Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-09 / 249. szám
10 aj Dunántúli napló 1992. szeptember 9., szerda Amerikai impressziók a Pécsi Operakórussal Negyvennégy órás buszos-repülős út és 7 ezer kilométer után érkeztünk meg a több mint fél magyarországnyi Michigan-tónál lévő, 2 hektáron elterülő Blue Lake Fine Arts Campbe. Detroittól idáig, az „Államok” második legnagyobb művészeti táboráig nagyobb utat tettünk meg busz- szal, mint a legnagyobb hazai utazás alkalmával. Voltunk a világ legnagyobb - 13 kilométeres - összefüggő szabad strandján a Michigan partján, láttuk a világ legnagyobb, 104 emeletes épületét, a Chicagói Sears Towert és Frankenmo- uthban a legnagyobb karácsonyi áruházat is. Persze a „kicsiség” is imponáló tudott lenni. Legyen szó akár fél vagy negyed Pécs nagyságú kisvárosok, falvak hangulatos faházairól - melyek azért jóval meghaladták a hazai méretet - vagy a Grand Rapidsban található 1909-es Frank Lloyd Wrihgt házról, ahol 170 cm-es magasságommal is sikerült több helyiség bejáratánál beverni a fejemet, lévén, hogy egy igen alacsony házaspár részére építette ilyen funkcionálissá annak idején egyik első építményét a világhírű mester. De példaértékű volt a hely-, ember- és adásidő-kihasználása a Blue Lake-i 24 órás adást sugárzó rádióállomásnak is, mely egy családi ház méretű épületből 9 ember munkájával ad komolyzenei, dzsessz és népzenei felvételeket URH-n, sztereóban. S hogy még egy fontos apróságról ne feledkezzek meg: a tágas és tiszta illemhelyeken, akár egy útszéli autóspihenőről, akár egy színházról volt szó, sehol nem feledkeztek meg a „kis emberekről” sem. Környezet „Fák, virágok, fény ..Za- latnay Cini 71-es nagy slágerét nem valamelyik amerikai rádió- állomás adása, hanem a kis- és nagyvárosok látványa juttatta eszembe. A chicagói belvárost leszámítva ugyanis mindenütt barátságos, emberi léptékű és méretű környezetet varázsoltak maguknak az amerikaiak, s nemcsak a családi házaknál, ami természetes. Még a „Tiszta udvar, rendes ház”-féle serkentő erkölcsi ösztönzésre sincs szükség ahhoz, hogy egy ötemeletes bérházsor is bensőséges hangulatot árasztó, szó szerint is „természetes” környezettel fogadja az arra látogató turistákat, és ami még fontosabb, az ott lakókat. Persze akadt azért itt is furcsaság. Például a Port Austin-i milliomosnegyedben, a Huron-tavi „Ördögszem”-szikla lenyűgöző tájképének közvetlen szomszédságában egy villa kertjében látott színes gipsztehén. Míg azonban ez nálunk elsősorban „újgazdag szokás”, Amerikában inkább a falusi élet és a farmermúlt öröksége a városokban is. Emberek, mentalitás A Pécsi Operakórus tagjai számára az előadások sikere és a még nem tapasztalt látványosságok mellett a legnagyobb élményt az amerikaiak emberi karaktere, stílusa és tartása jelentette, akár a „tábori élet”, akár a családoknál töltött napok körülményeire gondolunk. Bármilyen kérésünk, „problémánk” volt ugyanis, mindenütt azon igyekeztek, hogy miképpen tudják ezt megoldani. S ez nemcsak a vendégnek kijáró kedvesség volt, hanem - mint láthattuk - egymás között is meglévő, és úgy tűnt, az életüknek harmóniát adó természetes viselkedésmód. Van benne ugyan valami a „keep smiling” neveltetésből is, ám olyan, akinél csak erre épült volna, nagyon kevés volt. Ä többség természetesen másokból állt: a lakását ránk bízó chicagói szociális igazgatóból, aki őszintén beavatott munkájának, az amerikai társadalmi élet gondjait is elé- táró nehézségeibe; az életükben érezhetően fontos eseményként minket fogadó Grand Rapids-i nyugdíjas középosztálybeli házaspárból, akik amellett, hogy a magyar társadalmi s köznapi élet iránt számunkra elképzelhetetlen alapossággal érdeklődtek, arról sem feledkeztek meg, hogy két héttel szerető-gondoskodó vendéglátásuk utáni szerencsés hazaérkezésükről „feltétlenül értesítsük őket”. Munkamorál Arról, hogy előírt, „kiszabott” munkáját mindenki pontosan elvégzi, nem. érdemes sok szót szólni. Arról már igen, hogy amit ezentúl tesz, azt is úgy végzi, mintha azért is „fizetséget” kapna. így az 50. évéhez közel is férfiakat megszégyenítő módon dolgozó szín- padmestemőről, aki év közben egy a „színházi életet” bemutató vándortársulat tagjaként járja az országot, Blue Lake-ben azonban színpadi „fizikai” munkája mellett a vendégek programjához igazodva távolsági fuvarozást is vállal. Vagy például arról a négy fiatal művészről, akik a tábori zenekari tagság mellett a fárasztó, kemény próbák és délelőtti tanítás után, amint hazaértek 20 kilométerre lévő szálláshelyükre, rögtön nekiláttak egy kicsit kvartettezni, hiszen amellett, hogy egy másik zenei táborba mennek innét, „a jövő évadra is készülni kell”. Magyarságtudat Nemcsak és nem elsősorban a látványosan, a sajtóban és a „nagypolitikában” megnyilatkozó magyarság-élménnyel találkozhattunk utunk során, hanem azzal a személyessel is, amelyik például második generációs magyarként is elhozta koncertünkre a három Muske- gonben élő, 80. évében járó magyar hölgyet - 40 kilométeres autózással a hátuk mögött -, vagy például arra késztetett egy távolabbi városkában élő középosztálybeli házaspárt, hogy kétszemélyes magánrepülőjükkel egy héten belül kétszer is eljöjjenek megnézni, meghallgatni a Pécsi Operakórus Va- rázsfuvola-előadását és „magyar est’’-jét. De megható volt az is, hogy sokan azok közül, akik nem tudtak eljönni a chicagói koncerToledo város látképe tünkre, ott voltak a körutazás többi állomásán, szabadságukat későbbre téve, néhány esetben pedig anyagiakat sem kímélve. Volt olyan is köztük, aki már két éve elvesztette állását, és a korábban félretett pénzből „áldozott” arra, hogy hazája kultúrájának képviselőit lát- hassa-hallhassa. A legnagyobb élmény azonban az volt, amikor Toledóban találkoztunk Bozsó Ferencné Kürti Mária nénivel, aki 1937 és 43 között a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, és aki olyan élénk emlékezettel gondolt vissza az idősebb Lata- bár Árpáddal, Sárdy Jánossal is együtt töltött pécsi évekre, vagy az őt búcsúztató Karády Katalinra, hogy már az is példamutató volt számunkra. Az azonban, ahogy a maga varrta matyó hímzéses blúzban - megköszönte a „szép koncertet, és hogy nem hoztunk szégyent a magyarságra” - vallomást tett hazaszeretetéről, nemcsak példa volt sokunk számára, hanem a Károly Róbert vezette Pécsi Operakórus turnéjának legnagyobb emberi élménye is. Csak azt kívánhatjuk a most 75 éves Mária néninek, hogy még sokáig őrizze az 1948-ban magával hozott magyar anyaföldet. Kovács Attila A Toledoi Egyetem Művészeti Centrumában Önkormányzat-bosszántó vásárcsarnoki privatizációk Pécsett Hal vagy pékáru? - ez itt a kérdés A bérleti jog albérlete mint kenyérrel megrakott trójai faló Az egykori halbolt Fotó: Szundi György Tavasz eleje óta folyik a csendesen indult, de mostanra már igencsak felhangosodott vita arról, hogy a pécsi vásárcsarnok egyik üzlethelyiségében élőhalat árusítsanak-e továbbra is, vagy inkább pékárut. Mondhatnánk erre: bagatell ügy, akármiképpen is dől el a kérdés, hiszen mindkettőre szükség van. Csakhogy az ügynek meglepő módon sokféle megközelítése és megítélése is lehetséges, sőt, van is, hiszen ebből származik a vita. Ádámnál és Évánál ugyan nem érdemes kezdeni, de előtörténet nélkül aligha érhetőek az álláspontok. Mindenekelőtt azt a tényt kell rögzíteni, hogy a pécsi vásárcsarnokot és a benne lévő üzlethelyiségeket a város saját forrásaiból építette fel. Ezen helyiségek jó részét állami vállalatoknak adta bérbe abban az időszakban, amikor a tulajdoni viszonyoknak nem volt akkora jelentőségük - különösen az állami vagyon kezelői közötti viszonylatban - , mint ahogy most. Mi több, mára már a bérleti jog is tulajdon értékűvé vált, s ennek a következményeivel gyakran szembetalálkozott a Pécsi Önkormányzat is. Saját bőrén tapasztalhatta, hogy hiába van Önkormányzati törvény, s rajta kívül még az önkormányzati tulajdon védelmét deklaráló jogszabályok és elvek, gyakorlatilag saját épületét privatizálják el tőle. Például a vásárcsarnok esetében, amely ugyan vitathatatlanul önkormányzati tulajdon, de a benne lévő üzlethelyiségek bérlőit, a korábbi állami vállalatokat privatizálták, s mint vagyontárgyat, privatizálták velük együtt a bérleti jogot is. Ez a megoldás pedig a tulajdonos rendelkezési jogát hosszú időre ellehetetleníti. Ha netán meg akarna szabadulni a számára nem kívánatos bérlőtől, választhatja ugyan a klasszikus módszert, a bérleti díj nagy mértékű felemelését, ám a bérlő bírósághoz fordulhat, s az már akkor kötelezően határozza meg: mennyi is a „reális” bérleti díj. Ez a módszer tehát a hosz- szadalmas pereskedés esélye miatt kétséges hasznú. A legszemléletesebb eset a vásárcsarnok „Csarnok Étterméhez” kapcsolódik, amelyet a Baranya Megyei Vendéglátó Vállalat üzemeltetett bérleményként. A bűnözők törzshelyévé vált, leromlott üzletet - márcsak további árusító helyek létesítése érdekében is — a vásárcsarnok igazgatósága, illetve az önkormányzat felszámolni kívánta . A vállalat a közben az előprivatizációs törvény hatálya alá kerül, megszűnt a rendelkezési joga, azt helyette az Állami Vagyonügynökség gyakorolta, amely privatizálta a vállalat bérleti jogait is. Az önkormányzat végül úgy tudott hosszas huzavona után hozzájutni a saját tulajdonú helyisége feletti rendelkezéshez, hogy megvette az arra vonatkozó bérleti jogot. (E mondat után lehet, hogy nem is pont, hanem három felkiáltójel kellene.) A Halértékesítő Vállalatot is privatizálták, s vele együtt annak a vásárcsarnok keleti külső oldalán bérelt két üzletét is: a halbisztrót és az élőhalat árusító üzletet együtt. Az önkormányzat - élve törvény adta jogával - kikötötte, hogy az egynek számító két üzlethelyiséget a Vagyonügynökség csak olyan vállalkozónak értékesítheti, aki a hasznosításra kötött szerződésben vállalja, hogy az üzletkört öt évig profilváltoztatás nélkül fenntartja. A közgyűlési döntés előtt felmérték a belváros ellátási helyzetét és a terület önkormányzati képviselőjével egyeztetve arra a megállapításra jutott a Polgármesteri Hivatal illetékes irodája, hogy élőhalat árusító, s ebben a kereskedelmi körben folyamatos ellátást és választékot biztosító üzlet ez az egy üzemel a belvárosban, tehát szükség van rá. Ugyan a döntéshozatalkor nem utaltak rá, de meg lehet nézni a hajdani Bem utcai Hal- csarnokot, amelyet szintén privatizáltak, s amelynek most túlnyomó hányadán a Candy Shop működik, s egyetlen, szinte eldugott aj tóbej áratnyi hely maradt a halárusításhoz. Arról már nem is beszélve, hogy ezen az ajtón mind gyakrabban szerepel a „Hal nincs” tájékoztató, újabban pedig üdítőitalok utcai áruséval települtek ki elébe. Az önkormányzat által előírt profilmegkötés akkoriban mindenképpen indokolt volt. fgy is elkelt egy egységként a két üzlethelyiség több, mint 2,3 millió forintért. A vásárcsarnoki halbisztró dolgozója vette meg a bérleti jogot. Mint utóbb kiderült, nem is annyira a saját pénzén, s nem is csak a maga számára: a korábbi élőhalat árusító boltot albérlőnek adta át péküzlet céljára. Az albérlő az a bogádi pékmester, aki jó egy évtizede csarnok előtt árulja fogalommá vált minőségű termékeit, amelyek igencsak keresettek. Nyilvánvaló, hogy régóta szeretett volna már saját üzlethelyiséghez jutni a vásárcsarnok épületében, de nem sikerült. A halbolt privatizációja volt számára a „trójai faló”, amellyel oda végre bejuthatott, s elfoglalhatja péküzletként a korábban halat árusító boltot. Az önkormányzat és hatóságai azonban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez a trójai faló nem trójai faló. Igaz, hogy a bérlő továbbadhatja bérleményét albérletbe, de a profilmegkötöttséget ezzel sem lehet kijátszani. Ez a megkötöttség egyébként sem a tovább üzemelő halbisztróra vonatkozott - hiszen annak tevékenysége nem minősül alapvető élelmiszert árusítónak -, hanem az élőhal árusításra, amely így megszűnne. A bogádi pékmester, bár kitalálta a trójai falovát magának - lakóhelyén maga is polgármester lévén - a szabályos hivatali úttal is megpróbálkozott. Kérvényezte a profilmegkötöttség feloldását, ezt a kérelmet azonban júliusban a Pécsi Közgyűlést nyári szabadsága idején helyettesítő Jogi, ügyrendi és igazgatási bizottság a fentebb ismertetett indokokra tekintettel nem tartotta teljesíthetőnek. A bogádi pékmester azonban időközben hozzákezdett az üzlethelyiség átalakításához, s ehhez a Tisztiorvosi Szolgálattól meg is kapta az elvi engedélyt. Az ügy további fejleménye, hogy a Baranya Megyei Ipartestület is támogatja a pékmester kérelmét, illetőleg az, hogy a vásárcsarnokban az egyik zöldséges üzlet részben átállt élőhal árusításra. Ez az utóbbi körülmény a profilmegkötöttséget támogató területi képviselőt korábbi álláspontjának módosítására késztette. A közgyűlés elé kíván vinni egy olyan indítványt, hogy az ominózus üzletre oldják fel a profilmegkötést, hiszen annak indoka már megszűnt. Hogy mi lesz a testület döntése, nehéz megjósolni. Minden érv és álláspont önmagában helytálló, indokolt. A pékmester is megérdemli, hogy üzlete legyen a pécsi vásárcsarnokban, a belvárosnak is szüksége van élőhalat árusító üzletre, s a bérleti jogok privatizációival sújtott önkormányzat részéről is érthető, magatartás lenne, ha tulajdonában megsértetten megmakacsolná magát korábbi álláspontjában. S akkor azt az eshetőséget meg sem említettük, hogy mi van, ha az élőhal árusításra vállalkozó zöldséges nem találja meg a számítását ebben az üzletágban és felhagy vele. A Halértékesítő Vállalat regélhetne arról, hogy mennyire nyereséges ez a tevékenység, mekkora forgalmat lehet lebonyolítani - az őszi lehalászások utáni rövid időszak kivételével - , amikor egy kiló ponty 180 forintba kerül az egészségesebb étkezési szokásokról szóló orvosi prédikációk ellenpropagandájaként. Lehet, hogy nem is az ’’élőhal vagy pékáru” itt a kérdés? Dunai Imre