Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1992-06-06 / 155. szám

8 üj Dunántúlt napló 1992. június 6., szombat Két színházi vendégelőadás Pécsett —A kevés és a sok Fotó: Kóródi Gábor Akit a kaland vonz Beszélgetés Dunai Tamással A 20 éves jubileumát ün­neplő Mezőszél Utcai Általános Iskola vendégeként lépett fel hétfőn Pécsett a budapesti Füg­getlen Színpad társulata, mely egy abszolút klasszikus darabot, William Shakespeare „Rómeó és Júliá”-ját mutatta be Ruszt József rendezésében. Bár a rendező neve némi ga­ranciát sejtetett, mégis le kell írni, hogy egy erős amatőr elő­adást tekinthetett meg az iskola közönsége. A társulatnak nem mindenben sikerül a „szükség­ből erényt kovácsolni”, azaz a bizonyára anyagiakban módfe­lett szegény gárda maximálisan puritán előadása már-már tola­kodó volt egyszerűségével, ki­hívó eszköztelenségével. Ha a szereplők olyannyira koszos Puma-cipőben és oly szakadt farmerben játszanak, mint itt tették, felmerül az emberben, hogy hétköznap nem is horda­nak ilyet, csak az előadás ked­véért, tehát ez is jelmez, de nem értjük minek? A „Rómeó és Jűliá”-t (Bagó Bertalan és Költi Helga) talán nem is lehet rosszul játszani, annyira ,jó” darab (még meg­húzva is), azonban extra klasz- szisú színészi kvalitások szük­ségeltetnek ahhoz, hogy a min­denféle látvány, monumentális mozgás hiányában csak a szö­vegre és játékra épülő előadást felemeljék. S bár voltak meg­kapó jelenetek és figurák, a Független Színpad pécsi elő­adásáról ez nem volt mindig elmondható. Szerdán és csütörtökön a Pé­csi Nemzeti Színház stúdió- színházában Ingmar Bergman' „Rítus” c. művét játszották színművészeti főiskolások (Molnár Csaba, Mihályfi Ba­lázs, Kerekes Viktória és Vas­vári Csaba) Szikora János ren­dezése alatt. Egy filmre szánt mű a szín­házban - és sehol a jól ismert bergmani tengerpart, erdők, polgári házak tágas szobái; csak két szűk színpad, s középen a székeikkel forgolódó, fejüket ide-oda kapkodó nézők. A „Rítus” kegyetlen mű, mert minden rítus kegyetlen valami­képpen. Áldoznak valakinek, s legtöbbször valakit áldoznak fel. A darabnak innen nézve nincs is „története”, csak vala­miféle makacs, kiengesztelhe- tetlen vonala, amely mint egy kilőtt nyílvessző tart a cél felé. Lassan ugyan kiderül, miről van szó, a négy szereplő (a három komédiás és a vizsgálóbíró) szinte kibogozhatatlan viszonya felsejlik, de mint az egy rítus­hoz illik, nem kell feltétlenül racionalitást keresnünk egyes mondatok, szándékok, asztalra csapások mögött. A rítussal azt büntetik végülis, aki meg akarja fejteni a titkot. A titok bújhat ilyen-olyan jelmezekbe, akár le is meztelenedhet, de titok ma­rad. A színművészeti főiskolá­sok hallatlanul precíz, kemény játéka Bergman segítségével erre döbbenti rá a nézőt: mi is, valahányan, tépjünk le magunk­ról akárhány álarcot is, nagy ti­tok maradunk egész életünk­kel. M. K. Beszélhetnénk éppen színé­szi munkanélküliségről is, de az - szerencsére! - nem jelentős, semmivel sem nőtt meg a ko­rábbi rendszer óta, mert egy ke­véske már akkor is volt. így hát beszéljünk inkább a szí­nész-foglalkoztatásról. Például a nagyon népszerű Dunai Ta­másról. Egyszerre három szín­házban lép fel, de háromnál több darabban játszik. Hogy is van ez? Anyaszínházában, a Madáchban hosszú évek óta egyike a legtöbbet foglalkozta­tottaknak.-Most a Madáchban szere­pem van a Macskák című meg­állíthatatlan sikerű musicalban. Ezt egyébként nem a premier óta csinálom, egy idő után, amikor Haumann Péter megvált színházunktól, az ő szerepét vettem át. Játszom még két ze­nés darabban: a Doctor Herzben (Müller-Tolcsvay), amely túlju­tott már a kétszázadik előadá­son, meg a Mária evanégliumá- ban (szintén Müller-Tolcsvay). A prózai darabok közül a nem­rég lefutott Gettóban is játszot­tam, és most benne vagyok a Lear Királyban.- Ez egyáltalán nem kevés.- És ehhez járul még a Buda­pesti Kamaraszínház meg a Dominó Színpad. Az előbbiben, mint ismeretes, az évtizedek óta külföldön (Anglia, Izrael) élő és dolgozó kiváló magyar rendező, Pártos Géza állított színpadra vendégként egy Zúzódás című angol darabot, és az a megtisz­teltetés ért, hogy meghívott en­gem a férfi főszerepre.- Honnan ismert? Mitől volt bizalma benned?- Onnan, hogy már tavaly nyár elején hazatért néhány hétre, és akkor rendezett egy mesterkurzust „felnőtt” színé­szek számára. Magam is lelke­sen beiratkoztam, rengeteget tanultam tőle.- És a Dominó Színpad?- Ez már a legújabbak között alakult magánszínház. Egy fia­tal költő és prózaíró, Turczi Ist­ván első, Marilyn Monroe em­lékét idéző darabját adjuk itt elő, a címe: Könyörgöm, sze­ress! Düsseldorfban élő hazánk­fiát, éjszakai lokál tulajdonosát játszom, aki Pestről akar fősze­replőt magával vinni Marilynről szóló új revüjéhez.-Jó szerep?- Szolid, háromgyermekes családapa vagyok, a színészi mellett magyar-francia diplo­mát is szereztem Szegeden, az éjszakai lokál nem az én vi­lágom. De hát éppen ez a kihí­vás benne a színész számára.-Mindebből (s hozzászámít­hatunk még rendszeres, érdekes szinkronizálási feladatot, egy-két rádiós és televíziós sze­repet, mozifilmet) egyértelműen kiderül: jó szakaszában vagy a pályának.-Ez igaz, és a szezon vége után mégsem maradok többé a Madách Színházban.- Csak nem vesztél össze va­lakivel a vezetőségből?- Dehogyis. De az előbb em­lített szolid, polgári mivoltom mellett és ellenére: szeretem a kalandot. Az újat, a szokatlant, az' előre nem láthatót. Még most, 42 éves koromban is eléggé fiatalnak érzem magam újakra, ismeretlen ösvények be­járására. Még Madáchos va­gyok, de leszerződtem a Seven Arts színészügynokséghez is, és a jövőben még a Madáchban is csak az ő közvetítésükkel fogok játszani. Nem egyszerűen azt, amit rám osztanak, ami státusz esetén kötelességem, hanem amit én kiválasztok magamnak, illetve aminél rám gondoltak ugyan, de csak a darab elolva­sása után döntöm el én magam, hogy elvállalom-e vagy sem. Említettem: engem a kaland vonz, és ez a gyönyörű pálya, amit választottam, úgy válik igazán nagy kalanddá, ha még szabadabban mozoghatom az utamon, mint eddig. (MTI-Press) Barabás Tamás A két főszereplő: Koitai Helga és Bagó Bertalan Fotó: Szundi A z ajtó becsukódott utá­nuk, és ő egyedül ma­radt. Még mindig égett az arca az izgalomtól, és hogy Karcsi haláláról beszélt, egészen felkavart benne min­dent. Amióta eltemették a pénzen, amit a házbeliek és az ismerő­sök gyűjtöttek, nem tudott be­szélni róla. Maga is meglepő­dött, hogy az imént, itt a mik­rofonba elmesélte utolsó kará­csonyukat, azt, hogy mindany- nyiantartották magukat, és Karcsi is úgy tett, mintha nem tudná, nemsokára meg fog halni. Eszter visszament a szo­bába, leszedte az asztalt: a sü­teményes tálat, a kávéscsészé­ket, a cukortartót, és ment a konyhába mosogatni. Arra gondolt, jó lenne visszahall­gatni, amit mondott. Mintha egy kicsit össze-vissza beszélt volna arról, hogy jók az embe­rek, meg hogy csak az a baj ve­lük, hogy előbb várnak, csak azután adnak. Ennek semmi értelme ... Talán adjanak előbb, utána várjanak? Meg minek is mondott olyan hülyeséget, hogy nem érti, miért sírnak az emberek, amikor nagyon szépen meg le­het élni? Ezt ő mondja, aki egyedül nevelt két gyereket. Több helyen is vállalt takarí­tást, ablakpucolást, és jutott szép ruhákra, mindenre. Na de mi az minden? Meg utána azt mondta, hogy a bizományiban szokott vásá­rolni. Ez így együtt nem állja mega helyét. Ha jutott szép ru­hákra, akkor nem biztos, hogy olyan meggyőző, ha ők ott szokták beszerezni... Öblögette a csészéket a lan­gyos mosogatóvízben, és mint már annyiszor, megint rosszul- létet érzett, amit a kimerültség­től szokott. Gondolta, leül ki­csit, de annál izgatottabb volt. Hát lötyögtette az edényeket a vízben tovább. Drága kisfiam - gondolta még arról is beszéltem, hogy te egyszer sírva jöttél haza az is­kolából, mert a többéves, ko­pott tolltartód elszakadt. Sírtál, mert szégyenkeztél a többiek előtt. Én meg elmagyaráztam neked, senki nem több attól, ha drága tolltartója van. Ezt mondtam itt az előbb a mikrofonba, és még büszke is voltam magamra. Tulajdon­képpen azért beszéltem össze annyi zagyvaságot, mert úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy én, aki másoknál takarítok, aki mások cselédje voltam egész életemben, most megdicsőül- jek ország-világ előtt. Megzavarodtam. Azt mond­tam, nem tudom, miért sírnak az emberek. Magamat állítot­tam példának a többiel elé. Az­tán ha kilépek a lakásból, és majd az se köszön vissza, aki a legtöbbet adta a temetésedhez, azt magamnak köszönhetem. A nővéred most érettségi­zett. Nem tud elhelyezkedni, ha nem segít nekünk valaki. Mi lesz, ha azt mondják, szerez­zek neki valami jó kis helyet, ahol takaríthatna? Amikor apátok itthagyott bennünket, és riadtan bújtatok hozzám az utolsó veszekedés után, megesküdtem, hogy tisz­tességgel felnevellek bennete­ket, egyedül is. És hajtottam, mint az őrült. Közben elfelej­tettem rátok figyelni. Ugyan­olyan követelményeket tá­masztottam elétek, mint saját magam elé. Pedig ti nem tehet­tetek semmiről, és nem esküd­tetek meg semmire ... Végre leült a nyitott kony­haablak közelében. Nemcsak a meleg, de a mostanában olyan sokszor rátörő kimerültség is tette, hogy gyöngyözött a hom­loka. Zsóka a munkaközvetítőben van. Csak hitegetik. Hogyan magyarázza meg neki, hogy érdemes volt tanulni, és kitű­nőre érettségizni? Életében először kapott le­hetőséget arra, hogy beszéljen, és mire használta fel ezt a lehe­tőséget? Arra, hogy egy mártír szerepében tetszelegjen, hogy ne azt mondja el, amitől nem tud aludni már hónapok óta, hanem valami teljesen hazug és hamis szerepet játsszon. Hőst akartak bemutatni, és ő eljátszotta ezt a hőst. Korunk rettenthetetlen asszonyát. Mintha nem tudná mindenki, aki ismeri, hogy nem az. Miért nem mondta el, hogy nem így képzelte az életét? Miért nem beszélt arról, hogy semmi sem sikerült, amibe be­lefogott? Úgy érezte, le kell feküdnie kicsit, hogy jobban legyen. Az utóbbi időben már csak von­szolta magát ide-oda. Nagyon elhagyta az ereje. És most ez a rádióriport! Mi volt ez a kény­szer, hogy minden kudarcát győzelemnek akarta beállí­tani?- Ó, kisfiam! - nyögdé- cselte már az ágyban -, még azzal is dicsekedtem, milyen türelmesen haltál meg, és hogy milyen önuralommal néztük végig! Amikor inkább ordíta­nom kellett volna! Motyogott még maga elé, és már majdnem elaludt, amikor Zsóka hazajött.- Alszol, anya?- Nem - -mondta Eszter -, csak ledőltem kicsit.- Nincs munka - dobta le magát a lány az egyik kopott fotelbe.-Ezt mondják minden nap. Mi a fenének ragaszkodtál hozzá annyira, hogy gimnázi­umba menjek? Még cirkuszol- tál állandóan, hogy kitűnő le­gyek! Az asszony kiült az ágy szé­lére. Mondani szeretett volna valamit, de teljesen száraznak érezte a száját, és nem jutott eszébe semmi biztató.- Nem baj - mondta Zsóka hirtelen -, már jelentkeztem egy hirdetésre. Fiatal lányokat keresnek vendéglátó szakmá­ban, nem kell képesítés. Csak egy kis nyelvtudás. Elvégre négy évig tanultam németül. Úgy hirdették, havi ezer Már­kát lehet keresni. Elmegyek. V itatkozni kellett volna vele, hogy ez képtelen­ség, mindenki nem me­het el az országból, meg hogy most nehéz, de később majd könnyebb lesz. Ehelyett kifelé kezdett bo­torkálni, és azt mondta, lezu­hanyoz.- Na, bent leszel a rádió­ban? Voltak itt? - kérdezte hir­telen felvillanyozva a lány. - Mikor leszel bent?- Pénteken ... De ne hall­gass meg! Nem tudta, mit válaszolt, mert megeresztette a vizet, és bőgött a zuhany alatt. Művészi naptárak 1993-ra Már nyomtatják az 1993. évi naptárakat. Prospektusok, kör­levelek ajánlják a jövő évi kíná­latot. A versenyben, ha nem maradt is az élen, de meghatá­rozó szerepet játszik a Képző- művészeti Kiadó. Közel 30 féle naptárt kínál az érdeklődőknek. A legnagyobb méretű fali­naptáron XVI. századi magyar várak metszetei jelennek meg. Markó Károly tájképfestészeté­nek legszebb darabjait, illetve a Szépművészeti Múzeum Esz- terházy gyűjteményének reme­keit szintén falinaptár lapjaink láthatjuk majd. Két városképes naptár is ké­szül. Az egyik a főváros neveze­tességeit ábrázoló felvételeket, a másik pedig Győr, Debrecen, Pécs, Sopron, Nagycenk, Szi- rák, Nagykanizsa, Éger, Kecs­kemét, Vác, Szolnok és Zalae­gerszeg egy-egy jellegzetes részletét tálja elénk. Klösz György fotói alapján a milleneumra készülő korabeli főváros hangulatát eleveníti föl egy 13 oldalas falinaptár. A ha­gyományos népviseleti kalen­dárium több tájegység népvise­letét örökíti meg, Hegyi Gábor fotóművész színes felvételei alapján pedig a legszebb temp­lombelsők kerülnek naptárla­pokra. A Virág-naptárt egy osztrák kiadóval közösen jelentetik meg, Tóth József legszebb- táj­képfotóiból is megjelenik egy összeállítás. Bán Zsuzsa: Riportalany Jelenet a Ritus című előadásból

Next

/
Thumbnails
Contents