Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-29 / 238. szám
1992. augusztus 29., szombat üj Dunántúli napló 9 Orosz János: Színház Bertók László Viszi a mozdonyt a vonat Külön is az egész szakad csak formába rejti magát viszi a mozdonyt a vonat fától-fáig érnek a fák de sehol a másik kabát csak az újabb alagutak a tartalom mit belelát s a végtelen emberi agy s mert hiányzik valami nagy elképzeli hogyan tovább határáig nő a huzat megakadnak az iskolák s tele lesz mint lyukkal a zsák mozgásával a mozdulat. Festődiplomata tárlata Marcos Duprat brazil festődiplomata alkotásaiból nyílott kiállítás a héten a Budapesti Történeti Múzeum Király pincéjében. Duprat két esztendeje Budapesten él, jelenleg hivatásos diplomata, a brazil nagykövetség tanácsosi tisztét tölti be. A Rio de Janeiróban született művész nem ismeretlen a magyar közönség előtt: 1991-ben a sziráki kastélyban már volt önálló tárlata. A Király pincében az utóbbi négy évben készült alkotásaiból ad ízelítőt: figurális kompozíciókat, enteriőröket, csendéleteket mutat be. Munkái megtalálhatók a világ számos múzeumában. Bisztray Adám Az oszlopos óra P énteky a 7-es buszból - még a piros miatt várakozva - meglátta apját, aki a Patyolat előtt föl-le sétált. Szokása szerint hátratett, összekulcsolt kezében hintázott az örökbarna szatyor, amelyet valami elnyűhetetlen ballonszerű anyagból szabtak. Az összecsukható ernyő kampós fogója is felvette lépteinek ritmusát. Pénteky még mindig ölében tartotta az oszlopos órát, félt helyéről felállni, mielőtt a megállóba érnek. Szeretett apjával találkozni, de hát ez az órajavíttatás külön szervezést, telefonokat igényelt. A Bertalan Lajos utcában találták meg azt a műhelyt, amely antik órákkal is foglalkozik. Néhány lépcső vezetett le a pulthoz. Szakállas, harmincas fiú fogadta őket.- Várjanak egy keveset, szólok Dóri bácsinak. Ő a mester. A köpcös, ősz-veres férfi óvatosan, mintha ereklye volna, messzire tartotta magától az órát és nyilatkozott.- Ezernyolcszázötven előtt készült, se évszám, se név, vagyis magyar munka. A németek precízebbek, azt is datálják, amit nem kell. Megbillentette a lant formájú sétálót. Ezüst hangok törtek fel a romos szerkezetből.- Negyedes ütő, nem akármi, de az olcsóbb változat. A két oszlop is csak ezüstözött sárgaréz. Háromezer - szögezte le a mester.-Tudja, ez valamikor apám íróasztalán állt - szólalt meg az öreg Pénteky. - A háborúban valaki eltörte a csiszolt üvegburát, különösen anyósom imádott portörölni, ezért hiányoznak a mutatók. Pénteky nem alkudott, ehhez soha nem értett. Amikor Dóri bácsi hazahozta az órát, s az zengve ütötte a négy negyedet, majd az egész órák szerinti hatot, Neszti a pohárszék közepén helyezte el, a ferrarai arany-kék festésű tálca előtt. Másnap, azaz szombaton apja boldogan vette észre, hogy az óra újra együtt van a családdal. Ünnepi volt mindannyiokban az érzés, mintha valaki, nem is valami, feltámadt volna poraiból. Tárcájából egy régi fényképet vett elő. Előbb letette kávéját és a kanalat. Pénteky jól ismerte ezt a mozdulatot, mely a családi nagyebédek után következett eszmélése óta. Apjára nézett, aki hetvenesen is rövid, gondosan nyírott szőke bajuszt viselt, és alig őszült.- Az órával együtt jár a fényképe. Ez nagyapád íróasztala, itt húszéves vagyok, nagyanyád ötven. Látsz egy ajtót, ott születtem. Közben a nyitott ablakon át hallották, ahogy a parti fecskék vacsorálni indulnak, és újra ezüst hangon zendül az óra, mintha ő is részt venne a délutánban. Ki tudta akkor, azon a májusi napon, hogy nem lesz több nagyebéd? Egy hétig talán járt, zenélt a régi óra, de amikor Pénteky felhúzta, elállítódott a szerkezet, és fals hangok törtek elő. Apja kivizsgálásra feküdt be, de már nem tért vissza a kórházból. Neszti megharagudott az oszlopos órára, mert rossz jelnek tekintette.- Nem tudok elaludni tőle, mindig apukára emlékeztet.- Ne legyél babonás, egyszer úgyis fúvatok hozzá búrát! Nagyapámé volt, mint a tábori lámpás, nincs több örökségem tőle. Pénteky, amikor ezt mondta, s ki tudja, hányadszor, mint végső érvet, egy másik történetre gondolt, ami őt is meghatározta, még a nevét is. Apja torontáli volt, Temesváron járt a piaristákhoz, de 920-ban már nem érettségizhetett magyarul. A minisztériumból kiküldött elnök Alexandraként szólította, apja Sándort mondott, az elnök rádvallt, hogy renegát. Erre a maturandus megfordult, s bevágta maga mögött az ajtót. Sándor Gyula akkor lett Pénteky, mivel ez a név nem „ale- xandrusítható”. Amikor Pesten beiratkozott a Műegyetemre, anyai nagyapja nevét vette kölcsön. A két név között valójában csak egy árok volt, valahol Makó táján a kukoricásban, amely a két országot, apjának múltját és jelenét elválasztotta. Pénteky ebbe született bele, és soha nem lett volna ereje nevén változtatni.- Nomen est omen. Pénteken jelentkeztem, fiam, a makói csendőrőrsön. Ez volt a második születésem. Mint hadiárva, még ösztöndíjat is kaptam a Szentimrében. Tudjad, ezért mindig elsőnek kellett kollokválnom. Meg gyalog jártam, nem villamoson .. . Pénteky egy napon, vásárlásaiból jövet, felhívta Laczait, az órást, aki a földszinti szárítóhelyiséget bérelte, és sárga cégére Szegedi Molnár Géza írja: Halló! Kamillk a! Amikor felveszi a telefon- kagylót, azonnal bemutatkozom, hiszen ő igzán tudja, hogy mi illik. A TV nézők is emlékeznek erre a sikereses sorozatra: Tudni illik, hogy mi illik. (Mennyire ránkféme ma is egy hasonló sorozat!) Nem titkolom, hogy most riportalanyként szeretnék beszélni vele. Hiszen évtizedek óta ismerjük egymást, sok szép előadás emléke fűz össze. Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor egy jótékonysági előadáson felléptem. Nem tudtam, hog ő is ott lesz, és megcsináltam legnépszerűbb paródiáim egyikét: Kamillka paródiáját. A közönség önfeledten tapsolt, és én boldogan jöttél le a dobogóról. Akkor látom, hogy ott ül az öltözőben Kamillka. Személyesen. Csak dadogni tudtam. De ő - mint mindig : - megelőzött. Miután bemutatkoztam, megszólalt.- Ugyan kis komám, mért vagy úgy oda. Nekem tetszett, különösen, amikor jól odamondogatsz benne Hannuskának. (Honthy-feleki paródia-duettemet csináltam!) Ezt a műsorszámot a mai napig nagy sikerrel adom elő önálló estjeimen, a közönség pedig mindig kérdezteti tőlem, miért nem látják mostanában Kamillkát- egy két régi felvételt kivéve - sehol. Csak nincs valami baja? Hát ezért emeltem fel a telefonkagylót. Kezdetben nehezen indult a beszélgetés.- Hogy van, kedves Kamillka?- Köszönöm jól vagyok. A színpadot, fellépéseket pedig azért hagytam abba, mert egyszerűen tudni kell abbahagyni. Nyolcvanhárom éves vagyok, és nem vágyom már a reflektorkint függött a kapu mellett. Faluhelyen bizonnyal garabonciás hírében állt volna. Nemcsak titkos festő volt, de hajó- és repü- lőgépmodelleket is készített, szőke haját pedig varkocsba kötötte. Mindig a bisztróban ebédelt, mert felesége ott szakács- kodott. Péntekyvel naponta üdvözölték egymást déltájt. Pénteky általában az oszlopos óra ügyében szólt, Laczai pedig az útirányt kérdezte, bár tudta-látta a tele vagy üres szatyrokról, honnan jön, merre tart. Laczai is megspektálta az órát.- Ha fúvat búrát, megcsinálom, addig nincs értelme, csak porosodik. Vagy a pénz hiányzott, vagy az idő és alkalom. Pedig címet is kapott. Pénteky olykor azt hitte, nem is szabad ezt az órát rendbehozni, mert ez egy ügy végét jelentené. Az öreg Pénteky egész filozófiai építményt rakott az ember és a természet valamiképpen sebesült teremtményei fölé.- Fiam, amit használsz, a szerszám is csorbul, de a nyele a kezedhez szokott, aztán egymást segítitek-tökéletesítitek, ahogy a munka kívánja. Ez pedig szerződés közted és a tárgy között. Életelemünk a hiány, mint az eredendő bűn. Lehet, végzetes dolog volna egyszer üvegből burát fúvatni e zengő-zenélő szerkezet fölé, mert akkor a tökély, a hibátlan- ság megkívánhatóvá tenné, esetleg tolvaj kezére juttatná. Pénteky a romosán megörökölt oszlopos órát is ezzel a szemmel nézte. Talán soha nem szabad a sérült, de fontos tárgyakat megjavítani. Lehet, apjának emléke így marad folytonos, ezért beszélnek róla azóta is. fényben tündökölni. Ha ez a vágy elmúlik, akkor abba kell hagyni! Minden híresztelés ellenére nem érzem magam megbántott színésznek. En mindig szerettem a kollégákat, és azt hiszem, ők is szerettek engem. Nem vagyok sértett, nem vagyok haragos! Jó így egyedül!- Mivel telnek napjaid?- Olvasgatok, tv-t nézek. Rendezgetek magam körül, és három-négy jóbarátom van, akikkel jó együtt lenni. Hajdanán többször is voltam Feleki Kamill pasaréti házában. Nem hivalkodó az épület, de olyan kedves, barátságos kí- vül-belül, hogy az ember rögtön otthon érzi magát.- Régen még kedvesebb volt - meséli Kamill -, mert ráláttam a messzi Svábhegyre. De most az újgazdagék körülépítették emeletes házakkal, melyek a kilátást elveszik. Szerencse, hogy az utca felöli, szépen gondozott pázsitot nem tudták beépíteni, mert az az enyém. Valóban, a sok otromba épület között a kis ház úgy hat, mintha mézeskalácsházikó lenne, és a kis házikó ajtajában a mindig szeretetteljes, csupaszív házigazda, Feleki Kamill fogad bennünket. - De régi is ez a kép. Több mint hat éves, akkor még nem voltam örökös tolószékemhez láncolva. Azóta a kapcsolatfelvételre csak a telefon maradt. A beszélgetés során érzem, hogy háromlépés távolságot tart velem. Talán butaság volt interjút kémem tőle. Még néhány udvarias mondat, azután letesz- szük a kagylót. Na, ebből sem lesz riport - gondoltam -. Negyed óra múlva cseng a telefonom.- Nem zavarlak? Szervusz, itt Kamill! Ha írsz valamiről, akkor tudod, hogy mit említs meg? írd meg, hogy a színház ma szakma lett. A fiatalok - tisztelet a kivételnek - azt hiszik, hogy ez egy könnyű pálya. Sok esetben csak a pénzt hajszolják. Régen a színészet hivatás volt. Ha egy szerepet elvállaltam, harmadrangú volt a pénz. Engem az izgatott, hogy milyen szerepet játszom. Addig hívogattam a rendezőt, addig próbáltam a lehetséges megoldásokat, amíg szívem szerint a legjobbat meg nem találtam. Éjszakákat nem aludtam egy gesztus miatt, vagy ha már „futott” a darab, akkor egy elhibázott lépés miatt. A kollégákkal mindig jóban voltam. Nem bírtam volna elviselni, hogy ne szeressem őket, és ők ne szeressenek engem! A szívem mélyén én is ilyennek képzeltem Kamillkát. Hetven éves korában a Kabaré című musical Schultz bácsijával búcsúzott a Kőszínháztól. Többet színházban nem lépett fel. Nem csinálta végig az előadás- sorozatot. Szerepét más vette át. Hogy miért?! Csak találgatni lehet. Én mégis megkockáztatnék egy versidézetet: „Hol vagyok, ti régi játszótársak?” Csanády János: Egyedül a szigligeti strandon Takáts Gyulának Egyedül a szigligeti strandon, hullámzik az édes Balaton, kettesben a néma vízzel úszom messze túl a nádas partokon. Fejem felett sirályok köröznek, elköltözött fecskék, csivegők légnyomdokán lapos kavicsokként zúgnak át a barna vadkacsák. Nem egyedül és nem is kettesben: velem úszik könnyű lendülettel a nagy-leány s a kis feleség, őszbe-hidegült lélek-vizekben kik elmentek, ám velem maradtak mint a Házban minden jelenés. Egyedül a szigligeti strandon utólszor ölellek, Balaton, mozsárba-tört ötvenhárom évem hanyattfekszik hideg lapodon, s ahogy siklóm egyre-egyre beljebb, a nagy jegenyéket figyelem, elnézem, hogy egyre kisebbednek amint a szem távolabbra lát - s mögöttük a vízre már kilát, domborodik a hármas halom, égbeleng a Királyné szoknyája, emelkedik a nagy csendességben oly fenséggel kelletve magát, mintha hívná egy-urát az égben, várná magát a Sirály-királyt és hű sellőit, mámit s ángyikát.
