Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-09 / 188. szám

1992. július 9., csütörtök üj Dunántúli napló 7 Regionális turisztikai fejlesztési koncepciót! Kell-e félni? A legnagyobb iparág Külön tagozat a gazdasági kamarában Helyi turisztikai egyesületek - Kooperációs lánc Hiányt pótló és több szem­pontból aktuális témában szer­vezett szemináriumot a Dél-du­nántúli Gazdasági Kamara. A Consult Partners Salzburg szak­értője, dr. Andreas Udvarhelyi vezetésével a regionális turiz­mus tervezéséről, illetve marke­tingjéről hallottak előadásokat, cserélhettek véleményt a részt­vevők. Hiányt pótló, mert napjaink­ban Magyarországon a turiz­mus-ipar szakembereinek egy­séges képzése, továbbképzése megoldatlan, ugyanakkor a szakma előtt álló feladatok nagy hozzáértést, jól felkészült szak­embereket, apparátusokat igé­nyelnek. Speciális tanszék Aktuális, mert a turiz­mus-ipar feltehetően az ezred­fordulóra a legnagyobb ipa­rággá válik Földünkön, s így az egyik legfontosabb munkahely­teremtő, válság-kezelő, fizetési mérleg-befolyásoló és költség- vetési bevétel-növelő tényező­ként kell tekintenünk hazánk­ban is. Az elvárásoknak a ha­gyományos módon nem tudunk megfelelni. A spontán tömegtu­rizmust fel kell, hogy váltsa az exkluzív turizmus, melynek lé­nyegi elemeit ismerhette meg osztrák példák alapján a kurzus hallgatósága. Példaként tekintsünk ezekből néhányat: turisztikai termék egy termék, vagy szolgáltatás, ame­lyet a piacon eladásra kínálunk a hozzánk látogatóknak, vagy potenciális partnereinknek. De hogy ezzel szemben milyen el­várások vannak; hogy egyedi legyen, a területre-régióra jel­lemző speciális termék, vagy szolgáltatás, amely minden mástól megkülönböztethető egyedi tulajdonságokkal, je­gyekkel rendelkezik - az már kevésbé tudott dolog. Alapve­tően fontos minden régióban rendelkezni egy ilyen vívő-ter- mékkel, melyre a további kíná­lati elemekből is hozzácsoma­golható néhány más, kevésbé attraktív termék vagy szolgálta­tás. Magyarország turisztikai kínálata is a világpiaci verseny­ben mérettetik meg, és ennek standardjai alapján bizony ne­künk alig van egyedi, a nemzet­közi versenyt is kiálló turiszti­kai kínálatunk. Ezt a turisztikai terméket meg kell komponálni. Az nyilvánvaló, hogy e termék­nek a helyi adottságokra kell épülnie. De a villányi bor, a harkányi gyógyvíz önmagában még nem turisztikai termék. Ugyanakkor biztos, hogy mind­kettőnek helye, szerepe lesz, és kell is legyen a kialakítandó at­trakcióra épülő turisztikai ter­mékben. Szállodától a telefonig Ehhez felderítendő és kiépí­tendő az a kooperációs lánc, amitől ez az erőforrás turisztikai termékké válhat. Mire is kell gondolnunk ez esetben? Megfe­lelő szállodákra, szálláshe­lyekre, kitűnő, a táj jellegzetes gasztronómiáját is kínáló étter­mekre, hangulatos kávézókra, a szabadidő kellemes eltöltését biztosító sportlétesítményekre, kerékár utakra, lovas progra­mokra, de színházi-zenei ese­ményekre is, és mindezekről a lehetőségekről idegen nyelve­ken is információt adni tudó irodákra, ahol az érdeklődővel igazi vendégként foglalkoznak. De szükséges a jó közbiztonság, a megfelelő mennyiségű és mi­nőségű bevásárlási lehetőség (ABC-k, ajándékboltok, egyéb üzletek) a vendégforgalmat ki­szolgáló infrastrukturális keret a közúthálózattól a telefonig, stb. Ahhoz, hogy ez a jól működő vertikum felépülhessen, tervez­nünk kell, de elsősorban az adott országnak, régiónak kell legyen turizmus-fejlesztési kon­cepciója. Megjegyzendő, hogy a turizmusban a „régió” nem feltétlenül esik egybe a jelenlegi megyei közigazgatási határok­kal, a döntő az, hogy a régió tu­risztikai szempontból legyen karakteres, tehát turisztikai egy­ségben kell gondolkodniuk a tervezőknek. Ha kreálható iden­titása régiónknak, mert van jól definiálható termékünk, ami kemény munkával, kommuni­kációval a régió image-ét hatá­rozhatja meg, akkor a megisme­rési-tanulási folyamat végén jól értékesíthető termékünk, jó márkánk lehet. A termék kialakításának fel­tétele a regionális turisztikai fej­lesztési koncepciónak létezése, melynek kidolgozását az érde­kelt önkormányzatoknak kell kezdeményezniök, elkészítését hozzáértő, szakemberekre bízva, alapozva a régió vállala- tainak-vállalkozóinak (utazási irodák, szállodák, éttermek, pincés-boros gazdák, lovagolta­tással, kocsikáztatással foglal­kozók), oktató és kutató intéz­ményeinek (egyetemek, szak- közpiskolák, akadémiai intéze­tek) közreműködésére. Ugyanis a koncepciónak egyrészt figye­lembe kell vennie a partneri kör elképzeléseit, de orientálnia is szükséges a piacon tevékenyke­dőket mind a tervezésben, mind a napi munkában, az oktatási in­tézményeket pedig abban, hogy egymásra épülő, összehangolt képzési-továbbképzési rend­szere legyen a régió stratégiája által megkövetelt funkciók ellá­tására. Az említett kör közös érdeke, hogy a koncepció létre­jöjjön, s ezáltal biztosítsa, meg­sokszorozza jövőbeni eredmé­nyességüket. Összefogásuk első lépése lehet egy, a Dél-dunán­túli Gazdasági Kamara kereté­ben létrehozandó turizmus ta­gozat, amely egyben ösztönözné is az érdekelt önkormányzato­kat a fejlesztési koncepció ki- dolgoztatására. Az együttműködők köre E folyamattal párhuzamosan szükséges, hogy alulról is épít­kezzen ez a folyamat, hogy le­gyenek gerjesztői a munkának az ágazatban dolgozók között is, hiszen a helyi turisztikai egyesületek megalakítása és működése fontos tényező lehet, mellyel a helyi politikusoknak is számolniuk kell. A turizmus tipikusan az az ágazat, amelyet sikeresen az ott lakó népesség támogatása nél­kül nem lehet felépíteni és mű­ködtetni. Az egyesületnek döntő szerepe van; nyilvános üléseivel, szakmai vitáival a Kamara által támogatott kon­cepciót értékeli, megnyerheti a közvélemény támogatását, ki­bővítheti az együttműködők kö­rét, támogatókat, barátokat sze­rezve a közös ügyekben való részvételhez. Mindezen elő­nyöket a nyilvánosság révén ér­heti el. E munkában a médiák sze­repe döntő, az újságok, TV, rá­dió sokat tehet azért, hogy meg­ismerhesse a publikum az itt fo­lyó munkát, s pozitív attitűdjei kialakuljanak. Gubán Pál A harkányi strand több százezer látogatót vonz évente Fotó: Szundi György Manapság egymást érik a kri- tikusabbnál kritikusabb ke­let-európai helyzetértékelések. Közéjük tartozik a Der Spiegelé is, amelyben legutóbb történe­tesen egy magyar politikus, Horn Gyula állapította meg: „Nincs egyetlen nemzet sem ebben a térségben, amely ne érezné megkárosítottnak magát, vagy pedig veszélyeztetettnek a megkárosítottak által”. Ezért teljed a „szélsőséges naciona­lizmus” és „fennáll a veszélye annak, hogy tovább éleződnek a konfliktusok a régióban”. Ez megegyezik más - különböző pártállású - hazai, illetve kül­földi szakértő véleményével. Van-e egyáltalán olyan része a félmilliárdos lakosságú tér­ségnek, amelyre nem érvényes ez a megfogalmazás? Nincs. Bár Magyarországot az érintett 26 állam legszilárdabbikának emlegetik különböző helyeken és alkalmakkor, nálunk jobban senki nem tudja, hogy ezzel együtt mennyi bizonytalansági tényező tarkítja a képet. Azon lehet vitatkozni, hogy ezek sú­lya nem egyforma. Sokak sze­rint a gazdasági válságjelensé­gek, mások szerint a politikai viszályok veszélyeztetik inkább a viszonylagos stabilitást. Miért kell viszont egységesen aggódnunk az immár fegyveres konfliktusoktól is zajos Ke­let-Európábán? Mert e térség­ben még nagyon messze va­gyunk attól, hogy megvalósul­jon a Bibó István által vallott mérce: a demokráciában senki­nek sem kell félnie. A konti­nensnek ebben a felében most kiderült, hogy a szélsőséges na­cionalizmus sem fér bele a de­mokráciába, mert konfliktusok­hoz vezet. Tehát félni kell tőle és miatta. Mi lehet a kivezető út? Ha Európa jobbik fele politikailag és gazdaságilag „kitagadja” azokat, akik félelemben tartják az embereket országukon belül és túl egyaránt. Mert sajnos a félelem nem ismer határokat. Kocsis Tamás A török tempó Az év első negyedében 6,7 százalékos gazdasági növeke­dést mutattak ki Törökország­ban. A török statisztikai hivatal legfrissebb adatai szerint idén jelentősen javult a török gazda­ság teljesítménye, hiszen a múlt év hasonló időszakában 1,1 százalékos csökkenést könyvel­tek el Ankarában. Tavaly az egész évre tervezett 1,5 száza­lékos növekedés helyett mind­össze 0,3 százalékos gazdasági növekedést értek el, erre az évre 5,5 százalékos növekedést je­leztek. Biztatás „békeidőre”? A hely szelleme nem volt túl­ságosan biztató: a magyar és a román külügyminisztériumi ál­lamtitkár Aradon, Ceausescu egykori vendégházában tanács­kozott. Szerencsére ezúttal nem kisértettek a régi szellemek, s nem vagyunk annyira elkényez­tetve két oldalú kapcsolatainkat illetően, hogy ne örülnénk a legkisebb előrevivő lépéseknek is. A megbeszélésre a mindkét országot érintő rendkivüli ese­mények adtak közvetlen indo­kot. A Biztonsági Tanács 757. számú határozata, vagyis a Kis-Jugoszlávia elleni szankció megvalósítása mindkét ország­nak nehézségeket okoz, Buka­rest például 300 millió dollárra becsüli közvetlen veszteségét. Több, mint logikus tehát arról beszélni, miként lehetne ezt együttes fellépéssel mérsékelni. A válsággal függ össze új hatá­rátkelők kijelölésének szüksé­gessége is, hiszen a korábbi út­vonalak módosulásával, a „tö­rök invázió” mindkét országot érinti. Ugyanakkor változatlan cél a két ország alapszerződésének aláírása, de ehhez még nem ele­gendőek az első lépések, általá­nos légkör javulást kellene el­érni. így befejezni a vitát a ko­lozsvári konzulátus, a magyar egyetem és a líceumok újbóli megnyitásáról. Ezért a mostani aradi találkozó szerény, de kéz­zelfogható eredményei hallatán is jogos a nem ünneprontó kér­dés: mi történik, ha nincs „rendkivüli helyzet”, amely szinte odakényszerit a tárgyaló- asztalhoz? Csodareceptek a politikában sincsenek, de érdemes felfi­gyelni Domokos Gézának, az RMDSZ elnökének éppen most elhangzott nyilatkozatára, amely párhuzamos monológok helyett az odafigyelés, valamint a megértés készségét és igényét sürgeti. Remélhetjük-e, hogy rövide­sen nem lesz már válsághelyzet déli (s Románia délnyugati) ha­táraihoz közel, s a további elő­relépésekhez pedig elég lesz az a „rendkivüli körülmény”, hogy szomszédok vagyunk s közös boldogulásra kell törekednünk? Mit ér ma a nulla? Azt olvasván egyik napila­punkban, címben is kiemelve, és a cikk szövegében a címmel egybehangzóan, hogy 1992-ben a kormány 800 milli­árd forintot fordít az üdültetés támogatására, nem rikoltottam föl, eleve kétkedve, hogy „Ez a kormány?!” Hanem gyors számítgatásba kezdtem. 800 milliárd forint, azaz 800 000 000 000.- Ft, ez mai - akár hivatalos, akár fekete - ár­folyamon annyi, mint 10 milli­árd, azaz 10 000 000 000.- dol­lár. javaslom tehát a kormány­zatnak, hogy ezúttal szorítsa kissé a háttérbe közismert szo­ciális érzékenységét, nagyvo­nalúságát. És inkább fizessük vissza az idén a nagyjából 20 milliárd dolláros külső adóssá­gunknak a felét. Jövőre meg még a másik felét is. Két évig pedig üdüljön mindenki, aho­gyan tud. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, ezt talán még kibírjuk. 1994-től meg majd, hurrá, nyaralunk! Csakhogy korábban egy rá­dióhír tíz milliós támogatási szándékról adott számot. Amennyi forintokkal a föl­dművelésügyi tárca segítené a nehéz helyzetű agrárüzemeket, a soros tavaszi munkák elvég­zésének költségeihez kínálva olcsó hitelt. Félreértés ne es­sék: nem egy téesz vagy állami gazdaság, hanem az egész ma­gyar agrárágazat rászoruló üzemeinek a „megsegítéséről” szólt a tízmilliós tudósítás. Pár nap különbséggel viszont egy fővárosi épület lehetséges vé­teláraként említtetett meg 150 milliárd forint, amelyért 150 milliócska is elég sok. Majd az hangzott el, hogy az Adria Kő- olajvezetéken napi ötmillió tonna olajnak kellene érkeznie hazánkba. Betetőzte avagy inkább még tovább cifrázta mindezt a kö­vetkező eset: „Az MDF Orszá­gos Választmányának . . . ülé­sén a párt egészségügyi kon­cepciójáról folytatott vitában a népjóléti tárca képviselője fi­gyelemre méltó információt közölt. Eszerint az önkor­mányzatok tavaly 52 milliárd forintot utaltak vissza az ál­lamkasszába abból a pénzből, amelyet a költségvetéstől szo­ciális támogatás céljából kap­tak.” Ez az utóbbi eset kissé más, mint a többi. Majd meglátjuk mindjárt, hogy miért. Előbb azonban „osszuk le” a szóban- forgó 52 milliárdot. Az egysze­rűség kedvéért a lakosság tíz­millióra kerekített lélekszámá- val. így egy magyar állampol­gár fejkvótája csak abból a pénzből, amit, úgymond, a fel­előtlen önkormányzatok visz- szautaltak, 5200 forint lenne. Ha ezt az osztási műveletet va­laki ott, helyben elvégzi az ösz- szejövetelen, akkor ez a bubo­rék rögtön elpukkan: kitűnik a számadat képtelen volta. Ám az „ügy” péntektől hét- főig-keddig hízott, majd sová- nyodott. Szinte minden lap fel­kapta, megforgatta. Az illető államhivatalnok felelőtlen té­vedését megtetézte nem egy tudósítás és kommentár. Fel­merült még az is, hogy az MDF a jórészt ellenzéki többségű helyhatóságokat akarja pellen­gérre állítani, hogy íme, a kor­mány mily bőkezű, ám az ön- kormányzatoknak nem fűlik a foguk a nagyvonalú szociális támogatás kijuttatásához. Kü­lön növelte a számadat pikanté­riáját, hogy amikor elhangzott az 52 milliárdra hivatkozás, akkor majdnem pontosan ennyi volt az államháztartás 1992-es hiánya. Aztán-'hirtelen kitűnt, hogy ezúttal nem néhány nullányit tévedett a népjólét hivatalnoka. Hanem visszautalt és szociális célú pénzösszegként említette az önkormányzatok összes, 1991 végén számlán lévő, még föl nem használt, sokféle célú „maradék” pénzét. Vegyük most már ismét együtt az említett, nulla-hibás példákat. Mi folyik itt? (Amíg az olaj nem . . .) Az általános - pénz és szó - infláció annyira erodálta értéktudatunkat, hogy már ezerszeres különbségek sem számítanak? Többnyire csak az a sajtó, az a rádió a hi­bás, amely az öncenzúra, a po­litikai óvatosság fürdővízével együtt azt a gyereket is kiön­tötte, akinek olvasószerkesztő vagy szuperlektor a neve? E közleményeket ugyanis meg­írta az újságíró, elolvasta lega­lább egy szerkesztő, kiszedte a nyomdász, korrigálta egy vagy több korrektor. A rádióban ugyancsak: magnóra vette a tu­dósító, meghallgatta a szer­kesztő és a műsorvezető, több­nyire néhány technikus, és más kisegítő társaságában, azután adótekercsre vették ... A poli­tikai gyűlésen sem két, nem is tizenkét, tanult ember ült. A régi monarchia-beli anek­dota szerint egyszer Ferenc Jó­zsef vidéki körútja során meg­rótta az egyik ítélő tanácsot, mert tudomására jutott, hogy felakasztottak valakit, aki utóbb ártatlannak bizonyult. A legfelső szemrehányásra a ta­nácsvezető bíró így mentegető­zött: „Felség! A legjobb ló is megbotlik egyszer.” Mire a császár: „Ja, gut. De egy egész istálló?” Lázár István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents