mit mondana erről ma a tanítványnak?-Tudja, soha nem úgy be­szélt velem, mint mester a ta­nítványával. Nagyon különös, szemérmes férfi volt. Nem olyan értelemben, hogy nem mondta ki, amit gondolt, ellen­kezőleg: az emberi viszonyla­tokban volt szemérmes. Másban kísérteties, metsző aggyal mondta mindig azt, amit gon­dolta. Hogy most mit mondana? Nyilván azt, hogy kezdjétek magatokkal: kezdjétek magato­kat minél jobban megismerni, hogy meg tudjátok fogalmazni, mi történt veletek. Hozzá kell járulnotok a politikai élethez azzal a valósággal, amit maga­tokban fölfedeztetek. Tudniil­lik, aki meg meri igazán ismerni saját magát, az a másikat is kí­váncsibbá teszi önmaga iránt. És Illyésben hihetetlen kíván­csiság élt. Azt mondta: ha akár­kit be akarok hozzá vinni, akár erdélyit, felvidékit, nem is kell megkérdeznem. „Maga olyan, mint az én kamarásom, ha maga azt mondja, akkor bejöhet.” Tréfálkozott, de tudta, hogy én nem élek vissza az idejével, csak olyanokat viszek fel hozzá, akik az ő számára is fontosak. A leggyönyörűbb gesztus, ami egy embert érhetett, Janics Kálmánt érte. Ő a Hontalanság évei című kéziratát hozta át Ma­gyarországra. Amikor Illyés el­olvasta, azt mondta, ez a legfon­tosabb könyv, amit magyarul ír­tak az utóbbi időben és ezért a legféltettebb tárgyai közül a sárszentlőrinci orvos barátjától kapott botot adta Janicsnak ajándékba, melynek gyógyító erejében valaha hittek, amely még valószínű Petőfi édesanyja kezének érintését is őrzi. Illyés megtalálta azt a pontos metafo­rikus helyzetet, amelyben ezt Janics Kálmánnak ajándékba adhatta. Azt mondta: a könyved gyógyító erejű, és azért adom neked ezt a botot, hogy ne fel­edd, ezt kell folytatni, mert eb­ben a térségben a népek bete­gek, a beteg népeket pedig gyó­gyítani kell.-A 60-as évektől kezdődően - úgy gondolom - rendkívül fontos volt a magyar szellemi életben - legalábbis annak bi­zonyos köreiben - az egymás pontosabb megismeréséhez szükséges párbeszéd. Nekem úgy tűnik, mára ez valahol meg­szakadt.- Ellehetetlenült. Sok min­den miatt, amit csak hosszan le­hetne elmondani. Ezért is utal­tam rá, hogy az önvallomások segíthetnének föloldani ezt a helyzetet. A magyar irodalom­ban akár Ady A magyar Pimo- dánjára, akár Rákóczi Vallomá­saira, akár Illyés egész életmű­vére vagy Németh László Ho­mályból homályba, Magam he­lyett című művére gondolok: azzal, hogy feltárták saját ma­gukat, a levegőt tették sza­baddá. Azt mondták, íme, ilyen vagyok, tessék, ismerjetek meg, ne a babonák alapján ítéljetek! Akik nem folytatnak párbeszé­det, akik nem találkoznak, azok fantomizálják a másikat. Akkor már nem az az igazság, amit ő képvisel, hanem az, hogy én rossz kedvemben vagy éppen némaságomban mit gondolok róla. Azok, akik vitatkoznak, vagyis akik még beszélgetnek, nem gyűlölhetik egymást. A magyar irodalomban egyébként éppen Illyés volt az, aki a legkü­lönfélébb szellemiségű embe­reket mindig oda tudta csalo­gatni, akár a Válaszba, akár a Nyugatba, akár a Magyar Csil­lagba, mert ha úgy tetszik, ő egyszerre volt urbánus és népi-nemzeti. Manapság pedig tele van a magyar szellemi élet babonákkal. Többek között az­zal is, hogy a népi-nemzeti tár­saságnak az urbánusok az ellen­felei. Holott az igazi ellenfél az álnemzeti. Ugyanúgy, ahogy az urbánusnak sem a népi-nemzeti az ellenfele, hanem a hamis ur­bánus, a provinciális urbánus. Mert sajnos, egy részük az lett. Gondolja csak meg, hogy mennyire nem vették észre bi­zonyos urbánusnak mondott ba­rátaink a nemzeti kérdések fon­tosságát. A környékben most ezek miatt folyik a vér. Ha ide­jében észreveszik, akkor esetleg felkészíthettük volna a nemze­teket, hogy vigyázzunk, mert ez lesz itt a legkínosabb és legké­nyesebb kérdés. Miért? Mert a világháborúk utáni békeszerző­désekben rosszul intézték el en­nek a térségnek az életét. Mind­annyian, akik ezzel foglalkoz­tunk, tudtuk, hogy ezek a kérdé­sek előjönnek, fel fognak rob­banj. Urbánus barátaink javaré­sze azt mondta, ezek nem érde­kesek. A nagy államnemzetek szétesnek, ebben egyetértet­tünk, csakhogy ettől még a nemzeti kérdés nem oldódik meg.-Ahhoz, hogy ezeket vagy ehhez hasonló kérdéseket a je­lenben is - mégpedig idejében - felismerjük, ahhoz azért vissza kellene tekinteni. Van erre idő, van erre valóban akarat?- Akarat bennem van, és két­ségbeesés is: elhatározom, el is kezdem, de mindig visszazuha­nok egy olyan állapotba, amikor lehetetlen folytatni. De elkerül­hetetlen lesz, hogy éppen az Ily- lyésék, Németh Lászlóék, Cs. Szabóék, Máraiék után a nem­zedékek közt megszakadt vi­szonyt újra összebogozzuk, mert a szellemi életben nem le­het megszakadás, ott nem es­hetnek ki láncszemek. Vissza kellene kapcsolódnunk újra a Magyar Csillag, a Válasz, A Nyugat nemzedékeihez, és ak­kor azt mondhatnánk, hogy mi a magyar irodalom jogfolytonos­ságát lélekben is őrizzük és tart­juk. Illyés is ennek a képvise­lője volt.- Engedjen meg végezetül egy személyesebb kérdést. Nem tudom pontosan mikor járt utol­jára Ozorán. Arra emlékszem, hogy 1985-ben mindenképpen, amikor az ozorai iskola felvette Illyés Gyula nevét. Akkor a ha­talom által ugyancsak mellőzött költőként. Ma költő-politikus­ként? Mindenesetre, ami a vál­tozásokat illeti, óriási idő telt el azóta, bekerült a gyakorlati po­litikai életbe. Hogy érzi magát?- Nem tudom, mennyire jól ítéli meg a helyzetemet. Ha én a gyakorlati politikai életbe kerül­tem volna be, akkor ma képvi­selő, miniszter vagy miniszter- elnök lennék. Ezeket én elhárí­tottam magamtól. Mindegyiket. Természetesen nem álltam távol a politikától, főként kezdetben, amikor azt hittem, föl tudjuk gyorsítani azt a folyamatot, amivel ezt az országot valóban meg lehet változtatni, a kábu­latból, a tompaságból ki lehet emelni. Az, hogy nem lehetett, annak egyaránt oka a kormány és az ellenzék. Mert nekem az­tán ne mondja senki, hogy csu­pán egy oka lehet valaminek. De ezt ugyancsak végig kellene elemezni, a kerekasztal tárgya­lásoktól mostanáig. Hol zök­kent ki a magyar történelem, a pártok egyike vagy másika hol vitte félre? Vissza kellene pör­getni az eseményeket, de én in­kább íróként szeretnék ezzel foglalkozni. A Nappali hold kötetem utolsó részében már évekkel ez­előtt megírtam, hogy ez egy „veszélyeztetett kegyelmi idő”, ezért mennyire felelős az értel­miség, és vigyázzunk, mert amit a történelem egyszer fölajánlott, mégegyszer nem fogja fölaján­lani. Kamarás Katalin Nem néz ki 32 évesnek, mégis annyi. Mintha csak hu­szonéves egyetemista lenne, vékony termetével, könnyen pi­ruló arcával, tiszta tekintetével. Pedig már közeledik a krisztusi korhoz, sőt: úgy hiszi, magyar- országi élményei hozták meg a fordulatot az életében. Mark Christian Heppinstall az Amerikai Egyesült Államok­ból érkezett ide. Pécsett ameri­kai civilizáció- és amerikai dráma kurzusokat vezetett a tu­dományegyetemen. Jelenleg a Pécsi Kisszínház színpadán Ör­kény István Vérrokonok című drámáját rendezi.- Honnan a kapcsolat a ma­gyar drámákkal?-Még a tanulmányaim ide­jén foglalkoztam az 1960-tól kezdődő időszak szocialista szemléletű magyar drámáival. Ehhez nagyo.n kevés anyag állt rendelkezésre, alig voltak hoz­záférhetők, ez is izgatott a do­logban. Harminc drámát olvas­tam el, köztük a Pisti a vérziva­tarban című Örkény-darabot is. Ezt egyébként rendezte is la­kóhelyén, Seattle-ben. A város­ban amúgy élénk a színházi élet, a művészvilág pezseg, sok játszóhely, együttes, műhely van. Ő Zsebszínháznak mondja azt a társulatot, akikkel a Pistit létrehozták. Mark Christian nem maradt meg a Pistinél, ren­dezte Büchner Woyzeck-ét, de operákat is. Sok mindenben ki­próbálta magát az alaszkai szü­letésű fiatalember, s mindehhez megvan a szakmai felkészült­sége is. A színházi főiskolát még Alaszkában végezte, de játszani és a rendezést tanulni már Salt Lake City-be ment. Most pedig a nagy ugrás a ten­gerentúlra, Magyarországra.- Nálunk nem volt szokatlan, hogy a fiatalok elhagyták egy időre országukat, és Éurópába mentek ismereteket szerezni. Az én korosztályom számára ez már nem annyira könnyű, de persze, nem is lehetetlen. Az én életemben ez az út valóban for­dulópontot, nagy váltást, sok új ismeretet jelent.-Amerikai rendező, aki ma­gyar színészekkel dolgozik. Mi az érintkezés nyelve?- Többen beszélnek angolul, illetve németül, velük megérte­tem magam. Vannak, akik segí­tenek tolmácsolni, ha kell. De a nyelv nem olyan nagy prob­léma! A művészek mindenhol ugyanolyanok, a művészet a közös nyelv, amin beszélnek. Némely produkciónál meg, pél­dául az operáknál, teljesen ter­Mark Christian Heppinstall mészetes, hogy sok különböző nemzetiségű alkotóval kell együtt dolgozni. Mark Christian nem szívesen beszél a most készülő Vérroko­nokról. Annyit azért elárul, hogy számára a darab filozófi­ája a legfontosabb, a szellemi tartalom az első. Ezután a jel­lemek, a karakterek kidolgozá­sát tartja lényegesnek. Legfon­tosabb, hogy értsük, miről szól a mű, állítja. Az összes többi ebből következik, a mozgás, a fény, a hang, a zörej.- A Vérrokonok egyetemes emberi problémát vizsgál - mondta. Az emberek csoport­okba szerveződéséről szól, az egyének közti kapcsolatokról, arról, egy közösség kit mikor, miért fogad be vagy utasít ki, hogy ki miért más, la az, aki el­tér, s ki az, aki önmaga marad­hat anélkül, hogy feladná sze­mélyiségét a környezet elvárá­sai miatt.- Ez személyes problémája is?- Ez mindenkinek személyes problémája -feleli komolyan, meggyőződés sei. Heppinstall visszafogott, de kedves embernek látszik. És az is, bár valójában keményebb és következetesebb, mint amit az első, pontatlan benyomások su­gallnak róla. Hogy elkötelezett, hogy határozott, hogy a cél ér­dekében a legtöbbet akatja tenni, nem vitás. Nyitott, és sze­reti, ha mások is azok. Fotó: Szundi György Egy ideig még itt marad, bár nem tudja, pontosan meddig. Annyi biztos, hogy tavasszal Eugene O’Neilről akar dráma­szemináriumot tartani egyete­mistáknak. Egy másik seattle-i társával 10-12 éves gyerekeknek tart drámakurzust, Thorton Wilder munkáinak feldolgozásával is­merteti meg a gyerekeket a mű­faj törényeivel.- Milyennek látszik az ország egy kívülálló szemével?-Érdekes, izgalmas esemé­nyek zajlanak ezekben az or­szágokban. Ami a legszembetűnőbb, az az életszínvonalbeli eltérés, az, hogy lehetetlen telefonálni pél­dául, ez nálunk nem fordulhatna elő. Mások a kereskedelem sza­bályai, már ami a szolgáltatást illeti. Itt a vevő kiszolgáltatot­tabb. És hát nem annyira ké­nyelmes itt a élet... De már kezdek hozzászokni... Amihez viszont Mark Chris­tian soha, egy országban sem szokik hozzá, az a durvaság. Ez bontja ki egyedül. Amúgy azt tartja magáról, nem sebezhető. Sokat dolgozik, imád lovagolni, ha teheti, megy. Különben a színház padlásterében lakik, mint a mesebeli elátkozott ki­rály a toronyban. De ő nincs el­átkozva, és ezért a királylány is hiába fáradna fel hozzá egy csókra: Mark Christian eskü­szik, hogy nincs magánélete ... Hodnik Ildikó Gy. M anapság már az ember pillája se rebben, ha Sylvester Stallone egy kaszinót nyit meg, volt fele­sége, Brigitte Nielsen pedig a Friderikusz Show-ból dobál csókokat a képernyő előtt ül­dögélő magyarokra. „Kül­földi” szempontból olyan divat lett Magyarországra járni, mint az Alpokban síelni, a Riviérán nyaralni. Szabó Istvánt, az Oscar-dí- jas filmrendezőt szinte abban a pillanatban értük el, amikor bécsi-müncheni-zürichi körút­járól megérkezvén belépett a lakása ajtaján. „Művészeket hallgattam meg különböző előadásokon, mert válogatom a szereplőket a lipcsei operaház Borisz Godunov-előadására.” Miért nem inkább filmet ren­dez az ország egyetlen Os­car-díjasa? „Mert most erre kaptam felkérést, és nagyon izgat!” Szabó Emma és Böbé­jét egyébként Európa-díjra is felterjesztette a magyar film­szakma - a kommersziálisan is nagysikerű tavalyi filmet ha­marosan egy brit fesztiválon is vetítik. S ha már a filmeknél tar­tunk: Bereményi Géza már vágja A turné c. filmjét, és a szakma őszintén reméli, hogy a suttogó propaganda szerint kiválóan sikerült alkotást be­mutathatják a 24. Magyar Filmszemlén. Zalatnay Sarolta valószínű­leg a legtöbbet jótékonykodó énekesnő Magyarországon: minden jótékony célú gálán fellép, ha az ügy közel áll a szívéhez. Mégis maradt ideje egy new york-i kiruccanásra, ahol Makk Károly rendezte az Ivana Trump-pal és Isabella Rossellinivel készült interjúját. A két inteijú közül az egyiket még novemberben levetíti a magyar televízió. ■sk Hernádi Gyula, aki névro­konával, Hernádi Miklóssal íróiskolát nyitott Budapesten, még mindig dolgozik az Új egri csillagok c. regényén. így valószínű, hogy a Gárdo­nyi-klasszikus folytatását egyetlen szülő sem teheti a fa alá karácsonykor ... A kisdiá­kok viszont megírták a saját verziójukat: több száz dolgozat érkezett az országos pályá­zatra. Sőtér Erika Kulisszatitkok

Next

/
Thumbnails
Contents