Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-01 / 241. szám
8 új Dunántúli napló 1992. szeptember 1., kedd Vidék-Finnország - nyáron Riportkönyv Komlóról Kormos igazságok A finom rugózású Saab a/ erdők, tavak, mezők között kanyargó széles aszfaltúton, gyönyörűséges tájon suhan. Hát ilyen Finnország júliusban? A természet bőkezűen nyújtja ajándékait ilyentájt, s bár a hosszan tartó zord időt, a telet, csupán két-három hónapra feledteti a nyár, ez az időszak kárpótolja a sokáig tartó fagyos napokért a finn embert. A bágyadt napsütésben csillámlik az egymást követő tavak víztükre, a domboldalakon búza, árpa zöldell, sárga virágú repce pompázik, ahol pedig nem művelik a földet, sűrű fenyvesek ágaskodnak. A farmergazdaságok rozsdabarna, vörös faházai, gazdasági épületei közelében kisebb-na- gyobb csoportokban szedik az epret. Most, júliusban van a szezonja. Árulják piacon is, - nagyon drágán. Éppen ezért, aki csak teheti, maga megy el az eperföldekre; a gazda és a szedők is jól járnak. A nyár „népi mozgalmának” másik jellegzetessége a különféle bogyók gyűjtése: az erdei szamóca, az áfonya, a szeder bőségesen terem, így akinek kedve van, néhány óra alatt megtölthet egy vödröt, s a gyümölcsök lekvárként vagy lefagyasztva várhatják a telet. A Lahtiban, Pécs testvérvárosában élő Lamminmäki család - vendéglátóink - több évtizede barátkoznak magyarokkal, elsősorban pécsiekkel. Náluk is jártak már nagyon sokan, ők is sokszor voltak Magyarországon. Egy kicsit valamennyien beszélnek magyarul. Ahti, a már nyugdíjas családfő igaz barátként fogadott feleségével Art/a-val, s a nyári szabadságot otthon töltő két lánnyal, a magyarul nagyon jól beszélő zenetanár Annameret-tel és a csellóművész Tuja-val; azon voltak, hogy minél jobban megismerjük országukat, elsősorban a vidéki Finnországot. Szauna, sör, kolbász A finn családok zömének van hétvégi nyaralója, amelyek szinte kivétel nélkül az ezer tó - hány tó van Suomiban, pontosan még ma sem tudják, számukat 60-62 000-re becsülik - valamelyikének partján épült. Ezek a faházikók persze minden kényelmi berendezéssel fel vannak szerelve, nem hiányozhat a szauna sem. Az igazi finn szaunát fával fűtik fel - elektromos általában a városi lakásokban működik -, s miután kellően „felmelegedett” az ember, s már rendesen izzad, nem megy nehezen a 100-110 Celsius fokos hőségben, szaladhat a vízbe. Úszkálni csak így lehet a nyáron is hideg tavakban. A szaunázás legpompásabb része, amikor a végén, két-három leiz- zadás, és lehűlés után a forró köveken sült kolbászkákat, jófajta serital társaságában lehet fogyasztani. Hupiniemiben, a családi nyaraló szomszédságában alkalmunk volt megismerkedni egy finn népi játékkal, a petankival. Lényege, hogy az egyik játékos eldob egy kis fehér golyót, ezt követően pedig az a feladat, hogy meghatározott távolságból két fémgolyót a fehérhez minél közelebb gurítsanak a résztvevők. Sorsokba is bepillanthattunk: csakúgy, mint annyi finn ember ezekben a hónapokban, a család egyik rokona is akkoriban készült az Oroszországban lévő Karéliába, hogy majd öt évtized után megnézhesse az akkor még finnországi szülői házat. Miután visszajött, elmondta, nem hogy a házat, még a falut sem találták meg ... Találkoztunk egy középkorú finn asszonnyal, akinek magyar a férje, jól beszéli a nyelvünket, Svájcban él, s orosz tolmácsként dolgozik. Szokások Bármilyen hihetetlen, a finnek nagyobb kávézók, mint a magyarok. Ez azt jelenti, hogy csakúgy, mint nálunk, otthon vagy a munkahelyen, naponta többször is kortyolgatják a filteres főzőben készített italt, ám délután, négy-öt óra között az egész szertartássá válik. Lam- minmákiéknél ez úgy zajlott, hogy lefőztek egy nagy adag kávét, finom bolti és házi sütemények kerültek az asztalra, s fél órán keresztül beszélgettünk. Azt vallják, nem a kávé a lényeg, hanem, hogy megteremtsék a nagy rohanásban az egymásra figyelés, az összetartozás lehetőségét. A kávézás annyira része az életüknek, hogy az evangélikus egyház - a finnek döntő többsége ezt a vallást gyakorolja -, a hétvégi istentiszteleteket követően is tart ilyen „fogadást”. A hívők terített asztal és gőzölgő kávé mellett társaloghatnak, s mivel a kávéért, süteményekért, tortákért fizetni kell, az összegyűlt pénzt a rászorulóknak továbbítják - még külföldre is. A finn ember a természet részének vallja magát, így tényleg óvják, vigyáznak rá. Az erdőkben tökéletes eligazítást nyújtó táblák vannak, a szélesebb sétá- lóutakat - ezek télen sífutópályák - faforgáccsal szórják le. Nagyon sokan gyalogolnak, futnak a kristálytiszta, fenyőillatú levegőn. Mivel sokan csak este érnek rá kocogni, az ösvények jó részét kivilágítják. A finn konyha A gasztronómia világában ritkán említődik a finn konyha. Méltatlanul, mert a gazdag választék, a kellemes ízek, s nem utolsósorban a „kalóriákra figyelés” mind-mind jellemzője a finn ételeknek. Az étkezési szokás egyik sajátja, hogy levesekhez - náluk ritkábban kerül az asztalra -, vagy levesszerű ételekhez - ilyeneket gyakran főznek, darált hússal, s rengeteg zöldséggel - margarinnal megkent kenyeret harapnak. A kenyerek választéka ámulatba ejt, a legszívesebben a magokkal dúsított barna féléket és a szárí- tottakat eszik. A főételekhez, többnyire párolt húsokhoz vagy halakhoz nélkülözhetetlen köret az egészben főtt krumpli, amit sóval és zöld kaporral ízesítenek. Előszeretettel tálalnak még zöldségféléket, spárgát, brokkolit, sárgarépát... A desszertek közül a különféle friss gyümölccsel készült torták - például erdei hamvas szederrel - kerülnek az asztalra, valamint kompotok és jégkrémek, utóbbi megszórva eperrel, áfonyával vagy' leöntve forró csokoládéval. S a végén az elmaradhatatlan kávé. Nem közismert, de a finnek nagy sörfogyasztók. Alkohol-szegény sört minden élelmiszerüzletben, szupermarketben lehet venni. Az egyéb szesztartalmú italokat Finnországban külön boltokban árusítják, ezzel is vissza akarván fogni az alkoholfogyasztást. Építészet Ha Finnország, akkor természetesen építészet is, s ha építészet, akkor Alvar Aalto. E század egyik kiemelkedő építőművészének irodaházai, templomai, könyvtárai, képtárai, kongresszusi központjai szinte minden jelentős finn városban megtalálhatóak. Lahtiban éppen úgy találkozhattunk Aalto alkotásaival, a szinte végtelenségig leegyszerűsített formákkal, a roppant árnyalt pasztell-színekkel, az üveg rafinált alkalmazásával, mint Tamperében, Helsinkiben vagy Jyväskyläben. Ebben a közép-finnországi nagyvárosban emlékmúzeumot is emeltek a mesternek, ahol maketteken, rajzokon, diákon adnak áttekintést munkásságáról, s kiállítják azokat a használati tárgyakat - székeket, íróasztalokat, evőeszközöket, poharakat, vázákat -, amelyek az ő tervei alapján készültek. Az építészetnek nagyon fontos a szerepe a finn kultúrában, az elmúlt két-három évtizedben emelt házak többsége nem véletlenül vált ismertté szerte a világon. A funkció, az esztétikai kívánalmak és a természet harmóniáját igyekeznek megteremteni és ez éppen úgy vonatkozik az erdőkbe bújtatott, szinte észrevétlen családi- és sorházakra, középületekre, mint például a lélegzetelállítóan szép Tam- pere-házra. Bepillanthattunk az elismerten magas színvonalú egészség- ügyi és szociális ellátásba. Keu- ruuban meglátogattuk Ahti idős édesapját, akit egy erdők, tavak között lévő kórház-rendelőinté- zet-öregek otthona intézményben ápolnak. Hát, volt mit nézni! Nem csak az épület praktikus, de olyan ügyesen van „megcsinálva”, hogy az idős, beteg emberek otthon érezzék magukat. Minden van, még szauna is, s az orvosi ellátásért sem mennek messzire. Igaz, fizetni kell, de erre a nyugdíj bőségesen elegendő. Erdők, tavak Vidék-Finnországban nyáron az a legszebb, ami a legismertebb: az egymást érő tavak, szigetek, kristálytiszta víz, sűrű fenyvesek, virágzó mezők. S a békesség, a nyugalom. Bár ez utóbbiakat mostanság némileg megzavarják az egyre nagyobb számban Finországba érkezett menekültek, akik a házak fosztogatásától sem riadnak vissza. Ennek ellenére órákig sétálhat az ember úgy, hogy senkivel nem találkozik, ízlelgetheti a gyantaillatú levegőt, amelyet szinte harapni lehet, hallgathatja a madarak énekét, vízitú- rát tehet a szigetekre, halászhat, vízirózsát szedhet, vagy egyszerűen csak leülhet a partra; s gyönyörködhet a tájban, a mindig gomolyfelhős égben. Suomiban belekóstolhat az ember az érintetlen,megbecsült természet világába. Roszprim Nándor Elfogadható-e az a kiindulópont, melyet a Komlóról szóló riportkönyv szerzője, Ferling József egy újságírótársától idéz, s amely szerint Magyarország valahol Komló közigazgatási határain túl kezdődik? Ez az a nagy dilemma, melynek eldöntéséhez el kell olvasni ezt a kis könyvet, s így tán az olvasóra bizható a válasz. így teszi ezt a kötet fiatal szerzője is, jól tudva, hogy aligha kerülheti meg a valamikor büszke példaként emlegetett bányászváros mindmáig legteljesebb szociográfiai tablóját, Moldova György híres-hirhedt Tiszteletadását Komlónak. S nem feledheti annak több mint húszesztendős axiomatikus alaptételét sem, miszerint „Komló igaz története a szénnel kezdődik és félő, hogy addig is tart, amíg a szén.” Nos, a régóta kísértő veszélyek és félelmek - hosszú évek agóniája után, most a rendszer- váltás éveiben - valósággá váltak. S a Széntiszta igazság című, a Pannónia Könyvek sorában megjelent riportkötet szerzője ezt nagyon is jól tudja. Ezért nincs szüksége holmi didaktikus olvasói befolyásolásra, nem kell élnie az állásfoglal- sára-késztetés semmiféle direkt írói eszközével. Elég a témaválasztás maga, az interjúalanyok megszólaltatásának képessége, meg némi szerkesztőkészség, amellyel például a leírtakat keretbe fogja a komlói kisiskolások 1988-as illetve 1992-es tudós társadalomrajzzal is felérő kis válaszaival. Ezzel máris minden kellék kész ahhoz, hogy az olvasó maga alkosson értékítéletet az olvasottakról, a város közelmúltbéli esztendeiről. Talán még jövőjéről is. Mert a tárgyilagosság és személytelenség ellenére a tényeket felsorakoztató írói magatartás önmagában is állásfoglalásra, ítéletalkotásra késztető. Nem kuriózium-keresés, nem érzelmek-fűtötte igazságosztó hajlam, nem a tévedhetetlenség motiválta kinyilatkoztatások, nem a fölényesen ítélkező szándék állnak e kis kötet írásai, riportjai mögött, még azon esetekben sem, amikor a bányász- város legújabb történetének közvéleményt kavaró és megosztó történéseiről van szó. Például a liász-program nagy Ígéretéről, a Piramis ház vitákra ingerlő építészeti megoldásairól, avagy a fedett úszoda torzójáról. És ekkor még nem is szóltunk a nagy viharokat szült politikai eseményeket feldolgozó részekről, mint például a „legendás” 1985-ös helyi ország- gyűlési képviselőválasztások, a régi és az új hatalommal és hatalmasságokkal foglalkozó fejezetekről. Kortörténeti dokumentum-értékű jegyeket hordozók a nemzetközi hírű zenepedagógust, a megszállott sport- szervezőt, az utolsó első titkárt, vagy az első polgármestert bemutató portrévázlatok. Egy dinamikus város és egy dinamikus szakma rajzolataként üdvözölte a kritika - „kormos tényei” ellenére is - mintegy húsz esztendővel ezelőtt Moldova szociográfiáját. Azóta sok minden változott. „Az egyszeri örömök és a lokális diadalok” korabeli recenzensek által említett gyógyító hatásai és gyengültek. S ahogy a most megjelent könyv szerzője vallja: „Komló 1951-ben történt várossá nyilvánítása óta, a helyenként látványos fejlesztése ellenére szemernyit sem csökkent a távolság a város belső világa és Magyarország között. Komlón mind a mai napig hiányoznak a működőképes civil társadalom alapjai.,, Ferling József szerint erről szól a Széntiszta igazság. Persze a jövő dönti majd el, hogy az eltérő válaszokat adó kisiskolások közül kit igazol az élet, kinek is lesz igaza. Kettőt idézünk közülük. Egyet mint puszta tényfeltárást, egyet mint reménykeltést. „Nem nagyon híres Komló, esetleg a szénről, de már az is fogy.” - mondja B. Enikő 5. osztályos tanuló. Míg H. Balázs 7. osztályos diák sokkal optimistább: „ .. .Hát ennyit Komlóról. Azért nem is olyan rossz város ez a Komló.” - állítja. Szívesen osztoznánk véleményében néhány év múlva is. Félő azonban, hogy mindez nem csak a komlóiakon múlik. Nagyobb erőtér most a meghatározója kisebb erők küzdelmeinek. Pedig ők harmincezren - ez süt ki a könyv soraiból - a ma prognosztizálhatónál igazán jobbat érdemelnének. Ehhez - gondolhatja egy író-újságíró - az igazság kimondásán keresztül visz az út. Például a széntiszta igazság megfogalmazásáén. Szirtes Gábor Német-orosz műkincsmegállapodás? Oroszország tárgyalni készül arról, hogy visszaadja a második világháború végén Németországból kihozott műkincseket, ha ennek fejében a németek pénzügyi támogatást nyújtanak a hitleri hadsereg által Szentpétervárott megrongált paloták és más épületek helyreállításában. Ezt Jev- genij Szidorov orosz kulturális miniszter jelentette ki a sajtónak. Szidorov közölte azt is, hogy kormánybizottságot hoztak létre a törvénytelenül Oroszországban tartott kulturális javak visszaszolgáltatására. „Nem titok, hogy számos moszkvai múzeumban tűrhetetlen körülmények közt őriznek Németországból elhozott műkincseket, s azok állapota fokozatosan romlik” - jelentette ki. „Már sikerült nyomára bukkannunk néhány gyűjteménynek, néhány könyvnek, de meg kell állapodnunk a kártérítésben. Oroszországot nem érheti sérelem” - tette hozzá. Szidorov hangoztatta továbbá, hogy Németországban kevés Oroszországból származó műkincs található, de a hitleri hadsereg súlyos károkat okozott szentpétervári palotákban és más oroszországi műemlékekben. Végül a kulturális miniszter helyesnek tartaná, ha alapot hoznának létre azoknak az orosz műkincseknek a felkutatására, amelyek a forradalom után kerültek Európába. Ilyen például Malevics (XX. század elejei orosz festő) képeinek gyűjteménye, amely Hollandiában található. Kutatásokat kell kezdeni, de „nem detektívregényekbe illő módon, hanem civilizált módszerekkel” - fejtette ki Szidorov.
