Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-24 / 293. szám
1992. október 24., szombat uj Dunántúlt napló 9 Molnos Lajos FECSKÉK ÉS VEREBEK Benke László: Szegény Lázár: Hideg szél fúj a fasorban. Mennyi rózsa, mennyi asszony pulzál itt a kórház kertben. Halál pulzál, élet pulzál? Gyönyörében, fájdalmában nyitja-záija szirmát éppen. Szól az angyal trombitája? Sötétül a Nap az égen. Zúg az Isten balladája? Jaj, de fáj a Bárány tánca. Szegény Lázár, szegény Lázár kórházfalnak vetett háttal mintha falnak furulyázna. Ne bántsátok, nem a halál, élet rótt rá szolgálatot. Volt ő már a túlsó parton, most temette el az apját, marad neki három fia. Felesége rózsakelyhét a műtőben megint nyitják, most tépik ki a bibéjét, itt hagyhatja Barikáját. Hideg szél fúj a fasorban. Nem vigyáztál, várjál szépen szegény Lázár, fújd csak bele bánatod a furulyádba. Valami a szemedbe ment? Por csillog itt földön-égen. Billegesd csak ujjaiddal, lyukról lyukra fújd a falnak szegény Lázár, s ne szakadj meg. Vagy vákuum van a lelkemben, tebenned is az van szegény, fújjad mégis, meg ne rettenj, ontsuk csak a Bárány vérét. Én vagyok, ki ezt akartam? Munka nélkül hol keressem meg a pénzét? Ad a pápa? Katonának neveljem fel, rablónak vagy béemesnek, essen testvérgyilkosságba? Lőjön rá egy könyvelőre, ölje meg az édesanyját, minek hozta evilágra? Hideg szél fúj a fasorban, szól a Lázár furulyája. Mennyi asszony, mennyi rózsa, mennyi férfi pulzált el itt, s mennyi méh a hársfasorban. Fenn az égen bárányfelhők sokasodnak, amott kéklik. Szegény Lázár, csuklyájába rejti arcát még az ég is. De azért csak fújjad, s nézd is billegető ujjaidat éri fény is, érints fényt is! Te láttad az Isten ujját. S ha már jön a feleséged, oldaladon letört rózsád s fájdalommal beléd karol, lássatok a fájdalomtól. Bállá László Nosztalgia E lmentek az idén is a fecskék, miként máskor is, ha véget ért a nyár, őszt jelzett a sárguló diólevél. Elmentek hát a fecskék újra, ki a kopáruló tájból, rosszkedvűre váltó időből, cicomát- lanná vált szülőföldi tájból - nyájasabb, kellemesebb, s biztonságosan otthonos vidékre. Romló hangulatban nézi az ember mindig az elhúzó fecskerajokat, tűnését a nyárnak; s az őszre, majd az azt követő télre, a meggyötrőre és próbatevőre gondolván, maga is szívesen lenne fecskemadár, elköltöző, ha lehetséges lehetne ez. De mert nem lehetséges ez sem, miként annyi egyéb sem, azzal próbálja deríteni áporodó kedvét, hogy: Sebaj, néhány hónap csupán, és újra megjönnek, visszatérnek, hazajönnek a vil- lásfarkú kedves madarak, s vé- lük visszatér a serkenő tavaszi kedv, nekibuzdulása a hitnek és reménynek is. Időtlen időkkel ennek előtte megtanított a tapasztalás: lett légyen bármilyen is az időjárásnak az ő kiszámíthatatlan menyecske-kedve -arculata, ha elmegy a fecske: ősz jön és tél jön; ha visszatért a fecske: itt már a tavasz, még ha zimankós is az idő. Mert a fecske sohasem véti el. Mindig pontosan tudja, mikor kell elmennie, s mikor van ideje a hazajövésnek. Még sohasem fordult elő, hogy januárban tértek volna vissza a villás- farkú rajok, lehetett tavaszinál tavaszibb az időjárás; és nyár múltával sem „felejtették” itt magukat soha, hiába mutatta magát az első „ember” beköszöntésével is tavaszig eltartónak magát a nyárias idő. Bizony, a fecske nemcsak kedves és kedvenc, s nemcsak szorgalmas, ügyes fészeképítő, de okos és bölcsen praktikus is. Nyilván, nem az „eszével”, s nem is a „szívével” tudja mindazt, amk tudnia kell, hanem az ösztöneivel. Ezekkel a sohasem tévedő (s ha netán és nagy ritkán mégis igen, csakis szabályt erősítő kivételként tévedő!) csodálatos és precíz „műszerekkel”, amelyekre rábízza sorsát, s amelyek csak önmagukra hallgatnak, csak az élet, a túlélés lehetőségét biztosító parancsnak engedelmeskednek (avagy fordítva: mindig ezen „műszerek” adják ki a megfel- lebezhetetlen parancsokat a fecske „eszének” és „szívének” is). És valószínű, hogy e „műszerek” segítségével választják ki a villanydrótokon, telefonhuzalokon népgyűlésező rajok a hosszú, fáradságos és veszélyes, megtizedelő útra a vezért is. S nem hibázzák el soha a választást - hiszen kizárva minden érzelem, szimpátia, öncélúság. Felügyel az ösztön: szigorúan, kérlelhetetlenül! ... Elnézem: míg fent a telefonhuzalon, útra készülődvén „tanácskozik” a fecskesereg, lent a poros járdán, a napsütésben egy szürke, „egyhangú”, alig észrevehető veréb tipeg, totyog, ugrándozik, ide-oda csipeget. (Nyilván valami morzsát kapkod fel, az után nézkelődik; ám meglehet, csak úgy kedvtelésből, időtöltésből ugrándozik, téblábol.) Látható: nem készül el sehová, jól érzi magát. Pedig hát - tűnődöm -, ő is madár. Szárnya is van, s minden bizonnyal benne . is működnek azok a létfenntartó, a túlélést biztosítani akaró ösztönök, „precíz műszerek”. És - a fecskétől eltérően! - ő igazán tu- hatja azt is, mit jelent a tél; mit jelent locsos-pocsos-szeles, undok őszvégen, érzéketlen télen át madárnak, verébnek lenni itt, ezeken a mi tájainkon. És a veréb, a szürke, az „egyhangú”, a senkinek-sem-kedveltje veréb, a mindközönséges mégsem kél útra soha, nem megy el az ősz, a tél elől kedvesebb, békésebb s kényelmesebb égtájak felé. S így - nyilván - nagy-nagy örömünkre és megnyugtatásunkra ő sohasem lehet sem a visszavárt, sem a tavaszt hozó, a mégis és mindig hazajövő - a hűség, a szülőföldhöz való ragaszkodás szépséges jelképe sem! Nem egyszer próbáltam magyarázatot találni a kérdésre, mely egyre inkább izgatott, hogy tudniillik: Miért, mi okból marad itthon a veréb a mogorva őszre, csikorgó télre is? Olyan buta, oktondi volna ez a szerencsétlen, éhenkórász fajta madár, hogy képtelen megérteni: rövid a nyár, hosszú a tél, mely mindig, mindennap végzetessé válhat számára? Avagy annyira el- taplósodtak az ösztönei, az élet- és túlélési ösztönei, hogy nem tudják felmérni: mi a jobb és biztonságosabb? Lám, még a pocok is van olyan eszes, hogy a földbe rejtezik, és a hangyák is bezárják a boly „ajtajait”, elássa magát a kígyó, s a lepke is gubóvá rejtőzi magát, túlvészelendő a rettegett telet! Avagy a gyávaság miatt marad, nem mervén vállalni az út kockázatát? Esetleg olyan balga hiszékeny, hogy reméli: az éppen folyó nyár után nem fog ősz és tél következni? Vagy mégis valami furcsa, úgymond: oktondi ragaszkodás, csakazértis-kitar- tás-féleség készteti az itthon maradásra? ... Megkérdeztem efelől számtalan szakmabelit a természet és az állatvilág ismerői, tudorai közül, de egyértelmű, számomra megnyugtató választ egy sem tudott mondani. Okoskodtak, feltételeztek csupán. Később a lélek titkainak tudói közül fogtam vallatóra néhányat, kiknek a fantáziája nem oly földhözragadt, mint a legtöbbünké. Volt, amelyik vállát vonogatta; fogalma sincs, mondta. Más furcsálkodón nézett rám, kérdezvén: mi a fene ár hónapok óta nem jelentkezett. A lakáscímét sohasem kérdeztük; elég volt, hogy ő tudta a mienket. Érdeklődtem barátoknál, ismerősöknél, akik szintén a vendégei voltak: ők sem tudtak semmit. * De hát... Nem járhatok vállig érő hajjal, kénytelen-kelletlen be kellett ülnöm „idegen” borbélyok székébe. Mikor először megtettem, egyszerűen fájdalmas volt: lezárult egy négy és fél évtizedes folyamat. * Általában a szokásaihoz erősen ragaszkodó embernek ismernek. Nem biztos, hogy ez jó tulajdonság. Nevezhetjük állhatatosságnak - de merevségnek is. De az, remélem, nem hiba, hogy jó negyvenöt éve (mióta az a bizonyos műhely megnyílt) ugyanannál a borbélynál nyiratkoztam. így aztán egy idő múltán a haj vágás több lett számomra, mint a testi higiénia ápolásának egy művelete. Sajátos szertartássá vált, egy régi barátság melengetésévé, együttes emlékezéssé az elillant évekre, évtizedekre. Persze mi sem természetesebb, mint az, hogy - mihelyt eljött az első nyiratkozás napja - a fiaimat, majd az unokámat is Sándor mester (nekik: Sanyi van velem, hogy ilyesmiken rágódom. A legtöbbjük viszont rögvest mély elemzésbe merült, kifejtvén, hogy: ... a fecske „az, ugyebár egészen más, mint a veréb”; például, és minden bizonnyal, sőt!: bölcs és okos, felelősséggel viseltetik saját sorsa és így a fajfenntartás iránt; és roppant érzékeny, kifinomult az idegrendszere, nem oly durva, minta a verébé is; így hát nem „bírhat el mindenféle sokkos helyzetet”; meg aztán igényes is: s különben is: a fecske szimbólum, jelkép: a min- dig-hazatérő, a hűséges, a ragaszkodó, és a tavasz, a bátorság szimbóluma, mert lám, nemcsak az elmenés veszélyes útjára mer vállalkozni, de vállalja a visszatérés hasonlóan kockázatos útját is ... A szürke veréb, ez a „madár-indián”? Alighanem, minden bizonnyal, sőt!: lelkileg primitív, ösztönei eltompultak, felelőtlen még en- nen sorsa iránt is, gyáva és kényelmes, megalkuvó, nem mer nekivágni soha, úgy jó neki, ahogy éppen van; alighanem .. . alighanem egy született hülye, makacs-fajta népség; s ha megfogja a macska, jól teszi; és ha egy csikorgó téli hajnalon kőkeményen pottyan az ágról a fagyott lócitrom mellé az útra, hát váljék egészségére: az ilyen nem is érdemel egyebet... Méghogy ragaszkodás, hűség, csakazértid, vállalása télnek is, nemcsak a nyárnak? Ugyan, kérem. „Ilyesmit még csak elgondolni is kész röhej!”... Veréb?! ... Nahát!... (Lám, még a varjú sem bízza e csiricsáré népségre a tornyot, miként azt a költő versbe írta ...) Hát kit érdekel egy veréb; ki tartja számon a verebet; s miért is kellene számontartani!... Ősz van. Elmentek már a fecskék ezen az őszelőn is, miként elmennek ezután is minden ősz-érkezéskor a kellemetlen, gátlástalanul kíméletlen, a próbatevő, a madár-fajtákat megtizedelő, megdettedelő tél elől - hogy aztán tavasszal, „tavaszhozón” vissza -, hazatéijenek, nagy örömünkre ismét. A szürke járdán egy szürke, alig észrevehető, semmi-kis veréb; tipeg, totyog, ide-oda nézelődik. Láthatóan észre sem veszi, hogy már ősz van ismét, hogy nemsokára megjön a tél is. Nos erről most egyelőre ennyit, kedves feleim ... bácsi) kezére adtam. Ez viszont nem ment mindig simán. A két-három éves legénykék ugyanis nem érezték magukat biztonságban az ollók, borotvák, zümmögő nyírógépek furcsa világában; a nyiratkozás általában rettenetes sivalkodással kezdődött, és Sanyi bácsinak minden emberi varázsát latba kellett vetnie, hogy megszülessék az első frizura. No, dicséretére legyen mondva: ez minden esetben sikerült is neki, hisz már többé-kevésbé a családhoz tartozónak tekintettük, tudott a gyerekek nyelvén beszélni, azután ezek is hűséges vendégei lettek - néhány évre. Az első „elhidegülés” azért még rosszul esett Sanyi bácsinak. Mikor a nagyfiam legénysorba cseperedett, fitymálni kezdte a már nem fiatal mester tudományát. Először csak mondogatta, hogy nem tud igazán modern frizurát csinálni, azután fogta magát, és egy másik műhelyben keresett egy magakorú borbélyfiút, Sanyi bácsinak pedig elszontyolodva kellett elkönyvelnie, hogy egy fő\(el csökkent vendégeinek száma. A kisebbik fiam hűtlenségét néhány év múlva egyszerűen tudomásul vette. Ifjabb leszármazottam már azzal sem fárasztotta magát, hogy korban magához illő borbélyt keressen. Akkor már az volt a szokás, hogy a tizenévesek egymást nyírták, talán úgy vélve, hogy aki tanulta a fordrászatot, azt már megfertőzte bizonyos fajta skolasztika, s nem képes igazán divatos frizurát csinálni. Hanem ezt az elpártolást, mint később kitűnt, könnyebb is volt elviselni, mert rövid idő múlva ismét a Sanyi bácsi vendége lett a jól fésült férfiak korába lépő nagy fiam - és a mi mesterünk is úgy van vele, hogy jobban örül egy megtért báránynak ... - hát még kettőnek. Kettőnek, mert a visszapártolt vendég magával hozta a fiát is: az unokámat. Most a családból megint hárman nyi- ratkozhatunk Sanyi bácsinál, de látnivaló volt: csak ki kell várni az időt, és kisebbik fiam is eléri azt a kort, amikor újra tisztelni kezdi a nagy tapasztalatú mester tudományát. És úgy látszik, a világfejlődés következetessége még ilyen apróságokban is megnyilvánul, mert valóban így lett. Egy ideig családunk mind a négy férfi nembeli tagja ismét oszlopos vendége volt Sanyi bácsinak. Közben az évek peregtek, az események zajlotak. Az unokám bevonult katonának, Sanyi bácsi pedig - már a hetvenediken túl - nyugdíjba ment, de ez nem okozott semmi fennakadást: havonta szorgalmasan ellátogatott hozzánk, nem azért a kis pénzért, hanem barátságból. ... Azután egyszer csak elmaradt. Ki tudja, miért? Életének már a kilencedik évtizedét tapossa, sok minden megeshet már ilyenkor az emberrel. Pedig már a nyírógépe alá nőtt a kisebbik fiúunokám is. De szép lett volna, ha ő is végigcsinálja ezt a családunkban immár hagyományossá vált folyamatot: először aláveti magát a mester ízlésének; azután belép a kamaszkorba, s amint a borbélyszékben ül, csak úgy záporoznak a kívánságai: ilyen legyen a frizura meg olyan ... Sanyi bácsi érzi, hogy a legényke „veszélyes korba” lépett, de már sztoikus bölcsességgel fogja föl a dolgot, nem búsul, mikor az ifjú vendég búcsút mond rendszerető gépé- nek-ollójának, mert tudja, hogy csak egy időre ... De neki, ennek az unokámnak - úgy látszik - csak mese lesz Sanyi bácsi. Neki mese. Nekünk nosztalgia. Tenk László Aquincum
