Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-17 / 287. szám
8 üj Dunántúlt rtopiö 1992. október 17., szombat A Tragédia Pécsett Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye legutóbb 1957-ben szólalt meg a Pécsi Nemzeti Színházban. A társulat idei nagy vállalkozása a Tragédia bemutatója. Rendező Lengyel György, a díszleteket Mira János, a jelmezeket Wieber Mariann tervezte. A kísérőzenét Petrovics Emil szerezte, koreográfus Uhrik Dóra. Adám szerepében Besenczi Árpádot látjuk, Évát Varga Mária, Lucifert Héjjá Sándor alakítja. A további szerepekben: Szalma Tamás, Barkó György, Bellus Attila, Stenczer Béla, Bánky Gábor, Jónás Judit, Hartmann Teréz, Sólyom Katalin, Unger Pálma, Krasznói Klára, Németh Judit, Matoricz József, Pilinc- zes József, Dimulász Miklós, Kovács Dénes, Krizsik Alfonz, Szivler József, Ujláb Tamás, Fiilöp Mihály, Beleznay Endre, Varga Péter, Steiner Zsolt, Rendes Mihály, Kiss Csaba. A bemutató a színházi és a kulturális közélet nagy érdeklődésétől kísérve zajlott le, a Tragédia azóta is telt házzal megy. Simara László fotói az előadás néhány pillanatát elevenítik fel. A produkció méltatására visszatérünk. A Jelenkor Kiadó könyveiből Lengyel Péter: Holnapelőtt (Nem-regény) Nehéz irodalomtudományi, de talán még pszichológiai kérdés is lehet, kinek íiják az írók naplóikat? Merthogy írnak, egyesek szinte kötelező érvénynyel, az bizonyos. És pont abból a nem elhanyagolandó tényből, hogy ezek a naplók nyomtatott formában megjelennek, teljesen úgy néznek ki, mint egy könyv, amit bárki megvehet a boltban és utána elolvashat. Ezek a könyvek nem regények, nem esszék, nem verseskönyvek alanyi költőktől; ezek a könyvek a fentieknél sokkal többek akarnak lenni, s ezáltal legtöbbször sokkal kevesebbek. Még óriások esetében is. Hisz ki merné Thomas Mann „Naplóit” méltó társként a „Varázshegy” mellé állítani? Pedig sok esetben rendkívül élvezetesek ezek a naplók, épp formájuknál fogva, a maguk tördezettségé- ben, szándékolt vagy szándéko- latlan fésületlenségében, ele- settségükben, kitárulkozásukban. Más részről úgyis csak a „mű” számít, ami igazi lángelméknél mindig valahol napló is egy kicsit; ami a „maradékból” megtudható, az földön járó ember, akinek az élete nem regény, csak reggelek, délelőttök, délutánok, esték és éjszakák. Lengyel Péteri kiváló és szigorú írónak ismerhette meg a közönség. Legutolsó könyve, a „Macskakő” igazi remeklés volt. Most, sajnos, állapíthatjuk meg a „Holnapelőtt” olvastán, csapdába esett. Nem szívesen mond ki ilyesmit az ember, főképp, hogy nem nagyon sejti, ki s mi állította a csapdát, egyáltalán volt-e csapdai A könyvre az egyetlen ürügy 1989-90-91 évszámaiban rejlik, amelyekről mindannyian jól tudjuk micsoda éveket jeleznek. Még csak épp három esztendeje. Persze, hogy „nem-regény”, mint ahogy rengeteg minden nem még. Nem kolbászos bableves, nem Trabant, nem KGST-piac, nem tüntetés, nem ÁFA-visszatérítést visszaigénylő nyomtatvány ... Hanem akkor mi a csuda? Csábító „gyorstüzelő” módjára sebtiben összefoglalni, mi is volt 1989-91. Egyre-másra jelennek meg erről a korról szóló kisebb-nagyobb könyvek. A gondolkodó ember termékei, aki szerencséje vagy szerencsétlensége folytán itt élt, és, istenem, nem állhatta meg ... Lengyelnél maga a „napló” rész teljesen élvezhetetlen, talán ő maga sem tudja kisillabizálni, mi is történt vele, mondjuk, ’89 februárjában. Ez nemhogy nem-regény, hanem semmi. Szerencsére, vannak kiegészítő betétek, amik ugyan nem emelkednek magasabbra, mint egy tisztességesen megírt napilapba - maximum az ES-be - való tárcák, olyasmiről, miként látta meg anno 1959-ben az „Is- kolá”-t egy kirakatban, vagy hogyan állt neki németet tanulni, de végeredményben semmiféle kép nem áll össze ezekből az írásokból, főképp nem derül ki, hol rejtezik itt pont 1989-91 a lényegét érintve, és nem - teszem - 1974-76. Valljuk be, ha mára sokaknak meg is keseredett a szája íze, történtek itt az utolsó két-három évben nagy dolgok. Amikről álmodni sem mertünk tíz évvel ezelőtt. Biztos lesz ezekből könyv egyszer, netán irodalom, amilyenről ma álmodni sem merünk. Lengyel Péterét - és ezt szomorúan kell kijelenteni - nem számolhatjuk majd hozzá. M. K. Ken Smith, a költő East End-ből „Ha bemész, megdöglesz!” A figyelmeztetés egy potro- hát billegető szomjas darázsnak szólt, egy kiskocsma udvarának gesztenyelombjai alatt. Váratlanul csattant föl, meglehetős arroganciával, ráadásul angolul:„To the wasp: you are going to die, wasp!” A darázs belhoninak mutatkozott, és már be is lopakodott a kiürült gyömbéresüvegbe, amikor a külhoni költő - egyenesen Kelet-London munkásnegyedéből, East-Endből érkezvén - rári- pakodott. A darázs nem érthetett angolul, és esze ágában sem volt kicurikkolni az édes, ragacsos mannából. Már nem is tehette volna, mert a költő, kevéssé költői, gyors mozdulattal egy kenyérdarabkát tömött az üveg szájába. Jóisten testének hirtelenjében dugóvá gyűrt darabkáját a külhoni költő abból a szeletből tépte le, amit a vele szembenülő belhoni újságíró bableveséhez adtak. De a belhoni újságíró a bablevesnek már az utolsó cseppjeit kanalazta, és ha meg is lepődött, nagyon helyénvalónak ítélte ezt a részvétlen, angolosan hűvös határozottságot: többé nem kellett attól tartani, hogy a darázs meglátogatja a habjába temetkező sört a korsókban, s végre nyugodtan feltehette az ötvenegy éves Ken Smith-nék azt az ugyancsak meglepő és szerfölött eredeti kérdést, hogy járt-e itt, s hogyan érzi magát Magyar- országon? Mert okozhat fejtörést ez is. Persze, nincs okunk elbagatellizálni egy félországot bebarangoló angol költő felbukkanását Pécsett. Az ősz, csaknem fehér haj a széles karimájú, viseltes, fekete kalap alatt, a szikár, sápadt arc, a nadrágon kívül hordott kockás ing, a tarisznya nem árulkodott sem költőről, sem arról, hogy egy Yorkshire-környéki napszámos-család kései ivadéka álldogál Pécsett, a Rákóczi úti telefonfülkék előtt. Ahogy arról sem, hogy az 1938-ban, Yorkshirben született és nemcsak tekintélyes életművel, de névvel rendelkezik hazájában, ahol föltehetően azt is számon tartják, hogy hosszú éveket töltött az Egyesült Államokban. Sokra becsüli az ugyancsak az egyenes, tiszta beszédre törekvő John Bergert, kortársai közül elsőként Sean O ’Brient, David Constantine-t és Jan Duhig-t említi, sőt felesége, a floridai Ludi Benson is verset ír. A kérdés azért sem kerülhető meg, mert Ken Smith kíváncsiságát is főként a kelet-európai változások ébresztették. Mintha ezt akarná igazolni, egy vers is a söröskorsó mellé kerül „Monument” - azaz „Emlékmű” címmel. Gömöri György fordításában.- Egy azerbajdzsáni Le- nin-szoborhoz írtam - mondja kesernyés mosollyal. Majd Budapest szépségéért lelkesedik - minden udvariaskodás nélkül.- Ezt az országot nekem hírből lefestették, és most megdöbbent a különbség! Üres kirakatokra, szegénységre számítottam. Szinte háborús állapotokra... Kortyolunk a sörből, erőltetem az agyam, képzeletem vásznára kiíródik-e a Tower ködös tömbje, tudok-e idézni valamit is William Blake a lélek ködét szurkáló verseiből, Bumstől vagy Audentől. Ken cigarettát sodor. A hártyavékony papírba gyakorlott ujjak göngyölik az olcsó dohányt. A dobozon a felirat: Rizla. A művelet nem napszámos őseitől hagyományozódott rá, mint feltételezem, hanem a börtönben tanulta.- Elég sok időt töltöttem a rácsok mögött, a látszat szerint „bentlakóként”, hogy aztán könyvet írjak az ottani életről. A Kozma utcai börtönt is megnéztem, mondhatom, tisztább, mint az angol. Itt angol vécé van, Angliában meg kübli-rendszer. Félszemem a Canada Dry foglyán, ahogy sárgán billegő potrohát cipelve lendületet vesz újra és. újra, majd lepoty- tyan, zúg, pörög, akár egy elunt búgócsiga. Értsem úgy, hogy csak ne nézzem zöldebbnek a szomszéd kertjét, még akkor sem, ha az valódi „angol”-kert?- Nem, Anglia, az angol átlagpolgár korántsem annyira és nem úgy gazdag, mint például a német - mondja, látva tamáskodásomat. - Nem is azon az életnívón, hanem hétköznapibban él. Anglia még csak nem is olyan demokratikus. A Theacher-Major féle konzervatív kormány tizenhárom éve tartó uralmához elég megnyerni a szavazók alig 30 százalékát. Mitől lenne-e ez demokrácia? Másfelől; egy országot pénzügyileg is lehet antidemokratikusan irányítani.-Nálunk, Angliában sincs máshogy: a munkanélküli vagy azért tartja a pofáját, hogy munkát kapjon vagy azért, hogy el ne veszítse. Ausztrália vagy az Egyesült Államok? Igen, ezek az országok gazdagok. Nyersek, erősek, érzéketlenebbek a kultúra iránt. Theacher pedig mindent kiárúsított az amerikaiaknak. Pesszimista vagyok. Noha a Szovjetuniótól megszabadult a világ, a kapitalizmus, az üzleti világ agresszív természete nem változott.- Anglia e szerint már a dekadencia országa?- A politika dekadens. És a sajtó is az. Az emberek átlépnek egymáson. Tipikus esete ennek Robert Maxwell is, aki gátlástalanul elszedte a kisemberek pénzét,, hozzájárulva a folyamathoz, hogy egyre több ember tengődjön nyugdíj nélkül. A nyugati politika fő törekvése az, hogy az ajtó alatt kifolyó vér után ne nyíljon ki az ajtó. Amíg csak a vér folyik, azt föl lehet törölni. Bóka Róbert A falanszter-jelenet Varga Mária, Héjjá Sándor, Besenczi Árpád Besenczi Árpád és Barkó György illetve Szalma Tamás és Varga Mária
