Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-17 / 287. szám
6 üj Dunántúli napló 1992. október 17., szombat Erőmű-vész? Utcáról utcára Kritikus szakaszba jutottak a magyar-szlovák kapcsolatok. A bősi erőmű körüli meddő viták, eredménytelen közép- és felsőszintű megbeszélések után északi szomszédunk immár megvetette a Duna betonágyát, ahová - jelzése szerint még e hónapban áttereli határfolyónkat. Milyenek a magyar pozíciók? Nem ringathatjuk .magunkat illúziókba: az erőmű elleni fellépésünk lehet jogszerű és megokolt - álláspontunk érvényesítésének azonban nem jók az esélyei. Számolnunk kell azzal, hogy a szlovák fél „birtokon belül” van, a számunkra elfogadhatatlan C-variáns lényegében elkészült. Tegyük hozzá: roppant anyagi erőfeszítések árán, s nem kis mértékben presztízs- kérdésnek tekintve a működtetés megkezdését. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy konfliktus enyhülése vagy kiéleződése így vagy úgy, de közvetlenül kihat a szlovákiai magyarság helyzetére. Ami pedig a nemzetközi megítélést illeti: nyilvánvaló, hogy a Nyugat érzékeli a bősi probléma veszélyeit. De az is világos, hogy legszívesebben távol tartaná magát forrongó térségünknek ettől az újabb veszélyzónájától. Elkerülhetőek-e az ökológiailag jóvátehetetlen lépések? Bár a 24. órában vagyunk, még van esély a visszafordíthatatlan folyamatok elhárítására. Ennek egyik feltétele, hogy a partneri tárgyalások legcsekélyebb lehetőségét is kihasználjuk, s képviselőink ne a „vizes” vagy a „környezeti” lobby, hanem az Országgyűlés megfogalmazta magyar álláspont szószólói legyenek. Következetesen és késedelem nélkül élnünk kell a nemzetközi fórumok kínálta jogorvoslat lehetőségeivel, szakszerűen és hiteles érvekkel föltárva a Duna-gate ügy egész térségünket fenyegető következményeit. Mindezt úgy, hogy eközben pillanatig nem tévesztjük szem elől: a magyar-szlovák államközi kapcsolatok törékenyek, s elemi érdeke a két népnek, hogy ne engedje atomjaira hullani. (bajnok) Kinek a terhe? 50 ezer menekült tartózkodik jelenleg Magyarországon. Közülük 5400-an táborokban laknak, s naponta érkeznek újak. Korábban azt reméltük, hogy rövid ideig tartó jelenségről van szó, de most már látható, hogy az államnak a vártnál hosszabb időn át kell a nagyszámú menekültről gondoskodnia. Teher ez hazánknak? Minden tekintetben az. A menekültek befogadása, ellátása milliókat emészt fel, növekszik az idegenellenes hangulat. Érthető ez? Ha az említett valós problémákhoz hozzávesszük az infláció és a munkanélküliség emelkedését, a lakosság megélt hetési gondjainak növekedését, akkor nem állhatunk értetlenül a közhangulat kedvezőtlen alakulása előtt. Csak Magyarország terhe? Egyértelműen nem, s teljesen jogosnak kell tartanunk a lakosság növekvő elégedetlenségét amiatt, hogy a jobb gazdasági helyzetű országok kevés hajlandóságot mutatnak a menekültügy terhének arányosabb, nemzetközi viseléséért. Ehhez hozzátartozik a menekülthullám kiváltó okainak megszüntetését célzó határozottabb közös fellépés is. A menekültügy közteher, de nemcsak a miénk, hanem a nemzetek közösségéé. P. T. Emberrablók Magyar lányok Karintiában A karintiai csendőrség emberkereskedők nyomára bukkant, akiknek áldozatai között magyar lányok is vannak. A hírt nem valamelyik bulvárlap, hanem a tekintélyes bécsi Der Standard közli. Értesülései szerint tavaly legalább hat magyar lány került így karintiai bordélyházakba, s néhányukat - a bejelentések szerint - más tartományokba vitték tovább. A rendőrség úgy véli, hogy a ki tudja milyen Ígéretekkel Ausztriába csalt lányok közül a többség nemigen tudta milyen sorsot - munkát - szánnak neki. Néhány esetről kiderült, hogy pincérállást kínáltak nekik. Az ilyen típusú emberkereskedelem a határ megnyitása óta nem ritkaság: Bécsben és Alsó-Ausztriában egy török bűnözőcsoport után nyomoznak. Ők Csehszlovákiából hoztak lányokat Ausztriába, köztük nem egy kiskorút: a legfiatalabb 14-15 éves. Két lánynak sikerült megszöknie, és ők jelentették fel a bűnbandát. Egy míves kerítésről Pillantás a Zónába - A Citrom utcában a helyzet változatlan A Sztrugackij-fivérek „Piknik az árokparton” című regényének a „főszereplője”, a Zóna jutott eszembe a minap, amikor a magasházhoz tévedtem! A Zóna - mint a regény olvasói tudhatják - egy külön, elzárt világ a világban, ahol fantasztikus dolgok történnek, ahová életveszélyes belépni, s mégis vannak, akik belépnek, hogy megszerezzenek egy-egy „korongot”, ami hihetetlen dolgokat tud. Nos, a Zóna ott van a magasház körül, kerítés választja el a külvilágtól, s ott bent minden más, mint itt kint. Egyelőre még csak a növényzet vadult neki: a bokrok erdőnyivé nőttek, a gaz minden kis hézagból eszeveszett életerővel tör elő, kimozdítva a burkolólapokat a helyükről, ám a kerítés innenső oldalán a szabályozott rend uralkodik. Fantasztikus a különbség, vagy - divatos kifejezéssel szólva - a másság. Ami különben érdekes is lehetne, csak nem itt, a város eme nagyforgalmú pontján. Vajon miért nem lehet a kerítésen belül ugyanolyan rendet tartani, mint kívüle? Hisz végül is nem a senki földje ott az a Zóna... ík Az előbb említett egy dísztelen, ócska, hulladékanyagból összetákolt kerítés. A következőkben szereplő a belváros egyik legszebbje - lehetne. A Rákóczi úton, az új Centrum Áruház és a Kereskedők Háza, valamint az ominózus Rákóczi út 50-52 között takaros belső tér kezd születni. A kerítés ott van a Rákóczi úti soron: van egy kiskapuja, 15-20 méternyi kerítésrésze, s egy kétszámyú. - Van? Ugyan! Csak volt - kapuja. Évekkel ezelőtt még megvolt mindkét szárnya e kapunak, aztán eltűnt az egyik, majd követe a másik. Hová? Ki tudja?... Ha bárkinek tudomása van a kapuszámyak sorsáról, közölje azt a szerkesztőségünkkel. A kerítés lábazata - minek is szépítsük a dolgot - pocsék. Viszont a kovácsoltvas kerítés maga a kiskapuval egyetemben. .. Hát az, tessék csak tüzetesen megnézni, remekmű. Nem tudom, ki lehetett a mestere, de aranykezű mester volt, az szentigaz. Olyannyira, hogy mai utókoruktól a legkevesebb, amit elvárhat haló poraiban, hogy megmentsük és megőrizzük. És lehetőleg itt, vagy előkelőbben mondva: in situ. Jó, tudom, itt rég nincs már funkciója, de ez még nem lehet oka az esetleges felszámolásának, mi több, valahová történő áttelepítésének. Új lábazattal, rekonstruált - vagy ha előkerülnének a szárnyak, az eredeti - kapuzattal egy intimebb térrész elhatárolását szolgálhatná. Üt Testvérvárosi kapcsolatokat szövöget Pécs és az USA keleti partján a Washington állambeli Seattle városa. Nyilván ez alkalomból helyezték el egy szerény méretű tablót sok-sok fényképpel egy Király utca eleji kirakatban. A képek Seattle sok szép részletét mutatják be nekünk megfelelő magyarázó szöveg kíséretében. Természetesen angolul, hiszen „köztudomású”, hogy nálunk szinte a második nyelv (most, mert korábban a német, majd az orosz volt az) az angol. De minthogy köztudomásúan nem így van, a tabló az önmagukért beszélő képeken kívül keveset, szinte semmit em mondanak a pécsieknek. Úgy vélem, nem ártott volna a nagytakarítás. Vagy talán Pécs hasonló Se- attle-i bemutatkozása - a viszonosság jegyében - magyarul történik? Aligha! Tíz hónap - ha úgy vesszük - majd egy esztendő. Ézért joggal írhatom le: a Citrom utcában majd egy esztendeje a helyzet változatlan - ha csak az UDN-ben megjelenteket veszem. De még így sem igaz az állítás, hiszen már azt megelőzően is szóvátettük e hasábokon az ottani lehetetlen állapotokat. Most mégis a dühös kifa- kadást tekintem a fordulónapnak. Szóval... január 11-én jelent meg „A legmélyebb mélypont” című írás. Néhány idézet ebből: „... mozdulatlanságba dermedt az építkezés... Mindkét fél „építtető és város - A szerk. ” kivár. . . A kivárás azóta is tart. . . Városunknak - sajnos szép számmal vannak mélypontjai, de mind között ez a legmélyebb, s ráadásul a város szívében! Nem volna szabad ezt tétlenül nézni! ” Akár most, október 8-án. e sorok papírravetésekor is szóról szóra leírhatnánk." Erre szokták ma divatos kifejezéssel mondani: no comment! , És akkor hadd emlékeztessek még egy másik, immár öt hónapja elhangzott megjegyzésre. A jobb sorsra érdemes, igazán attraktiv megjelenésű belvárosi udvarnak is megvan a maga „mélypontja”. A neve. május 6-án jelent meg e rovatban, hogy a Római udvar latinul Atrium Romanum, de Isten tudja, hogyan s miért, olasz nevet kapott: Atrio Romano. Pedig, tudjuk jól, a latin az nem olasz, bár kétségtelen, a taljánok szép nyelve a nagyon szép latinból származik. S hogy miért emlékeztetek most erre? Mert öt hónap alatt senki nem volt, aki magára vállalta volna a kétes keresztapaságot. Persze tudom, hogy soha ki nem javítják már az elfuserált feliratot, melynek nagy szerencséje, hogy eléggé magasan van és eléggé nehezen olvasható. * Talán van, aki emlékszik még jónéhány hónappal ezelőtti „nekrológszerű” kis jegyzetemre, amellyel pontot tettem egy rögeszme végére. Egy kitűnő tervezői ötletet éveken át annak szerettem volna látni, aminek szánták: fényes kirakatokkal övezett passzázsnak. De nem hagyták. Kirakatok egyszerűen nem tudtak lenni, mert az üvegeket újra meg újra betörték. A kertvárosi piros ABC melletti passzázs szomorú sorsáról írt tucatnyi „jelentésemet” zártam le, amikor megelégelték a kilátástalan küzdelmet az üvegtörőkkel és vörösre festett lemezekkel vetettek véget a kirakatoknak. Volt egy másik vesszőparipám is e tájról. Amikor az akkori Egri Gyula utat - ma Maiéter Pál út - a 80-as évek derekán /!/ felújították és korszerűsítették a Krisztina téri buszmegállónál - Isten tudja, milyen ötlettől vezérelve - elhelyeztek egy közterületi, köztulajdonú vitrint (talán az egyetlen ilyent Pécsett) - lábonálló fémkeret, két oldalán üvegezve, belül világítótest,. Tulajdonképpen jó ötlet volt, de soha meg nem tudott valósulni, vagyis az ötlet gazdájának arra már nem volt gondja, hogy elmeszüleménye valóban kirakattá lényegüljön. így maradt szegény alkalmi hirdetőhelynek, ami a választások idején élte fénykorát. Most jelenthetem - nem örömmel, inkább szomorkásán -, hogy garázdáék „végre” felfedezték, az út felőli üveget betörték, s most kezd a vitrin szemétdombbá válni. Ha valaki megmondaná, mi lesz ennek a sorsa... Hársfai István Szálkák Szemetelés Itt-ott gyakorta látni, hogy iskolásgyerekek csoportosan szedik össze a járdákon, a parkok útjain, bokrai között sunyin lapító szemetet. Ez a kívülállóknak látványos és hasznos elfoglaltságnak tűnik, s legtöbbünket önfeledt további szemetelésre sarkall, mondván, majd a gyerekek úgyis eltakarítanak utánunk. Nem vagyok gyakorló pedagógus, mégis úgy érzem, ez a fajta munkára nevelés vagy micsoda lényegében öngól, valamennyiünkre jellemző melléfogás. Már csak azért is, mert nem a megelőzésre (Ne szemetelj!) helyezi a hangsúlyt, hanem a romeltakarításra, a már bekövetkezett tények, események felszámolására. Nem lenne egyszerűbb, ha magunk is igényelnénk a tiszta városképet, és nem szemetelnénk? Dehogynem. Csak hát! És itt lép be a pénz avagy a döntő szemlélet hiánya. Mert nincs elég szemétgyűjtő, illetve azok csak úgy követik egymást, mint az inflációt a béreink és a nyugdíjak. Ha meg van is gyűjtőedény, azt is legtöbbnyire oly ritkán ürítik, hogy hamarosan kicsordul belőlük a szemét. Még mindig ott tartunk, hogy a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldás a gyerekek csatasorba állítása? Így legalább az is kénytelen mások szemetét összegyűjteni, akit a szülei arra neveltek, hogy ne szemeteljen. Főzés-kényszer Hány magányos, többnyire nyugdíjas napi, szinte legfőbb gondja, hogy hol jut főtt ételhez?! Befizethet-e valami közeli helyre, avagy ha még megteheti, főzzön egymagára? A közétkez- tetéses lehetőségek száma egyre csökken, nem úgy, mint a gomba módra szaporodó különféle méregdrága gyorséttermek. Megfizetni se tudja mindenki az üzemi konyhát, a közétkeztetést. Ha igen, gyakorta éhesen kel fel az asztaltól, esetleg képtelen az ott kimért ételt elfogyasztani anélkül, hogy megszenvedné. Mert nem mindenki bírja mondjuk a túl zsíros étkeket. A zsír pedig, köztudott, még mindig olcsóbb az olajnál. Kedves, nyugdíjas hölgyismerősöm az eddigi tapasztalatai árán szerzett kudarcából okulva elhatározta: megpróbál otthon főzni. Ha nekidurálja magát, főztje után mindenki megnyalhatja a tíz ujját, de mivel eleddig nem volt rákényszerítve a rendszeres főzésre, nem is nagyon foglalatoskodott ilyesmivel. Jól tudja: a gazdaságos főzés egyik titka, ha legalább két-három vagy több személyre rotyog a lábosban a levesnek való és a többi finomság. így aztán mi mást tehetne, több személyre főz egymagának, s napokig azt eszi, eheti majd. Hja, a szükség nagy úr! Barátom akként mentette meg megözvegyült édesanyját az önmagára főzés lelkileg is próbára tevő gondjaitól, hogy nála ebédel. Ez anyja részéről ügyes fogás is arra, hogy minden nap láthassa egyszem fiát, és elláthassa őt minden földi jóval. Barátom örül is ennek, meg nem is. Örül, mert anyja általa értelmét látja a napi főzőcskének, mert az ebéd ürügyén naponta az anyjával lehet és ehet, így az anyja is rendesen étkezik. Mosolyogva mutatja egyre dagadó pocakját. Annak ugyan nem örül, hogy lassan kihízza a nadrágjait, de hát valamit valamiért. Drága Fortuna! A napokban lesz negyvenöt éve, hogy hazánkban a londoni olimpián való magyar részvétel támogatására bevezették a totót. Aztán jött a lottó, és ma már összeszámolni is nehéz, hányféle szerencsejátékon kísérthetjük meg Fortunát. A remény éltet, bizakodással tölt el valamennyiünket - ez valamennyi ilyen játék népszerűségének titka. Mert ki nem szeretne mondjuk egy húszasért többszörös milliomos lenni? A totóval néhányszor magam is próbálkoztam, ha jól emlékszem hét vagy nyolc találat volt a csúcsom. Igaz, azt a csapatok ismerete nélkül is mindig elértem. A lottóval már nagyobb volt a szerencsém: évtizedek óta évente akad néhány kettesem. Több nem. Legidősebb bátyám milyen büszke volt még a "hőskorban" a lottó tárgynyereményen nyert világvevő rádiójára, s anyám is a hébe-hóba elért hármas találatára! Azért nem adom fel a reményt, igaz, nem szeretek erőszakoskodni. Megteszi a havi egyetlen előfizetéses szelvény is, mert utálok tolakodni, különben se mondhassa azt Fortuna, hogy még csak táncra se kérem fel. Nagyritkán ugyan próbát teszek minden mással, a kaparós sorsjegyet is beleértve. Csak a tanulságot nyerem meg mindig: peches ember ne menjen a jégre. Hogy jó lenne-e egy vagon pénz? Hát ki ne örülne neki? Mennyi dédelgetett álmunkat válthatnánk valóra az ölünkbe pottyant milliókkal!? Drága Fortuna! Mibe kerülne neked, ha egyszer, legalább egyetlen egyszer rám is kacsintanál? Fogadj végre kegyeidbe! Ezt kéri tőled nyeretlenül is hűséges, szerető, odaadó, imádó és reménykedő híved: Murányi László A város egyik dísze lehet a Kereskedők Háza előtti kovácsoltvas kerítés Fotó: Läufer L.
