Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)

1992-09-12 / 252. szám

8

új Dunántúli napló

1992. szeptember 12., szombat

Makay Ida:

November sírfalán

Elmerülnek a részletek emlékek mélyén, árokmélyben. Mint archaikus szobrokon, már csak az oszthatatlan lényeg, a személytelen, változatlan, így látlak november ében sírfalán. S mind, mi láthatatlan, látom ragyogni mozdulatlan halottak napi fényességben.

Új nézőpontból

Szovjet füzetek

Hanyatló, széteső, új társadalmi formációkat kereső birodalom keserves vívódásának lehetünk tanúi, ha nyomon követjük az egykori keleti szomszédunk változásait. A Szovjetunió, az egykori világhatalom ma már csak történelem, az 1917. október 25. és 1991. december 25. közötti közel háromnegyed évszázad története. Politikai beállítódástól függően egyesek a „gonosz birodalmát”, mások egy új társadalmi modell megteremtésének izgalmas, ám fájdalmas tévedésekkel teli kísérletét látták benne.

Sok hírt és kevés információt kaptunk róla. S most, amikor az utódállamok polgárháborúiról, avítt feudális eszmék előretöréséről, az atomfegyverek megoldatlan problémáiról, a nacionalizmus újbóli megerősödéséről, új diktatúraveszélyről olvashatunk - most döbbenünk csak rá, hogy milyen kevés valódi tudásunk van az emberiség sorsát a XX. században döntő módon meghatározó államszövetségről. De vajon szükség van-e utólag kutatásokat folytatni, a függetlenné vált, új Magyarország számára hiteles képet fölrajzolni egy letűnt birodalomról?

A Szovjet füzetek szerkesztősége és kiadója - a Magyar Russzisztikai Intézet (MRI) egyértelmű igennel válaszol erre a kérdésre. Krausz Tamás a sorozat szerkesztője, az ELTE Kelet-Európa tanszékének docense egyenesen „elsőrendű nemzeti érdeknek” tartja a szovjet utódállamokban most lezajló folyamatok megismerését és megértését. Nem kell különösebben bizonyítani, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete nem látható át, nem ítélhető meg, ha Ukrajna históriájáról, társadalmi, etnikai szerkezetéről nincs világos képünk. A jelen változó és igen bonyolult viszonyainak megértéséhez szükségünk van tehát a történeti „kórelőzményekre” is. Ezen előzmények szeleteinek felvillantására és napjaink folyamatainak nyomon követésére indította útjára a megjelenésében is kellemes sorozatot a tudósokból álló szerkesztőség, kihasználva a lassan-lassan megnyíló kinti levéltárak és a szabadabb, ideológiamentes kutatás nyújtotta lehetőségeket.

Az első füzet „A peresztrojka vége” címet viseli. A neves kutatók kerekasztal-beszélgetése- iket megszerkesztve közlő füzet az ún. „peresztrojka” bukásának okait és az akkor még létező SU előtt álló alternatívákat elemzi. A második füzetben Andrej Petrov orosz közgazdász „Privatizálás a Szovjetunióban” c. dolgozatában - elsősorban le- ningrádi példákon keresztül azt kívánja bemutatni, hogyan képzelik el az új tulajdonosok megtalálását egy olyan társadalomban, amely 75 évig a kollektív tulajdon elvét vallotta. A harmadik füzet szakértői gyorsjelentést ad a Szovjetunió megszűnéséről és a kialakult szituáció értelmezéséről. A negyedik - stílszerűen fekete borítójú kiadvány - Zemszkov orosz kandidátus munkája rövid, de beszédes címet visel: A Gulag. Zemszkov volt az első, aki az erre Vonatkozó titkos iratanyagot teljes egészében láthatta, s táblázatokban statisztikai pontossággal feldolgozta, véget vetve ezzel a „Gulag-számhá- borúknak”, és megadva a tisztességet az elhurcoltaknak. Izgalmasnak tűnnek az előkészületben lévő füzetek, amelyek az állam pártjáról, bankrendszerérői, a külföldi befektetésekről, utódköztársaságairól - a sort Ukrajna nyitja - kívánnak képet adni az olvasónak.

Maga a sorozat megjelenése is bizonyítja: már mind a sematizmus, mind a politikai szenzációk ideje lejárt. A téma történészfeladattá vált, s van esélyünk rá, hogy néhány éven belül - propagandakiadványok helyett — az egykori Szovjetunió valódi történetét olvashatjuk - akár már tankönyveinkben is.

Bebesi György

Kiss Benedek:

Aszályban

Mint elmére setét gondolat, úgy borul a mélyvíz fölé ez a fűzfa, s végig a parton, ahogy kanyarul a Kis-Duna, ugyanolyan szótlanul a többi is, mint odvas gond borúja.

Szennyes-sötét a víz és alacsony.

Az áradás már emlék - hordalék csiganyála szárad a partokon, kövön, bokrokon, faderekakon - szürkés-fehér őshüllő-hányadék.

Zabái a nyár, minket is fölzabái!

Fogán nyers gabona, fonnyadt gyümölcs. A síkon lusta göböly az aszály, elhenterül. Löszpor, mész pora száll, megül a hajban és csípi a bőrt.

S-nézed: ez mind mészpor? vagy őszülés? Nézed: időnk őszül meg itt s nyarunk! Élsz. Kevésnek sok, elégnek kevés. Nézünk föl, mint vízbe e fűzfa néz, s borongunk, mogorvultan, szótlanul.

Seprűnyélen és anélkül

Kedves, szellemes előszó olvasható annak a katalógusnak az előszavában, amely a Pécsi Napok ’92 nyitó eseményeként rendezett tárlatra készült. A kiállítás gazdája, Kovalovszky Márta, a székesfehérvári Szent István Múzeum művészettörténésze köszönti a közönséget, mint az általa alapított egyszemélyes műintézmény - a Flying Witch Exhibition Service - vezetője (és persze, alkalmazottja). Önmagát játékos öniróniával boszorkánynak aposztrofálva beszámol öröméről is, hogy a számára olyan kedves város őt kérte fel a tárlat anyagának megválasztására és rendezésére.

„Úgy látta - mondja önmagáról, mint harmadik személyről - nem a színvilág, nem holmi közösnek látszó formajegyek ösz- szessége, és nem is a táj ihlető közege vonja közösségbe az itt születő alkotásokat,(

___) han

em az az egyszerű tény, hogy e művészeknek nincs „vidék-komplexusuk. (...) Az ún. pécsi művészetben mindig az történik, ami az egyetemes művészetben, a stílusoknak, irányzatoknak, magatartásformáknak, gesztusoknak ugyanaz a hullámverése, hullámhossza

mint ott”.

Elfogultságával együtt sem mindennapi önbizalmat tükröz

ez az értékítélet. Kovalovszky műértésében bízva bízhatunk abban is, hogy ezzel az átfogó, értékelő gesztussal nem becsüli túl, hanem csak a helyére teszi azt a képet, melyet Pécs képzőművészetéről alkothatunk.

A szeptember elején kapuit nyitó táríaton hét pécsi képzőművész volt Kovalovszky választottja; az immáron Kos- suth-díjas szobrászművész, Bencsik István, a meghökkentően eredeti formakultúrát kialakító Dohány Sándor keramikusművész, a Növekvő Város újabb stációit megformáló Geller B. István, az üveg titkait oly jól ismerő Kertészfi Agnes, a ko- lorizmusáról híres Kesém Ilona, a rajzpedagógus Lantos Ferenc, valamint a posztavantgard szimbólumait építő Pinczehelyi Sándor.

A város minden évben valaki mást - mindig neves, lehetőség szerint művészettörténész szakembert - szeretne felkérni, hogy ki-ki a saját ízlésének és elfogultságának engedve, szabadon rendezzen kiállítást. A hagyományteremtő szándékú tervben nyilvánvalóan csak az a kikötés, hogy annak pécsi alkotókat, Pécs szellemiségét kell reprezentálnia. Ami a mostani, e szempontból úttörő kiállítást illeti, elfogadhatjuk az öndiagnózist:,, Ahogy utólag végignézett

Rádóczy F. László munkái a Kisgalériában

Bencsik István: Genesis 111

Fotó: Szundi György

a szubjektív névsoron és dédelgetett műtárgylistán (A boszorkány javította: válogatott tévedésein) meg kellett állapítania, hogy az összkép elég pontosan tükrözi az utolsó esztendők művészeti jelenségeit, amelyek során a hatvanas évek végének avantgárd fegyelme a háttérbe szorul, s átadja a helyét a mind kötetlenebb formák, az új funkciókba kényszerített anyag diadalának, vagy olykor az iróniának, ..

Összhatásában méltóságteljes és vidám, tömegében egyszerre könnyed és súlyos - mintha az egykori kastélyépítészet büszke sorakozóját látnánk.

Holott csak Kaposváron, a Zárda utcában járunk, ahol a Rádóczy F. László építész által tervezett házakat végigmustrálhatjuk. Felfedezhetjük a barokk visszfényét a magas, majd megtörő, végül csaknem függőlegesen alábukó tetőformában, a földszinti ablaknyílások és a loggiák faltagoló szerepében. A lépcsősen eltolt házfalak ritmusát mély árnyékok, süllyeszett tetőablakok és barnára pácolt loggia-mellvédek fokozzák.

Ez a - mondjuk úgy: posztbarokk - eklektika fölfedezhető

ózdi társasházain is: itt a téralakítás játékos öröme a szecesszióval is összekacsint. Ez a lendület bandukoltatja fel a lejtőn a házakat, a hozzájuk nőtt bástyaszerű, körívű teraszokat, hogy a térhatás a mini-portikuszokkal és a kiugró tetőablakokkal váljék mozgalmassá. A házak oromfalán a kémény vonalat keresztező szegmentívű klinkere- zéssel akár egy kard markolata lenne az ablakok fölött.

Mindez fényképeken a Pécsi Kisgalériában látható még néhány napig a pécsi építész (egyúttal és eredetileg belsőépítész) tárlatán, amely eddigi munkásságát mutatja be. Belső- építészként is felszabadító hatású, nagyívű belső tereket épít (Fondéria Galéria, zalakarosi gyógyfürdő), szabadon él az adott eszközökkel - térformáló elem a fény, a szín (Agro- bank-fiók, Székesfehérvár). Térfelfogása a Makovecz-féle organikus szemlélettel és neves alkotótársáéval, Dévényi Sándoréval rokon. E szerint az emberalkotta tér nemcsak esztétikai és funkcionális küldetésű, hanem a maga tárgyiságában is közvetítő erő, ősi, mágikus kapcsolódási pont ember és univerzum között.

Bóka Róbert

Szepesi Attila:

Nyárutó gesztenyefákkal

A

z íróember tervezgető fajta. Tudja jóelőre, mikor hová fog elutazni. Szeptemberben majd bejárja gyerekkora városait. Régen készül rá. Végigballag a beregszászi sikátoron, a szegedi napsugár-díszes házak előtt. Bekukkant egy-egy soproni kapualjba.

Aztán - dehogy kukkant! Csak hiszi, hogy az ura az időnek. Valójában annak jármát nyögi. S az idő, mintha ismerné a hatalmát, ugyancsak a bolondját járatja vele.

Ám az íróembert a tények ritkán zavarják a tervezgetés- ben. Igaz, egyre borúsabb, mert csodák - nincsenek. Azazhogy. Váratlan lehetőség adódik, és már viszi is a vonat Sopron felé.

Pakkjait lerakja, és ül a kis szálló erkélyén. Lába előtt a város. Felismeri a Tűztornyot, a Szent Mihály-templomot. Egy napsugár-nyaláb bújdosik a tűzfalak közt - olykor ráveti a fényét egy öreg háztetőre.

Mint Vermeer híres Har- lem-képén.

És a városon túl megcsillan a Fertő-tó. Jól látszik innen, a Lőverekből. A tavon egy-egy sziget. Túl a ruszti dombok. És balra valami magas hegység, s mintha - hó csillámlana a tetején. Ám lehet, hogy ez csak az alkonyi fények játéka.

Ma már nem lesz séta. Későre jár. Az író nézi a várost, gyerekkori nyaralások ötlenek az emlékezetébe. Ciklámen- szagú, málnaízű barangolások. Zord határőrök, akik... de ezen most fölösleges töprengeni. Ott, valahol a szelidgesz- tenyefák mögött húzódik a Jókai-utca. Jókai-utca 20. Itt szállt meg a rokonoknál.

Holnap majd megnézi az öreg házat. Addig bámulja a csodás szelidgesztenyéket. Óriási fák. Egyik-másik ágait az erkély pereméig nyújtja. Vén famatuzsálemek. Itt-ott egy-egy száraz ág. De a lombjuk tele a szúróshéjú gyümölccsel. A héj már nyiladozik. És tengernyi madár röpdös a lombok közt, cinke, rigó és rozsdafarkú. A kérgen egy csuszka kopácsol. És estefelé, amikor kigyúltak már a város fényei, s a távoli Fertő-tó homályba veszett, egy macska- bagoly fájdalmas huhogása hallatszik egy közeli fáról.

És az író másnap valóban felkeresi az öreg házat. Nem mer benyitni. Jókai-utca 20. Nézi a kaputáblát. Odabenn egy kert is volt. Ki tudja, miféle népek laknak itt, nem ker- getnék-e odébb a magafajta gyanús csellengőt.

Elbarangol a sikátorok során, a múlt-hangulatú városban. Egy-egy kiszögellés mögül kíváncsian kukkant elő, mintha a régmúlt századokat sejtené ott. A borgőzös dzsidá- sokat. A kézikocsis mesterembereket. A diák Széchenyit. S a kaszárnya előtt posztoló girhes Petőfit.

A temetőben hosszasan nézegeti a fejfákat. Keresgél, de nem találja a dédapjáét-dédanyjáét. Persze, sok temető van itt. Ki tudja, melyikben is nyu- gosznak.

Aztán, a városka cikcakkjainak hangulatával telve visszaballag a kis szállóba. Kilép az erkélyre - és. Nem hisz a szemének. Egy másik tájat lát, mint a tegnapi. Előbb csak tanácstalanul bámul maga elé. Balsejtelem gyötri, de még tartalma nincsen. Aztán - lenéz a földre.

Ott feküsznek ledöntve az öreg gesztenyefák. Törzsükön a fűrész-hasította sebbel. Érzik a gyanta illata, de most nincs benne semmi derű.

M

intha földrengés dúlta volna fel a kertet. Kifordult gyökérgubancokkal hevernek a pázsiton az öreg szelidgesztenyék. És más a város képe is. Most köd borong felette. Az a tegnapi még hasonlított a gyerekkorira. Derűs tornyaival, bujkáló napsu- gámyalábjával. Ez a mostani pedig, mintha egy zord, századvégi város volna.

Rangot adni a városnak