Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1992-07-08 / 187. szám
6 aj Dunántúli napló 1992. július 8., szere Közoktatott törvény A készülő új közoktatási törvény a jelek szerint,.közoktatott” törvényként fog bevonulni a törvények történetének írott-íratlan krónikájába. Akár egy búvópatak, időnként tör csak a felszínre, s noha vajúdásában valóban szerepet játszik a tartalmát, egyes pontjait támadó kritika, azért a valódi, vitákban születő konszenzust mintha mégis elegánsan elodázná. Amikor egy-egy újabb változat a plénum elé kerül, egyszeriben „közoktatott” törvénnyé válik, olyan törvény- nyé, amelyet csak meg kell értetni mindenkivel, hogy értelme megvilágosodjék, és már csak arra vár, hogy a parlament elé kerüljön. Sürgősségét, és azt, hogy a szembenálló érvekre kevéssé figyel, csak az az idejétmúlt hatalmi logika menthetné, amely a saját felelősség súlyát éppen ebben a „gyengéden” magabiztos erőszakosságban méri. Gödöllőn A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen július elején a Magyar Önkormányzatok és Önkormányzati Képviselők Szövetsége - szép nevén: MOSZ - valamint a bajor Hanns Seidel Alapítvány országos konferenciát szervezett kifejezetten polgármesterek számára, hogy a Közoktatási Törvényről cseréljenek eszmét. Pontosabban: „a tanácskozás célja, a törvényalkotás jelenlegi fázisában, a Közoktatási Törvénytervezet ismertetése, az önkormányzatoknak közvetlen véleménynyilvánítási lehetőség biztosítása. A Fórumra minden magyar ön- kormányzat és a Parlament Önkormányzati és Kulturális Bizottsága meghívást kapott, a visszajelzések szerint több mint 700 résztvevő várható.” Hogy az eseménnyel párhuzamosan, az épület előtt, diplomaosztó ünnepség zajlott, s hogy ezt a találkozót az iskolai tanév után hívták össze - írhatjuk a hely- és időhiány mindenkori számlájára is. Ám hogy a törvénytervezetből sokkalta kevesebb másolat készült, mint ahány vendéget vártak - az már kissé megkérdőjelezi a meghívón megfogalmazott cél komolyságát is. Mindjárt a második előadás végefelé, az előadó szíves javaslatára, sokadma- gammál rontottam ki a szűk előtérbe, hogy egy példányt magam is megkaparintsak. A szó szoros értelmében egymás kezéből kapkodtuk, de így sem juthatott mindenkinek. Ami a vita kánikulai hevét illeti, nem kellett félteni az ön- kormányzatokat sem; az egyébként zsúfolt aulában jobbomon nem polgármesterek, hanem logopédusok ültek, ismerőseim közt is jobbára pedagógusokra bukkantam. Utólag is meggyőződhettem arról, hogy a helyi polgármesterek általában iskoláik igazgatóinak javasolták, hogy utazzanak el a főként csak a celsiusok miatt izzasztó tanácskozásra. Tették ezt inkább bizalomból, mint nemtörődömségből - gondolhatom jóhiszeműen. Válságban? Mindezzel együtt a kezdeményezés amit nevezzünk szerényen tájékoztatónak, ahogyan azt dr. Gémes György, Gödöllő polgármestere tette -, szándékát tekintve akár dicséretesnek is nevezhető: felülről vezérelt társadalomirányítás, felülről hozott törvények helyett egy demokratikus párbeszéd kísérlete. És ha már kísérlet- ne minősítsük. Hiszen könnyen rásüthető lenne a bélyeg, hogy a demokráciának csak a látszatát sike-- rült nyújtania, sőt, a hatalom csak egy újabb törvényt szeretne megmérettetni minél hamarabb, még a saját koalíciója előtt. Inkább higgyünk annak, amit dr. Andrásfalvi Bertalan művelődési és közoktatási miniszter is hangsúlyozott; „nem akarunk törvényt a szülők, az iskolák ellenére”, a meglévőt pedig az Európa Tanács jóváhagyásával teijesztik a parlament elé. Persze igencsak fogós kérdés, miben-mennyiben hivatottabb e saját döntési képességünket is vizsgáztató, saját ügyünket egy mesterséges s mégoly európai szervezet jóváhagyására bízni. Hogy a falvak s velük a kisiskolák miként erősödnek majd meg, amikor - ismétlem - a polgármesterek többsége hiányzott erről a találkozóról? Ebben legfeljebb a jó remény lehet a segítségünkre, amit egyre türelmetlenebbül sürgetnek, sőt követelnek tőlünk a minisztériumok képviselői: „a magyar oktatásügy nincs válságban” - mondta a közoktatási miniszter ezen a tanácskozáson már-már ingerülten - és a kisiskolák, a bruttóban 16-17 000 forint átlagkeresetű általános iskolák pedagógusai csendesen, kissé szégyenkezve lehajtják fejüket. Milyen lesz? Milyen lesz hát az új közoktatási törvény? Az egybegyűltek nem is vitatkoznak a részleteken: a szabad iskolaválasztás lehetőség és kihívás. A 16 évre fölemelt tankötelezettség föltehetően nemcsak törvényi, de pénzügyi garanciát is kap. Valóban szükség van a kisiskolákra: Baranyában többek közt Sze- bény, Kátoly, Matty próbálkozott a visszaállításukkal, és minden optimista prognózis és kellés ellenére Mattyon az iskolateremtő „bolsevik” polgármester helyébe új került, az iskola igazgatónőjének rövid egy év után felmondtak, hiába írt példaadó kezdeményezésükről szépet és optimistát az újság ... Tisztelvén a másik hitét a világnézeti semlegességről sem lángolt fel okkult ideológiai vita, most a huszonegyedik század küszöbén, fontosabb volt a résztvevők számára, hogy az iskola működni, netán fejlődni tudjon, s ahol erre égetően szükség van, ott meg tudjon magának nyerni jó pedagógusokat is. A szűkös anyagiak, a szerény életforma-lehetőségek ellenére is. Dr. Dobos Krisztina közoktatási államtitkár-helyettes pedig megkérdőjelezhetetlen empátiával kérte: segítsenek megvilágítani a kistelepülések iskola-gondjait. Dehát amit el lehetne mondani, az osztott és osztatlan iskola előnyeiről, a „bejárás” hátrányairól, az iskolák felszereltségéről, az nemcsak tapintható valóság, de könyvtárnyi szakirodalma van, ahol a már-már okkultan szószaporító elméleteknek egycsapásra vethetne véget egy járható, az ország végkeringésébe bekapcsoló út, egy kényelmes iskolabusz, egy helyben megteremtett munkahely. Tudom, az érvek primitívek, de csak erre a nyers világra, ezekre a munkanélküliséggel taglózott jövőképekre épülhetnek az immáron a sajtóból is hiányolt hitek és akarások - különösen ha az olyannyira sajnált vidékről, az aprófalvakról beszélünk. Próbaköve Kérdések alig is hangzottak el másról, mint a finanszírozásról: ez az egyedüli, egyéni akarásokkal sem helyettesíthető sarokpontja, próbaköve annak, hogy a szép elméletek, a jövő szépre álmodott iskolaügye valójában mennyire fontos a kormányzatnak. Már a tanácskozás elején elhangzott; az iskolák nem mindig élnek lehetőségeikkel, hiszen ha egy iskola bajban van, ha valamire elhatározta magát, még mindig pályázhat alapítványi pénzekre, elsők között a Bel- ügymninisztérium (!) e célra elkülönített pénzére vagy a Pro Revonanda Alapítványra. Hozzáteszem: az önkormányzatok is némiképp hasonlóan járhatnak el; egyrészt gazdálkodniuk kell, és ehhez elsőként hívjanak magukhoz és fizessék meg tanácsadó jogászaikat, akik majd elmondják, mi a tulajdonuk és azt milyen módon hasznosíthatják, és úgyanígy - legyenek bankügyletekben jártas, dörzsölt vállalkozóik, s így meggazdagodván talán lesz jó iskolájuk is. Mert hogy mi az alapellátás, az továbbra is csak fantomelv, és kérdés , hogy a normatív támogatás - az egyen- lősdi - demokratizmusán túl mennyire lesz rugalmas a pénzügyi rendszer, hogy a hazai iskolarendszert sokszínűségében,,,pluralizmusában” reménykedhessünk. Egyelőre a falvak pluralizmusa főként csak lehetősségük sokszínűségében, gazdag- ságuk-szegénységük végleteiben jelentkezik. ROK A TOK pedig az új törvény- tervezetben ROK-ká szelídül; a regionalitás fogalma szelí- debb és mélyrehatóbb a „területinél”. Ha a hatalom elegendő pénzt ad az oktatásra - mondta az egyik baranyai iskolaigazgató - természetesen követel is valamit érte. Legyen hát Regionális Oktatási Központ. Német vagy francia mintára? Mindegy: a hatalomnak joga van az ellenőrzésre. De azért ő úgy látja, azokra a szolgáltatásokra is égetően szükség lenne továbbra is, amelyekre az iskoláknak alanyi jogon van szükségük. Mert igazán elsősorban ezeknek a szolgáltatásoknak vannak szűkében. Bóka Róbert Kilencszer kérték vissza a kultúrházat Málom polgárai reménykednek Hosszú történet új és új fejezeteit írják az érintettek és az illetékesek a málomi kultúrház ügyében. A valaha önálló falu lakói mindig is adtak a művelődésre, oktatásra. Ennek ékes bizonyítéka, hogy annak idején, 1910-ben a málomiak gyűjtötték össze a pénzt az elemi iskola építésére, s - bár akkor még ismeretlen volt a fogalom - „társadalmi munkában” ők maguk, saját munkájukkal húzták fel az épületet. Később, az ötvenes években a községet közigazgatásilag Pécshez csatolták, de ez nem jelentette azt, hogy hasonló önerős építkezések ne valósulhattak. volna meg. így történt, hogy az iskola telkén, szintén saját pénzből és munkaerőből 1963-64-ben egy kultúrházat is emeltek, amely fontos szerepet töltött be Málom társadalmi életében. Aztán történt egy kis „incidens”, ami után minden rosszra fordult. 1978 januárjában egy diszkó-est alkalmával tűz ütött ki, és leégett a kultúrház tetőzete. Pénz már akkor sem állt korlátlanul egy ilyen kis falu rendelkezésére; háromszor is kérték, hogy a tetőt helyre hozhassák, de - mint mondták, a rendőrségi nyomozás elhúzódása miatt - erre engedélyt nem kaptak. Végülis olyan „megoldás” született, hogy 1979 őszétől az Apáczai Nevelési Központ felügyelete alá helyezték a kultúrházat, párhuzamosan azzal az intézkedéssel, hogy a málomi iskolát - szép szóval: - bekörzetesítették, magyarán megszüntették. A falu lakossága sohasem lelkesedett az ötletért, hiszen úgy érezték, elveszik tőlük, ami az övék, saját eredményüket; főleg, hogy úgy tűnt, a Nevelési Központ nem tudja, mit kezdjen a megszerzett épülettel, bár - ezt senki sem vitatja - a házat helyreállította. Volt itt napközi, tervezték, hogy iroda lesz (csak éppen az irodisták jelentették ki, hogy nem hajlandók kijárni Málomba), átalakították TMK-műhellyé, ahol famegmunkálás történt, illetve technika órákat tartottak még a volt kultúrházban - igaz, sok szülő nem nézte jó szemmel, hogy hóban-sárban ide kellett kijárni a gyerekeknek a ritka buszjáratokkal. Közben, persze, nem nyugodtak a kedélyek. Fehér Imréné, pedagógus a málomiak képviseletében minden követ megmozgatott, hogy a kultúrházat a falu saját használatba visszakaphassa. Jelenleg a Nevelési Központ művészeti oktatásra használja az épületet, rajzosok, táncosok gyakorolnak itt. A helybeliek szerint a ház nincs kihasználva, 6-10 fős csoportok járnak ki gyakorolni, míg a falu lakói a lábukat sem tehetik be saját építményükbe. Eddig, az eltelt 12 év során nem kevesebbszer, mint kilencszer kérték a kultúrház visszaadását, eredménytelenül. Fehér Imréné nem sajnálta a fáradságot, Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter felé is panasszal fordult (aki tett is lépéseket, bár ezért az önkormányzat nem repesett), majd Krippl Zoltán pol gármesterhez adtak be egy visz szaadási kérelmet 256 aláírássá 1990. decemberében. Miutál erre a kérvényre másfél évig re agálás nem érkezett, követke zett a köztársasági megbízót felkeresése. Bőgner Mikló: címzetes államtitkár már ér demben foglalkozott az üggyel s intézkedése során több komp romisszumos javaslat is felme rült. A Nevelési Központ veze tése hajlandónak mutatkozol rendezvények céljára odaadni í házat - mint kiderült, csak papíron, mert egy falugyűlésen aztán bejelentették, hogy mégsem: féltik a táncosoknak felszerelt tükörfalat és a parkettát is. De - mint mondták - az ANK termei nyitva állnak a málomiak előtt; dehát akkor minek építettek maguknak kultúrházat, ha messze, idegenek közé kell járniuk szórakozni? Ezért nem bizonyult jó ötletnek az Illyés Gyula úti iskola helyiségeinek szóbahozatala sem, s az alternatív sajnálat, miszerint az elhagyott orvosi rendelőt felújítják, már ott elbukott, hogy a rendelő nagyon pici, kulturrendezvé- nyekre nem használható. Most az elszánt málomiak azon gondolkodnak, hogy valamilyen alapítványi formában - ha kell, akár visszaalakulva rész-önkormányzattá - szerzik vissza a kultúrházat, amiből kitették a szűrüket. De vajon sikerül-e pontot tenni hamarosan az évtizedes ügy végére? M. K. Hétköznapi dolgok Tudom, unalmassá válhat a kereskedelem állandó szapu- lása, sőt egy idő után már legyintenek is rá, de azért volna még néhány apróság, amire érdemes lenne odafigyelni. Észre kell vennünk a korszerűsítéseket, az áruválaszték növekedését, színesedését, de az alapvető élelmiszerekre már kevésbé figyelünk oda, pedig legtöbbünket ez érinti. Csábító illatok között válogattam ki a megfelelőnek ítélt kenyeret. Igen, fogdostam, megnyomogattam, merthogy valamilyen módon meg kellett győződnöm a frissességéről. Jött is a kioktatás.- Minek fogdossa? Legyen nyugodt, hogy friss! Megnyugodtam, csak az nem hagyott békén, vajon a másnapi kenyeret miért nem lehet késsel szelni. Miért esik szét ki- sebb-nagyobb darabokra morzsával terítve be az asztalt? Valami talán változott a sütőipari technológiában? Mindenesetre képtelen vagyok reggel vajas vagy lekváros kenyeret készíteni, mert egyszerűen a kenyér nem,hagyja magát szeletekre vágni. Ha már a sütőipart emlegettem, hadd szóljak néhány szó erejéig a zsemlyéről, meg a kifliről. Annál is inkább, mert alaposan felmegy az ára, immár sokadszor. Hál’istennek, a zsemlye kezdi kielégíteni a szabvány által előírt méreteket, - csak ne kerüljön véletlenül sem előzőnapi a kínálatba. A kiflivel változatlanul nem vagyok kibékülve. Valószínű, hogy a gyártógép képtelen kiflialakot produkálni, s a mérete sajnos csökkent. Legtöbbször meg olyan rágós, mintha gumiból lenne. A tej - külön kategória. Szóltam a kedves eladónak: „Szíveskedjék már letörölni a zacskót, nem tehetem így vizesen a táskámba!” Úgy nézett rám, mint egy földöntúlira. Úgy gondolom, a fogyasztói árak az igazi kereskedői magatartást is tartalmazzák. Sőt, azt is, ha valaki csomagjaival megrakodtan próbálkozik kijutni az ajtón, akkor segítenek neki. Na és esetleg megköszönik a vásárlást. És kellőszámú tiszta bevásárló kosarat is biztosítanak, ahelyett, hogy rámförmednek az időhiánnyal küszködő emberekre. Záróra előtt 10-15 perccel már arra figyelmeztetnek, hogy fejezzük be ténykedésünket, mert zárni akarnak. Jó, hogy ki nem dobnak! Általában előbb kezdik a pénztárzárást és legfeljebb egy szükség-kasszát működtetnek, még akkor is, ha előtte hosszú sor várakozik. Engem még az is irritál, ha ebben az időszakban útban kell éreznem magamat a felmosásnál, takarításnál. Hogy a meglepetésem teljes legyen, arról a közelben lévő újságárus gondoskodott. Természetesnek vette, hogy a 10 Ft-ból ne adjon vissza, mert az újság csak 9,60. Válasza csak ennyi volt: - Úgy sem ér semmit az a 40 fillér. Rozvány György
