Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-26 / 205. szám

„Higgye el: az ormánsági dinnyétől nő nagyra a gyerek .. Nem véletlenül napi 5-600 kiló Lékek és emlékek Egy földvári dinnyeárus mindennapjai Becsléseink szerint egy átla­gos nagyságú, ötkilós görög­dinnyében (más nyelveken víz­dinnye) grammonként egy, ösz- szesen tehát ötszáz mag van. A Balaton körül is rengetegen, ta­lán még ötszáznál is többen árulják a gurulóan piros, meg­tévesztésként zölddel befedett édességet. Meggyőződésem vi­szont, hogy egészen véletlenül az egyik legjobb dinnyeárussal találkozhattam Balatonföldvá- ron, a piacon, egy hűtött dinnyét igénylő forró napon. A dinnyeárust portékája is minősíti, hiszen mondjuk, mű­szaki hibás televíziót ugyanúgy nehéz eladni a legjobb szándék szerint is, mint például a sápadt, íztelen zöldhéjút. Ha viszont va­laki tudja, ránézésre is látja, me­lyik az igazán édes, ormánsági, akkor még valami hiányozhat ahhoz csupán, hogy jó kereske­dőként emlegesse egész Földvár piacra járó, dinnyevágyó népe. Dumálni kell, ennyi az egész. Kiabálni, újságban soha le nem írható hangsúllyal, hogy: "Itt a görög, a görög, a melone, a me- lone, megvágom, lékelem, lug- galohi, odaadom, tessék, tes­sék.” Nem meglepődni, ha va­laki mégsem akar venni, legfel­jebb csodálkozni: „Ne lékeljem, így viszi el?” Aztán, ha bejött a vevő a dinnyecsapdába, köszön­teni. Másnapra is visszavárni, jó étvágyat kívánni, üdvözölve közelebbi és távolabbi dinnye­szerető rokonait is. És, ha a leendő vásárló sze­mén látszik, hogy mégis, akkor a Páprádról érkezett Balog Nándor bácsi egyszercsak kést fog - a dinnyére. Lékek és em­lékek váltogatják ezután egy­mást. A vevő számára a korábbi íz nosztalgiája, az eladó szá­mára pedig a mozdulat, amivel a vevő szájához emeli a pici da­rabkát: „Kóstolja meg, ha gon­dolja!” A magabiztosság moso­lyával vegyítve. Valaki csak akkor lehet jó kereskedő, ha maga is bízik áruja kifogástalan minőségében. Balog úr bízik és mosolyog, folyton dicséri termékeit, és az esetleg meghiúsult vásárlás ese­tén is boldog, mert beszélgethe­tett valakivel, aki esetleg holnap már visszajön, hogy újra hall­hassa a hatvan éves embertől: „Itt a görög, a melone, lékelem, luggalom ...” Megtalálhatják őt reggel hattól este hétig a földvári piacon. Ha megkér­dik, elmondja, napi öt-hat má- zsányit ad el. Ha kérdik, mesél is a múltról, az Ormánság jele­néről, saját fáradságáról vagy arról, hogy manapság ötszáz-ezer forint az átlagos napi díja az al­kalmi árusoknak a Balaton körül, teljes ellátás és szállás társul még ehhez. Őt megbecsülik. így is keveredhetnek lékek és emlékek, mint szánkban a diny- nye íze és közben jelenünk és jövőnk magos és magvas gon­dolatai. Bozsik László Azt mondta egy miniszteriá­lis szakértő - csütörtökön dél­ben a rádióban — hogy a sertés­hús-ellátás kiegyenlítődött és ez biztosan így is van. Elhiszem. Vagy nem hiszem el. Én csak továbbadom azt, amit hallottam. Nekem nem vágja a fejemhez még egyszer az ismert pártfői- deológus - nevét mellőzöm, mert már unalmas - hogy az új­ságok negyven éven át hazud­tak. (Csak Ő nem, pedig egy­némely nyomdatermék előállí­tásához Ő is hozzájárult.. .) A disznók darabszáma elérte egy időben a kilenc-tízmilliót, de aztán az állomány megcsap­pant, a vészjeleket már három évvel ezelőtt hallhattuk, ugyan­csak szakértők szájából. Most valami hat-hétmilliót számol­nak, egyesek szerint még annyit sem. Ki tudja pontosan? Marha is volt elég, míg csak ki nem ta­4vasárnapi Kincses Veronika Pécsett tanított Az énekesnek a leikével is törődni kell! Kincses Veronika operaéne­kesnő a világ operáiban és koncerttermeiben is szívesen látott vendég; ám szerencsére nem azok közé tartozik, akik Magyarországon aztán már elő sem fordulnak. Július közepén Pécsett, a 22. Nemzetközi Ze­nei Táborban adott - először - magánénekesi kurzust.- Szerencsére nyári szünet van, s mivel még sosem tanítot­tam, nagyon izgatott a dolog, némileg önző szempontból, mert ha az ember elmond va­lamit egy dalról vagy áriáról többeknek, azzal biztos, hogy maga is tanul. Sajnos, egy ilyen tanfolyam nagyon rövid, énektechnikailag szinte semmi komolyabbat nem lehet megta­nítani, de nem is etikus, mert minden növendék tanul vala­hol, s ha ebbe a technikába be­leszólok, akkor egy egész fo­lyamatot zavarhatok meg. In­kább sokat beszélgetünk zené­ről, s kisebb trükköket, mód­szereket javasolok, amik egyik napról a másikra elsajátítha- tóak, ha valaki tehetséges ...-Itt hadd szakítsam félbe: azt mondta „ ha valaki tehetsé­ges"; meddig lehet tanulással előrejutni és esetleg „elken­dőzni" a tehetség hiányát?-Ez egy örök kérdés. Vol­taképpen mindent meg lehet tanulni. Ismertem olyan leányt, aki énekesnőnek készült, csak éppen hangja nem volt hozzá. De az énektanár képes volt egy hangot csinálni neki.- Viszont Zsigmondy Dénes mondta pár hónapja ugyaneb­ben a témában, hogy a közön­séget nem lehet becsapni. ..- Ez pontosan így van, bár a közönség manipulálható is részben. A mai sztár-világban ha valaki nincs igazán „meg­csinálva”, akkor akármilyen jó, esetleg nem ér el olyan sikere­ket, mint az, aki szerényebb képességű, de jobban el tudja adni magát.- Visszatérve a pécsi tá­borra: milyen igényekkel jöttek a növendékek, mit szeretnek énekelni? Lehet-e a klasszikus zenében „divatról” beszélni?- Aki iskolában tanul, az egy meghatározott módszer és tan­terv szerint halad egy ugyan­csak meghatározott zenei anyaggal, amik természetesen a Kincses Veronika (középen) az ének kurzus vezetője legnépszerűbb, úgynevezett „tanulódarabok”, amiket majd­nem mindenki elénekel pályája során. De az érdekes, hogy az a korosztály, aki ide jelentkezett, 18-28 éves fiatalok, sokkal elő­rébb vannak, mint én annak ide­jén ilyen idős koromban.- Ki lehet tűnni alig pár nap alatt, van olyan, hogy valakin megakad a szeme?- Feltétlenül. Azt rögtön meg lehet hallani. És hát az énekes­nek a leikével is törődni kell, hisz annyi probléma adódik - szóval rá kell hangolódni, rá kell találni a másik emberre. M.K. Egyházművészeti gyűjtemény Kovácshidán A szegények ezüstje Különös varázsa van a ko- vácshidai református parókián látható egyházművészeti gyűj­teménynek. Talán a történelem, talán elhúnyt mesterek, évszá­zadokkal ezelőtt nyomtatott be­tűk, a hajdanában az apró or­mánsági települések elemi os­koláiban tanuló kisdiákok szel­leme lebeg a szokott lakószobá­nál alig nagyobb méretű kiállí­tóhelyiségben, de az is lehet: Szigethi András lelkész úr a múltat becsülő, azt a jövőnek adni akaró értékteremtő szor­galma. Mindenesetre egy olyan egy­házművészeti „kollekció” fo­gadja a látogatókat, amely pá­ratlan a régióban: döntően a dél-baranyai egyházközségek használaton kívüli úrasztali edényei, felszerelési tárgyai so­rakoznak a tárlókban, közöttük rendkívül becses darabok. Nem véletlen, hogy egyre nagyobb a híre a gyűjteménynek, s ma már franciák, németek, svájciak is megkeresik. A török megszállás, az ellen­reformáció harcai ellenére megmaradt egyházi edények túlnyomó többségének anyaga a „szegények ezüstje”, az ón. E szép formájú tárgyakon túl a re­formátus egyházközségek szá­mos relikviája látható. Mint például az „Oskolai Magyar Át- lás”, a Debrecenben 1804-ben nyomtatott atlasz, amiből az akkori csamótai kisdiákok már Ausztrália térképével is megis­merkedhettek. Vagy az az éne­keskönyv, amelyet a kákicsi hí­vők vásároltak 1823-ban a vajszlói vásárban lelkészüknek, 6 arany forintért. Nem kis ado­mány volt ez: egy vemhes tehén árával ért fel, vagy ennyibe ke­rült egy vérteskatona felszere­lése is. Kuriózum egy csodálatosan szép üvegkehely: valószínűleg ilyen több nincs az országban, a lilásan mélykék edény egy ba­konyi üveghutában készült, a múlt század elején. A Baranyai Református Egy­házmegye egyházművészeti ki­állítása lassan másfél évtizede van nyitva. Elfogyóban már a bemutatót ismertető kis lepo­relló. Igaz, jóval kevesebb a hajdan oly szép festett templo­mok száma is. Pedig büszkék voltak ezekre az ormánsági re­formátusok: „ . .. felteszi a kér­dést: ennyi szépség szemléletén dagadozó ormánsági kebel, mellyik szebb már most: a pécsi püspök temploma-e, vagy a czuni szent eklézsiáé?” A cuni templombelső azóta már telje­sen elpusztult. Itt vannak viszont e vidék hajdan virágzó református hité­letének megőrzött emlékei, mindjárt az 1833-ban épült templom mellett. Egyike ez a kevés megmaradt, s ma is meg­csodálható festett templomok­nak - önmagában megér egy ki­rándulást Kovácshidára. Ha pedig valaki odament, fel­tétlenül nézze meg az egyház­művészeti gyűjteményt. Van­nak, akik - mert érzik a rangját a múltnak és a szépnek - 1500 kilométeres utat is vállalnak a kedvéért. Mészáros A. Rádió mellett... lálták, hogy csökkenteni kéne a marha-létszámot, sőt, darabon­ként tízezer forint fejpénzt ígér­tek - tavaly - annak a gazdának, aki tehenét letaglózza. Én ezt is tisztességgel... satöbbi... sa­többi. így lett? A jófenét. A tö­megkommunikáció szinte na­ponta beszámol - közismerten kiváló képességű - szakembe­rek kiebrudalásáról, kálváriá­jukról. A másik szerencsére nem vezető politikus, lega­lábbis az én minősítésemmel - nem átallotta még azt is kijelen­teni, hogy ha az „Ő pártja” elő­retör és kezébe kapta volna a belügyi tárcát, a minisztertől tervezi őszre az autóbuszok le és fölszálló rendszerét. Mert sok a potyautas, az ellenőrök - de egyáltalán az egész vállalat - létszáma kötött, így a jegyelle­nőrzést nem tudják másként megoldani. Vagyis: az első aj­tónál lesz csak a felszállás, az utas mutatja a buszvezetőnek a jegyét, bérletét és hátra „nyo­mulhat” a kocsiba. Leszállás csak hátul. Egyszerű ez kérem. Csak csodálkozom, hogy ezt Ha... ha... ha... elhittem, mert a hír magasabb szakmai körökből indult útjára. Aztán kiderült, hogy a gazda végülis egy vasat sem kapott. Ezt a rádió riporterének vallotta egy volt állattenyésztő paraszt, nem is olyan régen. Kinek higgyek? A „beetetés” nem mai keletű. A nagy választási hadjá­rat során a - ma vezető politikus - azt mondta, bosszúállás, bo­szorkányüldözés nem lesz, fő a nyugalom, mindenki dolgozzon kezdve lefele a kis gépírónőig - mindenkit kirúgott volna. Ami­lyen rabbiátus vagdalkozó, el is hiszem róla. Ha a „nagyembe­rek” igaz, vagy igaznak vélt, vagy éppen hülye vélekedését az újságok közük, ugyan ki ha­zudik? Az, akitől az információ származik, vagy aki leírja és nyilvánosságra hozza? Azt is hallottam valamelyik rádiós krónika műsorban, hogy a fővárosi közlekedési vállalat már annak idején az átkosban is bevezették - vidéken is -, de nem vált be, most újra feltalál­ták. A buszsofőrök idegei kiké­szültek, csak kérdezzék meg őket. ők majd elmondják, mi­lyen fárasztó a jegyek kezelése, bérletek ellenőrzése, a mellette elhaladó forgalom figyelése a tükörből, az ajtók nyitása-zá- rása, mindez rövid perc vagy percek alatt? Feltehetően Pé­csett a mi közlekedési vállala­tunk nem kapkod majd e fölöt­tébb okos ötlet után .. . Még a parlamenti időszak alatt - talán a tavasz elején - egy képviselő neheztelését fe­jezte ki amiatt, hogy a magya­rok, a magyar nép, a lakosság búskomor és bár tudja, hogy az emberek kedélyállapo­tát sok-sok gond nyomja, azért nem ártana, ha jobbkedvűek lennének, többet mosolyogná­nak, és egyáltalán: mikor, ha nem most, amikoris elnyertük a szabadságot. Milyen igaz. De ezt az össznépi komorságot is - vezetői körökben - az újságírók rovására írják, ők azok, akik bő- szítik a tömeget. Eszükbe sem jut, hogy esetleg maga a való­ság olyan komor, amit a lapok - természetszerűen - visszatük­röznek. Na de tegyünk a képvi­selő kedvére: felszólítom em­bertársaimat, ne szomorkodja- nak. Nevessenek. Csakhogy . . . a napokban egy hallgató betele­fonált: „Miért szomorkodik örökké a miniszterelnök?" Csak. _ Elveszett, de ... Lesz elég telefonkártya a déli parton Bosszankodás és panasz: a Balaton déli partján is ren­geteg telefonkészüléket ala­kítottak át kártyássá, csak éppen a használatához szük­séges kártya fogyott el az utóbbi időben jó magyar szokás szerint. Mivel ezért a körzetért is a Pécsi Távköz­lési Igazgatóság a felelős, egyik munkatársukat, Simon Róbertét kérdeztem a csep­pet sem áldásos helyzetről:- Egy francia cég szállítja a kártyát a telefonokhoz, s egészen prózaian, egy nyolcvan ezres tétel valahol elveszett, és ez az, ami a hir­telen hiányt okozta. A déli part vonalán kb. kétszáz új, kártyás telefonkészülék ke­rült felszerelésre a szezon kezdete előtt, és ezek ellátá­sára tizenegy pavilont állítot­tunk fel Siófoktól Balaton- fenyvesig, ahol hozzá lehet jutni a kártyához. Sajnos, az is nehezíti a dolgunkat, hogy a kimaradt szállítmány mel­lett Budapesten is sok kár­tyás telefont helyeztek üzembe, és a rendelkezésre álló kártyákból így a főváros is sokat elvon.-Azt hallottam, hogy az 50 egységes kártya fogy el a leghamarabb.- Eddig így volt, de most már a 120 impulzusos is hi­ánycikk, mert a német túris­ták rájöttek, hogy a kisebb tételű kártyával alig négy percet tudnak beszélni, hisz már ahhoz, hogy a nemzet­közi hívás kimenjen, húsz forintot levon a gép. Azt mindenesetre állíthatom, hogy már jönnek az új szál­lítmányok - mintegy 100 ezer darab -, s addig is Tolna és Somogy megyéből cso­portosítunk át kártyát a Bala­ton mellé, kb. 10 ezret. Saj­nos, ezen a téren is felütötte fejét az üzletelés, felvásárol­ják a kártyákat, és drágábban árusítják, és az érmés telefo­nok rongálása miatt majd’ mindenki kártyást kénytelen használni. M. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents