Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-06 / 246. szám
Bemutatkozik Blázy Lajos, a Pécsi Nemzeti Színház új karmestere Akinek a zenekar a hangszere Karmester nem jön minden nap. Már ez is érdekesség, ahogyan az is, hogy az egy győri év után a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött Blázy Lajos fiatal ember, harminc éves. Dirigensben idősebb korosztályt szoktunk meg. Persze, ő is tíz évet tanult, előbb a Zeneakadémián karvezetést, majd a karmesterképzőn. Lukács Ervin osztályában. Igazából ezt is akarta, attól az időtől, hogy zenével kezdett foglalkozni. De a kezdetekkor a karmesterségtől még egy kicsit félt. Most mégis itt van, ezen a pályán. — Még nem vagyok karmester igazán, de tanulok, és gyakoriok- kezdte. - Tíz-tizenöt évet kell a pályán eltölteni ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról, tud valamit a szakmáról. A karmesterség egy nagyon fontos dologban különbözik más zenei foglalkozástól, itt nem gyakorolhat az ember úgy, mint egy trombitás, naponta órákat. Az én hangszerem a zenekar, és csak akkor juthatok hozzá, ha próba van. A színház idei évadja sok lehetőséget tartogat majd Blázy Lajosnak, aki többek között azért is jött éppen ide, mert a program sokszínű. Reméli, hogy jól tudják majd foglalkoztatni. Pécs nem ismeretlen a számára, a tavalyi Bánk bán kapcsán már többekkel dolgozott együtt, a diplomakoncertjét pedig a Pécsi Szimfonikus Zenekarral adta. Most a Don Pas- quale az, amin dolgozik, s mert vígoperát még sose csinált, ez érdekli. De más műfajok is. Mindent szeret, amit értékesnek talál, nem számít, zenekari műről, operáról vagy másról van szó.- Egyelőre igyekszem fogékony maradni- mondja. Arról pedig, milyen jellemvonások szükségeltetnek még egy karmesternek, azt állítja: -Nem elég csak zenésznek lenni, kell a muzikalitás is, a határozottság és az empátia. Sok mindent hoz az ember, és sok minden megszerezhető. Egy biztos, a jó karmesternek arca van. Ez különösen hangzik, tekintve, hogy éppen a karmester az, akit a közönség szinte soha nem lát másképp, csak hátulról, így hát az arc, a stílus megteremtése még fontosabb, mert a legnagyobb siker az, ha azért ismerik föl az embert, ami benne a legegyénibb. Az új karmester természetesen imádja a zenét, de rengeteget olvas is, és ha csak teheti, járja a természetet. Pesti fiú amúgy, független, és humora is van. Kérdem még tőle, mit tart magáról a tehetség és a hírnév ügyében.- Ez a világ nem nagyon bíztat senkit, úgyhogy hiába a tehetség, az ember egészséges öntudat nélkül nem sokra megy. Hát ebben még gyakorolnom kell. A hírnév? Hát igen. Mindent el kell követni érte, mert különben magadra maradsz, nem hív senki. . . Hodnik I. Blázy Lajos Fotó: Proksza László Dél-Dunántúlról jönnek a jelentkezők A látássérült gyermekekért ígéretes külföldi támogatás - Az önkormányzat csere telkeket ad Támogatókat vár az alapítvány Nemzetközi kongresszus az érsebészetért Kaposváron Ha 200 métert sem tud menni, forduljon orvoshoz!- Igenis, tudomásul kell venni, hogy vannak nem látó gyerekek, akik elbutulnak, ha nem foglalkoznak velük! Azzal is számolni kell, hogy nem minden szülő tud olyan körülményeket teremtem és képes velük úgy foglalkozni, hogy ez ne következzen be! Ezért tartom nagyon fontosnak és jelentősnek, hogy a közgyűlés támogatja a Látássérült Gyermekek Rehabilitációs Központjának fejlesztését. Dr. Varga Levente önkormányzati képviselő, - aki „civilben” gyermekorvos, a Gyermekkórház adjunktusa - most is szenvedéllyel voksol a bővítés szükségessége mellett. Mint önálló képviselői indítványt ő teijesztette a Pécsi Közgyűlés elé az elképzelést miszerint az önkormányzat tulajdonában lévő - a központ közelében fekvő - két ingatlant ajánlják fel a szomszédos telkek tulajdonosainak. A képviselő- testület támogatta az elképzelést A csere lehetősége, mint alapfeltétel tehát adott, a továbbiakban az egyezkedésen, illetve a Közoktatási és az Egészségügyi Szakbizottság szakmai állásfoglalásán múlik, hogy megkezdődhet-e az a munka amelyneleredményekénbővülne az intézmény kollégiumi része, illetve egy kézműves műhelyt is kialakítanának.- Orvosként igen, de emberként nem lehet elfogadni azt a szakmai végszót, miszerint „további kontroll nem szükséges, látása nem javítható ” - mondja dr. Sebestyén Ibolya gyermek- gyógyász és szemész szakorvos, a rehabilitációs központ vezetője. - A szülők többsége nem is tud beletörődni, minden követ megmozgat azért, hogy a vak, illetve gyengén látó gyermekéből lehetőleg minél teljesebb értékű felnőtt le gyen. De egy ilyen gyermek más feltételek mellett képes hasonló szintet elérni, mint egy egészséges. Lényegében ezeket a feltételeket teremtette meg ez a központ, amit a Világ Világossága Alapítvány hozott létre. Mára kinőttük a falakat. Mindössze tíz gyermeket tudunk a kollégiumban elhelyezni, s igyekeztünk a legtávolabb lakókat - Zalaegerszeg, Kaposvár, Szekszárd, Dombóvár - felvenni, a többiek bejárnak. Szinte végszóra szakítja félbe a beszélgetésünket a telefon. Egy szentlőrinci szülő érdeklődik kollégiumi felvétel után. Három gyermek jár a nagyközségből ide. Két szülő megegyezett, hoz- zák-viszik őket, de ahogy kiszámolták a mostani árak mellett havi húszezer forint a benzin költség. Szóval a közelben lakóknak is egyre nehezebb... A fejlesztés másik célja, hogy megtanítsák valamire ezeket a gyerekeket. Szép reményeket ébresztett bennük Joseph Bauer festő és szobrászművész, aki a német alapítvány támogatásával, vagy akár magánemberként berendezné, felszerelné ezt a kézműves műhelyt, ahol a gyerekek japán zsírkőből különböző dísztárgyakat formálhatnak. Ezeknek az alkotásoknak piacot is ígér. A beruházás alaptőkéjét a CBM ökomenikus egyházi vakügyi segélyszervezet biztosítja, de várnak támogatást az 581-011048-8 számú OTP számlájukra. Bauer úr a napokban egy mikrobusznyi ajándékot, köztük egy jelentős mennyiségű japán zsírkövet és szerszámokat küldött a gyerekeknek. Szeptemberben pedig jön, remélve, hogy addigra elkészül a műhely. Naponta több érműtétet hajtanak végre a déldunántúli klinikákon és kórházakban. Gyakorlatilag nincs olyan család, ahol ne fordulna elő érrendszeri megbetegedés és az ebből származó komplikáció. Ezért is fontos, hogy nemzetközi kapcsolatokkal, a régióban dolgozó érsebészek együttműködésével mind jobb legyen az érintett betegek ellátottsága. Nagyszabású nemzetközi érsebészeti kongresszust szerveznek jövő nyáron Kaposváron. A több mint négyszáz szakember részvételével megrendezendő, többnapos program minél jobb lebonyolítására a szervezők Alapítványt hoztak létre. A kaposvári helyszín elismerése a városban több mint tíz éve, dr Rozsos István professzor által irányított munkának. Köztudott, hogy a somogyi megyeszékhelyen hosszú idő óta sikeresen kezelik az akut betegeket. Az alapítvány kuratóriumának elnöke dr. Halmos Ferenc, a kaposvári kórház sebész főorvosa.- Hétköznapi példát mondanék először, - kezdi dr. Halmos Ferenc- egyre több ember küszködik érbetegséggel a legkülönbözőbb okok miatt, melyek elsősorban a megbetegedett emberek életvitelével vannak összefüggésben. Az érsebészek között van egy régebbi mondás: az az ember, aki kétszáz méternél kevesebb tud megtenni, bármilyen tempóban, egyszerre, feltétlenül valamilyen műtéti beavatkozásra szorul a saját érdekében. Alapítványunkat az OTP Somogy megyei igazgatósága és a Gyógyszertári Központ megyei szervezete hozta létre. A kongresz- szus támogatására jelentkezett már a Budapest Bank és a Klinker rt. is. További támogatókat várunk. Nem titkolt célunk, hogy a kongresszuson vagy már akár annak szervezési folyamatában minél több technikai eszközt szerezzünk az érműtétek minél jobb elvégzéséhez. A konferenciával kapcsolatban megkérdeztük dr. Kollár Lajost, a regionális feladatokat is ellátó Pécsi Orvostudományi egyetem érsebész adjunktusát:- Nagyon örülök a kaposváriak kezdeményezésének. Úgy gondolom, hogy ez a konferencia is segítheti a hazai és külföldi szakemberek együttműködését és azt, hogy a sürgős esetekben minden városban .meglegyen a lehetőség a mielőbbi megfelelő gyógyításra. Bozsik L. Rádió mellett Azt mondja egy pesti intézmény vezetője a rádió riporte- .rének, hogy az őszön beindították a szakmunkás-tanulók képzését és ennek nagyon örültem, különösen akkor, amikor elmondotta még: „Ha letelik az idejük, ifjú segédként még kiküldik őket - legalábbis a legjobbakat - nyugati országokba, ahol fejlett az ipar és mint a hajdani „céhlegények” néhány év múlva magas szaktudással érkeznek haza. Ez hasznos dolog a nemzetgazdaságnak és hasznos nekik, az ifjaknak is ...” Csak nem árt, ha tanulóidő éveiben legalább egy nyelvvel is ismerkednek - tette hozzá. Ragyogó ötlet még akkor is, ha nem mai keletű. Annak idején - már ifjú géplakatos segédként - olyan mester mellett dolgoztam a vidéki kisváros mamut-gyárában, aki még a harmincas évek elején kelt útra Németországba, majd a fasizmus elől meglépve, Franciaországba és Svájcba. Negyvenöt után közvetlenül ért haza, anyagilag nem gazdagon, de annál szélesebb szaktudással. Hogy mást ne mondjak: abban az időben a városka szakemberei között talán ő volt az egyedüli, aki a bombázások alatt romok alá került svájci gyártmányú páncélszekrényeket rongálás nélkül kinyitotta és még kulcsokat is készített hozzá. (Pécsett tudomásom szerint a neves Jókai-téri lakatosmester Magyar Feri bácsi volt képes erre.) Szóval Dömötör Ferenc bátyám mindent tudott, ami a vasas szakmában illő. Mondom, örvendezve hallgattam végig a riportot, amikor is a riporter - mellőzve a szakmunkás-tanuló elnevezést - azt mondja az intézmény főnökének: „.. .Tehát inasokról, inasképzésről van szó.” - jegyezte meg és hozzátette még: „Mert inasnak lenni, valamikor rangot jelentett..Ez már nem tetszett. Az inasság nem volt rang. Nem csak azért, mert sok szülő imigyen fenyegette vásott, rossz tanuló csemetéjét: „Ha nem tanulsz, mész inasnak!” Hanem mert - sajnos az inasnevelés gyakran, - nem mindig és nem mindenütt! - de együtt járt a pofozással, vagy az olyan - számára megalázó - parancsokkal, hogy házimunkát végeztettek vele, hogy a mestemé mögött megrakott kosarakat cipelt haza a piacról, hogy a segédurak „csicskás” teendőkkel bízták meg a tizenéves inasgyerekeket. De még a nagy gyárakban is - az átkos időszak előtt a másik rendszerben - természetesnek vette az inasfelügyelő, hogy hetente végigpofozta elképesztő durvasággal a jövendő szakmun- kás-ifjakat. A mi gyárunkban a főmérnök naponta rendszeresen szájon, vagy nyakonvágta azt az inast, aki nem köszöntötte őt az üzemcsarnokban levett sapkával és meghajolva. (Mert nem vették észre a főmérnök urat.. .ugye ...) Tudom, ..' .most lesznek olyanok e sorok olvastán, hogy voltak kivételek. Persze hogy voltak. Meg majd mondják: „Néhány pofon nem ártott és ma sem ártana a fiataloknak ...) Ez egy szégyenletes érvelés. Ütni-vemi a tanulókat akár a műhelyben, akár iskolában alávaló dolog. Az átkosban ezt szigorúan tiltották. És remélhetően ma is. Az „inas” szó - öregek, gondoljatok csak inaséveitekre! - a megaláztatás képzetét kelti az emberben napjainkban még mindig. Akár csak a cseléd-sors. Hallottam - tudojp - ma ismét divat a cselédtartás. Igaz, háztartási alkalmazottnak nevezik, pontosabban nevezték, mert ma nyíltan kimondja a „nagyságosasszony”, hogy majd átküldőm a cseléddel -, nyugtatja meg barátnőjét, a zsúfolt buszon. Megértem: van olyan értelmiségi házaspár, hogy mindketten magas képzettségű diplomások, hát a házimunka elvégzésénél „mindenes” cselédlányra van szükségük. De a jogot és tiszteletet meg kell hogy adják a „cselédnek”. Én találkoztam egy „cseléddel” a tavasszal, a belváros egyik élelmiszerboltjában. Régi ismerősöm, tehát faggattam: „Minek szólítja a munkaadóját .Zavartan így szólt: „Azt mondta a hölgy, nyugodtan szólítsam csak Méltóságos asszonynak.” Én ettől nagyon nyugtalan lettem. Inasok, cselédek ... 4 vasárnapi
