Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)

1992-09-26 / 266. szám

1992. szeptember 26., szombat uj Dunántúli napló 9 Takács Jenő kilencven éves „Életem nyugodt állomása: Pécs” A 90 esztendős Takács Jenőt (baloldalon) a magyar muzsikus társadalom nevében köszönti Balázs Árpád zeneszerző. 1902. szeptember 25-én szü­letett Cinfalván (ma Siegendorf Burgenlandban) Takács Gusz­táv cukorgyári irodavezető és Magyar Gabriella fia, Takács Jenő, a világhírűvé vált zongo­raművész és zeneszerző, 1942— 49 között a pécsi városi zeneis­kola igazgatója. Szinte hihetetlen, hogy 90 éves! Fiatalos frissességgel, de­rűsen száll ki az autóból és nyújt kezet. Emlékezete is töret­len. Amikor leülünk, készsége­sen beszél fiatal koráról, sop­roni diákéveiről, a bécsi zene- akadémiáról, ahol Paul Wein- gartnernél tanult zongorázni.- Ő Emil Sauemek volt nö­vendéke, Sauer Lisztnek, Liszt Czernynek, ő pedig Beethoven­nek volt tanítványa, szóval egy nagy tradícióba kapcsolódtam be. Diplomámat 1926-ban kap­tam meg, amelynek csak egy­szer vettem hasznát, amikor Pécsre kerültem, és mint a zene­iskola igazgatójának, valami­lyen diplomát kellett felmutat­nom. Büszkén elővettem bécsi diplomámat, mire kijelentették, hogy az itt nem érvényes, újra kell vizsgáznom. Persze, tilta­koztam, hiszen koncertjeimmel, szerzeményeimmel már bizonyí­tottam. Végül is Dohnányi kiál­lított egy művész-oklevelet szá­momra, így lehettem Pécsett a zeneiskola igazgatója 1942 őszén. Jómagam hamarosan szemé­lyesen is megismerkedtem Ta­kács Jenővel. Máig őrzöm a ciszterci gimnázium diákstúdió­jában vágott decelith lemezeket, amelyeken a Pécsi Nemzeti Színházban 1943. március 22-én rendezett hangversenyt örökítettem meg. J. Chr. Bach b-moll zongoraversenyét Ta­kács Jenő adta elő és vezényelte a Zenekedvelők Egyesületének zenekarát. A koncert után elbe­szélgettünk. Később interjút ké­szítettem vele.-Zenei tanulmányaim befe­jezése után - emlékezett vissza Takács Jenő -, a kairói konzer­vatóriumba kerültem. Hosszú éveken át tanítottam itt. Emlé­kezetes számomra az 1932-es év: ekkor Bartók is eljött Kai­róba, az arab zene kongresszu­sára, ahol három hetet töltöt­tünk együtt. Amikor egyik este nyitott autóban utaztunk és hi­deg volt, kölcsönadtam neki té­likabátomat, amit évekkel ké­sőbb, 1945 őszén a Pécsett tar­tózkodó Kodály Zoltán is igénybe vett. Arra kértem, beszéljen még a 30-as évekről. Merre járt az idő tájt? — Meghívtak a Fülöp-szigetek fővárosába, Manilába, az egye­tem zongora- és zeneszerzés tanszékére. A tanításon kívül felkerestem az észak-filippi szi­getek fejvadász törzseit. Zené­jüket gyűjtöttem. Megint személyes emlék bukkan elő: ezeket a fülöp-szi- geti népzenei felvételeket 1948. július 23-án a Budapest I. hul­lámhosszán elhangzott rádómű- sorban mutattam be. De ez már ismét a pécsi évek krónikájához tartozik. Ötven évvel ezelőtt, 1942. őszén, amikor Kürschner Emá- nuel nyugalomba vonult, az ak­kor éppen 40 esztendős Takács Jenőt hívta meg Esztergár Lajos polgármester a városi zeneis­kola vezetésére.- Hosszú bolyongás után Pécs volt életem első nyugodt állomása. Ott nősültem meg, ott találkoztam Csorba Győzővel, Várkonyi Nándorral, Martyn Ferenccel, Weöres Sándorral, akinek több versét megzenésítet­tem, köztük az Ének a Teremtés­ről címűt, valamint a Holdbéli csónakost. Székely György, a Pécsi Nemzeti Színház akkori igazgatója és Németh Antal dr. színpadra akarta vinni Weöres mesejátékát az én kísérőze­némmel. A háborús események ezt megakadályozták, csak 35 évvel később valósult meg a régi terv . . . Sok szép évet töltöt­tem Pécsett, .és nagyon sajnál­tam, amikor 1948-ban a politi­kai helyzet alakulása miatt úgy döntöttünk feleségemmel, hogy elhagyjuk az országot. Eu- rópa-szerte koncerteztem, majd 1952-ben az USA-ban, a cin­cinnati egyetem zenei fakultá­sára hívtak meg professzornak. 22 évvel ezelőtt tértem vissza Európába és telepedtem le egy­kori szülőfalumban, Siegen- dorfban. A 90. születésnapi találkozá­son arról faggattam Takács Je­nőt, mit tart hosszú életútja leg­kiemelkedőbb sikerének?- Azokat az éveket, amikor új volt a Tarantella, és a budapesti Operaház bemutatta a Nílusi legenda című balettemet és a többi művemet. Most azzal fog­lalkozom, hogy több régebbi művemet átdolgozott formában adom ki. Például zongorada­rabjaimból két füzetet harmoni­kára. írok blockflőtére, furu­lyára. Mindig mozgásban va­gyok. És talán az sem csodálható, hogy Takács Jenő megírta me­moárjait, ennek az élmények­ben, sikerekben, világcsavar­gásban eltelt 90 esztendőnek történetét. Dr. Nádor Tamás Szép György kiállítása Püspökszentlászlón A sötétebb színek világában Ízelítő a hangulatos kiállításról Fotó: Läufer László Helyek egy ravatal körül Meglehetős örömmel fogad­hatjuk: a messzi, és sokáig a kényszerű zártság világát élő Erdélyországból az utóbbi idő­ben egyre több hír érkezik a művészet nyelvén megfogal­mazva szűkebb pátriánkba. Ba­ranya amúgy távol van a még ma is nehezen mozgó-mozduló, politikai-társadalmi küzdelmei­vel birkózó régiótól. (Csongrád, Hajdu-Bihar esetleg Sza- bolcs-Szatmár távolságában és közlekedésében olcsóbb, s ezért a dolgok természetéből adódóan vonzóbb a szomszédolásra.) A napokban Marosvásárhely neves festőművésze, Szép György is némi áttétellel érke­zett hozzánk; előbb a hortobá­gyi alkotótábor vendége volt, majd megtette azt a lépést, amit sokan mások még nem. A fönn­állásának lassan hetedik eszten­dejébe lépő magángaléria hívá­sát meghallva, képeinek csendes bevételéből, némi ba­ráti segítséggel Püspökszent- lászlóra hozott utóbb festett kol­lekciójából némi ízelítőt. (Deák Zsuzsa galériájában, Deák Zsu­zsa jóvoltából immár a jubile­umi, ötvenedik (!) kiállítást ün­nepelhettük a héten így. A tény önmagában is megkalapolni való.) Szép György Vásárhely szü­lötte, s éveiben lassan az ötve­nedik felé kocogva úgy tűnik, egy életre vásárhelyi marad. (Ezt fogalmazta meg személyes találkozásunk során i».) Csendes beszédű székely em­ber, kiből a szót fogóval lehet kihúzni, aki megtanulta fajtájá­val a hallgatás kényszerének szükségszerűségét: Ne szólj, mert betörik a fejed. Képein is ez a másutt érett, de az életben- maradáshoz szükségszerű fe­gyelem szalad végig, az óvatos kiáltásokat alig-alig hallani, alig-alig kihallani. Higgyünk kritikusainak, akik többször is megfogalmazták: Szép György a vásárhelyi iskolának ahhoz az ágához tartozik, mely erős ér­zelmi fedezettel indult és mé­lyen húzódó lelki értékeket emel a kultúránk középpont­jába. Ehhez az eszköz a sötét színekben vibráló, többnyire kék-szürkébe hajló, a tovább­gondolás kényszerét hordozó álomvilág. Csak a munkákból tudom: a művész határozott egyéniség, magabiztos ember. És persze, utóbb szembetűnő: talán az ott­honról kimozdulás hatására, ta­lán a hortobágyi kiruccanás em­lékére, mintha újabb festménye­iben több lenne a derű, a fény. Végül nem hallgathatom el; Püspökszentlászó - aki ismeri ezt, a Jóisten örömében terem­tette ékszerfalucskát, rábólint­hat - ideális hely a marosvásár­helyi művész bemutatójára. A kiállítás miliőjében, az erdők övezte öreg parasztházak őrző védelmében, a tisztaszoba mészfehér falain jobban élnek alkotásai, mint cifra galéri­ákban. Kozma Ferenc Csongor Rózsa: Halála hírét az éter hullámai röpítették világgá. Estefelé el­mentem a Lányomhoz. Meghalt az apád, mondtam. Tudom, zo­kogta, a rádió is bemondta, töb­ben telefonáltak. Sírjál, öleltem át, sírjunk. Olyan távozott, aki a század halálos szívdobbanásait a maga lelkiismeretével fi­gyelte. Ő volt a Század. Nevét mindazokéval, kik szembesze­gülni mertek despotákkal, po­gány vérszomjasokkal, vörös és fehér terrorral, őrizni fogják. Szegény apa, zokogott még jobban a Lányom. Üldözték, bebörtönözték: . . Fogvatartóit inkább szánta, mint megvetette, vigasztaltam a Lányomat. Arcá­ról letörölte a könnyeket, mé­lyen a szemembe nézve kér­dezte: én hol fogok állni? Rá­csodálkoztam. Ő volt az apám, vagy más? - kérdezte. Ő volt az apád, feleltem. Akkor koporsója mellett van a helyem, dobban­tott a lábával. Lásd be, beszél­nem kell Ronkával erről, bi­zonytalanodtam el. Csak be­szélj, mondta gúnyosan, akkor is ott fogok állni, dobbantott ismét. Ronka, Dépé idősebb lá­nya, a halál pillanatáig jó- ban-rosszban egy test s lélek voltak. Az én Lányom' a Szigony ut­cai lakásban fogant, a bujkáló zsidók, náciellenesek, katona- szökevények és ellenállók me­nedékhelyén. Azon az éjszakán, amikor angolszász repülők föl­dig bombázták a csepeli sza­badkikötőt. Puszta földön szal­mazsák volt az ágyunk, hányko­lódtunk egész éjjel. Hajnal felé mégegyszer megölelt, s azt mondta: nagyon szeretlek. He­tek múltán bizonyosodtam meg, szülni fogok, közöltem Dépé- vel. Ezt honnan veszed, kér­dezte. Megmondtam. Most me­gyek, hajtotta föl kabátja gallér­ját. A szlovák fiú börtönből szökött halálbüntetés elől. A do­logra visszatérünk majd. Tettem tovább, amit tehettem. Csillagos házakba hamis okmányokat, pénzt, élelmet hordtam. Ha te meghalsz, veled a gyermek is, mondta, amikor szemmel is lát­hatóvá lett állapotom. Ha én ha­lok meg, felneveled? Felneve­lem, fogadtam ünnepélyesen. Akkor már aktatáskában, piaci kosárban kézigránátokat is hordtam. Bombázástól, gép­fegyverektől és nyilasoktól nem féltem, mert befelé figyeltem. Arra, ami a testemben zajlik. Ha elcsöndesedett a harci lárma, beszélgettünk. Mondd, mi le­szel, faggatóztam. Légy fiú, a férfiaknak mindég könnyebb az életük. A válasz gyengéd rúgás volt ilyenkor: nem férfi és nő kérdése ez, ilyesfélét értettem, megfogalmazni csak évtizedek múltán lettem képes: embernek maradni nehéz. Ä Lányom két bombázás között született, egy óvóhelyen. Apja nem látta cse­csemőnek, dörgő ágyuk s ele­ven lángok választották el tőle. Óvodásnak, iskolásnak, serdülő lánynak sem látta, menyasz- szonynak s terhes anyának sem. A budai Várban még német volt orosznak a farkasa, öldököltek a fegyverek, Isten a megmondha­tója, kiért-miért, Dépét bör­tönbe zárták. Józseffel sorbanál- lás közben ismerkedtem meg, nap mint nap kenyérre vártunk. Egyszer, amikor volt már a ko­saramban kenyér, azt kérdezte: hazakísérhetlek? Ettől kezdve hazakísért. Délutánonként ül­tünk a konyhában és hallgat­tunk. Menni készült már aznap, de csak álltunk a nyitott ajtó­ban. A kezemet keresve így szólt: legyél a feleségem. A Lá­nyodat úgy fogom szeretni, ahogyan te. Téged mint a fi­ammal gázkamrába hurcolt s ott megölt feleségemet. Mit felel­hettem volna? Aznap fehér ka­lácsot sütöttem, a Lányom kö­röttem tipegett, nehéz télnek nézünk elébe, írták a lapok. Mély lélegzetet vettem, egyedül roppant nehéz, mondtam. A Lá­nyom apja megbocsájtja nekem, hogy őt szeretem, és a te felesé­ged leszek, mondtam. Há így el­fogadsz engem? Elfogadlak, felelte József. Öszeházasod- tunk. Neveltük a Lányomat, ki bájos gyermek volt, Ígéretes serdülő lányka, asszonynak gyönyörű. Gyermekei iskolába jártak már, amikor nekem sze­gezte a kérdést: mondd meg, ki volt az apám? Akkor már kien­gedték a börtönökből a papokat és kommunistákat, rajkosokat és nagyimréseket, megmond­hattam annak a nevét, akiét ad­dig kimondani, de gondolni sem volt tanácsos. Fehér papírlapra írtam fel, nagy nyomtatott be­tűkkel. Én akarom megtalálni, mondta a Lányom. És elindult kezében a fehér lappal apát ke­resni. Először egy presszóban találkoztak, később sokfelé lát­ták őket. Le nem tagadhatják egymást, mondták. Nincsen fekete blúzom, ke­sergett Ronka. A szoba még őrizte Dépé utolsó cigarettájá­nak füstjét, a telefonkagyló ujja- inak melegét. Ronka szüntelen telefonált, hangjában az a rezge csillám, akár az én Lányomé is lehetett volna. Diófa koporsó, csipke szemfedő, díszsírhely. A Parlament saját halottjának te­kinti - tudhattam meg. Éjfél felé így szólt: eljösz holnap? El­jövök. Hozol fekete blúzt? Ho­zok. Mondd Ronka, az én Lá­nyom hová álljon? Hol lesz a helye, kérdezhettem meg végre. Hátravetette fejét, szemöldökét felhúzta. Hogy-hogy hová? Hát ahová akar. Engem mindenki ismer, őt meg senki, mindegy hová áll, felelte, elbúcsúztunk. Másnap vittem fekete blúzt, magára öltötte, hosszan nézte magát a tükörben. Te nézted a tévét, fordult felém. Néztem. Nem voltam itthon, elmonda­nád? Hát persze. Éppen csak el­kezdődött az ülés, hogy késve megérkezett. Fáradtnak, törő­döttnek látszott. Elfoglalta a he­lyét, a Ház elnöke megismételte a napirendet, majd így szólt: szavazzunk, ő felemelte a kar­ját, ujjai már nem érték el a fe­hér gombot. A padsorokban morajlás futott végig, valaki rosszul van, mondta a riporter. Kivitték. Szájbalégzés. Kanül. Pészméker. Hiába volt minden, mondta a Ház elnöke. Álljunk fel, képviselőtársaim. A hona­tyák állva, falfehéren meredtek a helyre, hol az imént agg társuk szavazni készült. A padot vi­rágerdő bontotta már, mintha sosem ült volna ott egy képvi­selő aggastyán. A halál kegyes tündére virágcsokorrá vará­zsolta őt, mielőbb befejezhette volna utolsó földi dolgát. A hon- atyák aznap éjfélig ülésez­tek, hogy behozzák a lemara­dást, érdemi döntés egyetlen kérdésben sem született... A ravatalnál pártvezérek, mi­niszterek, nagykövetek, fide- szesek, szamizdatosok,régi és új elit, reform és ortodox kommu­nisták tolongtak. A régi barátok, ahogyan mindég, ezúttal is fél­rehúzódva és szerényen kutat­ták egymás - a múló idő, a bör­tönévek s a mellőzöttség szürke hályogától elváltoztatott - arcát: te ki vagy, és te ki? A gyász mind hivalkodóbb pompája, a harsány beszédek egyre távo­labb sodorták annak esélyét, hogy egykori harcostársuk ko­porsója mellett főt hajtsanak, a végső búcsúzás jogán. Mikor felharsant a szertartás végét jelző katonazenekar akkordja, legyintettek: sebaj. E helyről mondunk búcsúszót, drága ba­rátunk. Soha nem álltunk jeles helyeken, de utolsókon sem. Nyűgöd békében te, ki ifjúsá­gunknak társa voltál, mondta egy őszhajú férfi. A koronás-címeres nemzeti lobogóval borított diófa ko­porsó Mercedes-en úszott már a sírgödör felé. Ronka lépke­dett mögötte, talpig feketében, s oly szorosan; hogy testének körvonalát felitta az autó kon­túrja. Szálegyenesen lépkedett, jobb vállán sivatagi üresség, a balján a világűr, jó fényévvel mögötte öregasszony csoszo­gott. A Lányomat hiába kereste a szemem. Gurultak már a gö­röngyök a semmibe vezető út ösvényén, feketeruhás fiatal nőt láttam a sírhoz lépni. Ke­zében vörös rózsák égtek, lángcsóva maradt utánuk, aho­gyan a sírba hajította. Az én Lányom éppen ilyen félénken szelíd járású, gondol­tam, de aztán eltűnt, akár egy látomás lett volna. A holtat elföldelték, Ronka a koszorúhegy mellett fogadta a kézcsókos együttérzéseket. Villogtak a fényképezőgépek, zümmögött a felvevő, mikor az őszhajú férfi felém fordult. Megismer? - kérezde. A szlo­vák fiú vagyok, azaz voltam. Ekkor lépett mellém a Lá­nyom, a váltamra borult és zo­kogott. A szlovák fiú rám né­zett, éppen kérdezni akartam róla, mert sehol nem láttam, mondta. Ő a maga Lánya, mondta oly természetes han­gon, mintha jól ismernék egy­mást. Bólintottam. Nagyon em­lékeztet rá, tette hozzá még az őszhajú szlovák-fiú hangján. Mehetünk? Szerényebb, de meghittebb temetést képzel­tem, mondta még, a kezét nyúj­totta, a többiek is utána mind, bemutatkoztunk egymásnak, mintha először találkoztunk volna. A temető elcsöndese­dett, nyugalom fogott körül minket, ahogy ott álltunk, a Lányom a vállamra borulva zokogott. Zokog ma is vigasz- talhatatlanul.. .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents