Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1992-07-18 / 197. szám
8 üj Dunántúlt napló 1992. július 18., szómba A Jelenkor kettős száma A Pécsett szerkesztett Jelenkor július-agusztusi nyári számának élén Parti Nagy Lajos, BaránszJcy László és Pálinkás György versei, Rába György elbeszélése (ez az első alkalom, hogy a költő szépprózai munkáját adja közre) és Nagy András előző hónapban elkezdett kisregényének második, befejező része áll. Szamuely Tamás rövid tanulmányt írt arról a kantátáról, amely Thomas Mann Doktor Faustus című regényének végén szerepel. A nyári számban folytatódik Tandori Dezső Szabadiskola című esszésorozata: a hetedik rész Weörös Sándorról szól. Tolnai Ottó a szegedi rádió munkatársának, Balog Józsefnek adott inteijút saját írói helyzetéről a polgárháborús Jugoszláviában. Ide kapcsolódik Szajbély Mihály tanulmánya Végei László első, az Egy makró emlékeiratai című könyvéről. Kántor Lajos romániai szemléinek sorát gyarapítja egy újabb darabbal. P. Müller Péter pedig naplóformájú színházi szemléjében arról számol be, mit láthatott egy Pécsett élő színikritikus a februárt követő négy hónapban. A szám szépirodalmi anyagait teljesítik ki Vasadi Péter, Egyed Emese és Zelei Miklós versei, valamint Karátson Endre prózája. Három könyvkritika olvasható a Jelenkor július-agusztusi számában: GácsAnna a Pécsett, a Pannónia Könyvek sorozatában megjelent Beney Zsu- Z.M-verseskötetről. Ágoston Zoltán Haraszti Miklós cen- zúra esztétikája című könyvéről. Ja- kabjfy Tamás pedig a nyugateurópai és tengerentúli magyar tanulmányírók antológiájáról írt. Kappanyos András rövid beszámolóban ismerteti az április elején Pécsett megrendezett irodalomtudományi konferencia eseményeit: a tanácskozás a harmincas évek prózájában bekövetkezett paradigmaváltást próbálta közelebbről szemügyre venni. A szám képanyagát Heim András, Kolozsvárott élő grafikusművész tusrajzaiból állították össze. Parti Nagy Lajos gesztenyeméz zölden zsúmak a gesztenyék ikrásodás a május ikrásodik a veszteség de ne félj bárhová juss megvagy már mint a lomb az ég sormintája a bőrön vedlik az árnyék semmiség ne félj elrendeződöl zölden zsúmak a gesztenyék ne kérdez hogy mi végre lemertük habját és tejét tehát jó vég a vége s ne sajnálj semmit kedvesem mi műméz volt ma mézmű papír a haláltól ülök csak itt papír jött a haláltól hogy kiterjeszti sompoly szárnyait sinecskéjére lassan ziii-zuuu rátol és kiborít alóvasutt szakad a kacagástól hogy elnevezem paripájait a Bambi homlokán nagy lilás toll és a Mucit Pálinkás György Azonnal De a szél se moccant rajtuk nem ő de mégis így mondta ezt Edi küldi eier farben távozáskor részvéttel indult vissza a kolbász meg állva maradt a tepsiben függélyes ragasztás helyzetben mint számos dolog a hűtőnek döntve de tényleg odafagy ez így lesz rendjén meglátod ezt is mondta a homlokránc lehet hogy emlékeztet mint a kabócák dürrögése Zengővárkony fölött tetszik is ez nagyon cirpel a ritka fog végigsétál rajta a nyelv ki kell cserélni az észrevétel előnyeivel és csak úgy elküldeni rövid kalandra mint billegő kocsit a lámpák alatt és haladva addig amíg megáll nézze csak egyszer tojásfestéskor az a szép lány ah visszhangozik mint maradvány vigasz a sikló erdőben bár gyengéden ujja más-más irányba hajlik milyképp az első magány után mintha valakivel tova s elküldi rövid kalandra ugyan akár a mozi utáni felállás egyenruhás váza ami most már tojásfestés vagy hazaigyekvés Keramikusok seregszemléje Pécsett Képeinken: országos kerámia seregszemle a Pécsi Galériában (balról) és részlet a pécsi Parti Galériában rendezett kiállításról, amel a Terra csoport és a XXIV. Siklósi Kerámia Szimpozion külföldi vendégeinek alkotásait mutatja be Megroppant agyagidő A keramikusművészek Pécsi Galériában megrendezett országos seregszemléje az 1968-as nyitány óta már a tizenkettedik. Elméletieskedő műfaji vitákkal, optimista jövőjóslatokkal és makacs ellenérzésekkel a múltjában - néha próbára téve bennünk az egyébként is könnyen kihunyó, mert romlékony kíváncsiságot. A kiállítások kétévenkénti szükségét, az önismétlés kockázatának vállalását mégis igazolni látszik az idő. Még a ma- radandóság kritériumait követelő nagybetűs Idő előtt sem kell szégyenkezniük a művészeknek; mert noha a színvonal, a színkép változik is, és a kritika is mindig talál támadáspontokat - kétkedő, luciferi tiszte szerint -, mégis akadt mindig felfedez- nivaló, nem szólva egy ilyen közös, együttes exhibíció értelméről, a sokféleség bemérhető „Egy-Hangjáról”, ami a további munkálkodás, az elkövetkezendő művészi teremtés előszobája is. Láttam ennél sokkalta eklek- tikusabb biennálét. Láttam extravagánsabbat, hódítóbb és üresen raffináltabb szélsőségekkel. Láttam bizonytalanabbat és öntudatában gőgösebbet, de kevés ehhez foghatóan higgadtat és mérlegelőt - ahol a művek jórésze mintha az anyag-sugallta ősformákhoz szeretne reménytelenségétől megszépült igyekezettel visszatérni. A művészek többsége, akár a hétköznapi praktikumot kívánják elsősorban szolgálni, akár az önkifejezés, a kreatív tárgyalkotás alkalmát találják meg a kerámiában, az anyaggal (elsőssorban az agyaggal) való barátság klasszikus alapértékeihez térnek vissza. így van ez akkor is, amikor olyan e műfajban monumentális és mondandójának megfelelően expresszív alkotásról van szó, mint a teremtés-mítosz isteneit, Gaiát és Pri- apust megformáló Fusz Györgyé, és akkor is, amikor Tamás Ákos a szirmaival szinte lebegő porcelántáljába bravúrosan matt pasztellszíneket lehel. Visszatérés ez magukhoz a legősibb szimbólumokhoz is, a természeti világ tovább már alig redukálható jeleihez: ez jellemzi Varga Judit, K. Krawczun Halina vagy Nagy Márta a bi- ennálé első díjával jutalmazott sorozatát. (Nap-Hold l-ll., Napmadár, Pár 1-IL), és a bronzkori „futó” spirálisokra; trendedre - korabeli edények kelta, ír örvénymintáira, növényi hajtásokra - utalnak vissza azok az antropomorf hatást fokozó díszítőelemek, amelyeket Füzesi Zsuzsanna használ „lé- lek”-edényein, de a múltba-hul- lás, az időiség élményével birkózik Borza Teréz kagylós csendélete is. Bár a felsorolásnak ellene vethető, hogy a kerámia „fazekasságban” fogant művészete nem is téphető el ettől a világunk egészét átható, ősi gyökerektől, mert mindig ide tartozott, sőt, a praktikum és az esztétikum ellentétté fokozódó távolsága is látszólagos e felfogás szerint, hiszen ahogyan magától értetődően praktikusnak tekintünk egy edényt, egy formájával is tüntető tálat, úgy „praktikusnak”, a vallás, a mágia szempontjából gyakorlatias fontosságúnak tekinthetünk egy kultikus tárgyat is. Azaz a „visszatérés” így vagy úgy csak látszólagos; nincsen út innen oda és vissza: a kerámiaművészet - amennyiben műfajilag önazonos - minden ízében hordozza is ezt a múltat - „archaizmusá- val,” történetiségével csak öntörvényeinek engedelmeskedik. Meghúzható-e egyáltalán a határ, ahol a kerámia „magá- banvalósága” „tisztátalanná” válik, ahonnan már a formaképzés az „öncélú” szobrászat terrénumába helyeződik át? Úgy vélem, ilyen határ nincs: mintha mégis ez a távolság - ami akár lehet közelség is - mé- rődne be egyre pontosabban ezzel a kiállítással: mire képes a kerámia - maga az „anyaföld”, a maga „őshonos”, az égetéssel mintegy öröklétűvé dermedő, minden hatást magábafogadni képes, tartalmában is sokértelmű nyelvén? Erre most meglehetősen kiegyensúlyozott, korszerű válaszok érkeznek. S hogy ez így van, erénye az alkotóknak. Ugyanis amíg a mindenkori biennálékon a megdöbbentőt, a meglepetést keressük, a megszokás miatt sem nyílhat rá a szemünk a meglévő „csendes”, a látványos szenzációt mellőző eredményekre: arra, hogy a már nevet szerzett generáció közül többen - noha vádolhatnánk őket önismétléssel is - egy-egy klasszikusan érett alkotást hoztak: ilyenek Horváth László térbe állított finom síkplasztikái, P. Benkő Ilona , T. Surányi Anna oszlopai. Az elemek játékává vál anyagnak a magányos drámája érzékelteti Vásárhelyi Emese é Szekeres Károly, más- és má szemlélettel, de az anyag alapo ismeretében kérdeznek rá a re pedezettre, hajszáleresre égetei samott teherbíróképességér Berzy Katalin, Kardos Mári vagy Keményffy Gábor. De akkor sem tévedhetek na gyot, ha a fiatalok, a biennálé először szereplők leleményé Korompai Péter „Let’s go! című sorozatát dicsérem, amel a szerves és szervetlen létform találkozását „meséli” el inven ciózus mesélőkedvvel, vág Húsz Ágnes testes „M” betűine meg- és elesettségét, Brád Enikő átkötözött kavicsait. Bebarangolván a Parti Gálé ria a biennáléval párhuzamosa megnyitott kiállítását is, ahol Terra Csoport és a XXIV. Sik lósi Kerámia Szimpozion kül földi vendégeinek - izraeli, né met, dán művészeknek - a ka maratárlata nyílt, hasonló szín vonalú, szellemükben tán mé frissebb munkákat láthatott közönség. Példát a belülről fej lődő, majd finoman eltorzul forma „szerves” törvényér Schrammel Imrétől, vagy Csőn tos Katalin tört maszkjaiba példát épp ezen erők hiányár is, és a dán Niels Huang mági kus keramitlapjainál ismi megbizonyosodhattam a Tér é a Tűz nemzetköziségéről. A két tárlaton, egészükr nézve, az összegző hajlam ura: kodik, tehetséges új arcokkal, i jövőre nézve ez fundamentun Tapasztalatok elemzésre vár tárháza. Bóka Róbei Modernség vagy az önértékelés hiánya? Az utóbbi két-három évben nyílt üzletek, kft-k, kiállítóhelyek, bt-k stb. közt alig-alig találunk olyat, melynek elnevezése magyar nyelvű és érthető lenne. Nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézményektől vagy külföldi vevőket váró üzletektől még nem is vehető igazán rossznéven (bár elképzelhető, hogy az üzleti partner meg tudná tanulni azt a számára fontos egy-két magyar kifejezést, a sétáló turisták pedig talán képesek lennének tájékozódni a kirakat láttán is), de hogy a városvégi, eldugott boltocska miért mindenáron boutique, shop vagy pláne stúdió, ez érthetetlen számomra. A nyelvművelők a háttérbe szoruló magyar nyelvet lassan elkopó szép szavainkat féltik, és joggal. A nemzetmentő politikus talán arra gondol: jó hagyományainkról és adottságainkról nem szabad lemondanunk; a külföldi segítséget úgy kell fogadnunk, hogy nemzeti létünket ne veszélyeztesse. A pszichológusnak pedig a sznobizmusjut eszébe, a mindenáron való külföldi-majmolás lelki háttere. A sznobnak semmi sem jó, ami átlagos, egyszerű, természetes. Az átlagost lenézi, az egyszerűt közönségesnek, a természetest durvának tekinti. A sznob nagyképű, finomkodó, divatmajmoló, mesterkélt. A sznob nagyon szeretne műveltnek és előkelőnek látszani. Ezt úgy próbálja elérni, hogy elbeszélésébe minél több idegen szót, híres személyt, ismert remekművet épít be, és nem mulasztja el keresztnevükön emlegetni rangos ismerőseit. Saját származását, beosztását, végzettségét letagadja vagy szépíti; hiszen akinek igazából magas a társadalmi státusa, műveltsége, annak miért kellene hamisan nagyot mutatnia? Többnek, nagyobbnak, értékesebbnek ugyanis az szeretne feltűnni, aki lelke mélyén kicsinek, csökkentértékűnek érzi magát, aki bizonytalan önmagában. Kicsiségét hamis és túlzó módon próbálja nagyobbí- tani, kipótolni, a „sznob” szó ugyanis a „sine nobilitate” (nemesség nélküli, nem nemes) latin kifejezésből ered. Aki a nyelvben keres idegen, erőltetett, finomkodó megoldásokat, az az anyanyelvét érzi valahol elégtelennek, hiányosnak, nem elég szalonképesnek, nem elég előkelőnek. Emögött a nemzeti azonosságtudat vagy a nemzettudat problémáis ejthe- tők. Nem érezzük át eléggé, hogy magyarok vagyunk? N< tán kisebbrendűségi érzésűn van miatta, és jobb szeremén igazi nyugatinak látszani? H; ladó tudomány, hatékony üzle élet számára elégtelennek éré; zük nyelvünk kifejező erejét (Zárójelben: az idegen nyelve alapos ismerete, a maga helyé alkalmazva, egyértelműen ga; dagítja az egyént és a társada mat.) Ez a nyelvi sznobizmus moi tanában olyan mértéket öl hogy nem elég az egyén leli mozgatórugóit keresnünk mi götte. Társadalmi jelensé; nemzeti probléma, kollektív k sebbrendűségi érzés. Az önértékelés helyreállít; sához egyik legcélravezetőbb i a sikerélmények gyűjtése. Nei szavakban, inkább tettek álta (MTP-Press) Dr. Ignácz Pirosk
