Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-30 / 148. szám
*1992. május 30., szombat üj Dunántúli napiö ll Arcok a múltból Keresztrejtvény Kádár bácsi . . . Nézem a fényképet, mely 1934-ben, a tanévzárókor készült az Anna utcai gyakorló elemi iskola udvarán. Kutatom az arcokat és megdöbbenek: egykori iskolatársaim mennyire szétszóródtak a nagyvilágban és közülük milyen sokan nem élnek már! Ez a 42 nebuló tette ki annakidején a 4 osztályt. Bennünket tanított, egyetlen tanteremben Kádár Lajos bácsi, akinek neve szinte fogalommá vált. A képen ott ül közöttünk, Molnár hittanár úrral, ők sincsenek már az élők sorában, de hiszem, hogy a korosztályomhoz tartozók, akik a gyakorlóba jártak, nem feledik őket. Kádár Lajos Siklóson született, épp 95 évvel ezelőtt. Elemi iskoláit is ott járta. A bajai állami tanítóképzőben szerzett diplomát. De mielőtt a katedrára léphetett volna, 18 évesen elvitték a háborúba. Az orosz és az olasz fronton harcolt, oly bátor helytállással, hogy - Baranyában elsők között - ő érdemelte ki a vitézi címet. Hazatérve végre, elkezdhette tanítói működését. 1930-ban került a pécsi püspöki tanítóképző intézet gyakorló iskolájába, melynek épülete az Anna utcában volt. Ma a Pécsi Kisszínház tartja ott előadásait, ahol annak idején Kádár bácsi minket tanított írni, olvasni, számolni, országunk hegy- és vízrajzára, nem utolsó sorban pedig e haza szeretetére. Itt készítette elő a karácsonyi és farsangi színielőadásokat. Innen indultunk vezetésével az 1933-as gödöllői jamboree-ra. Öreg fejjel visszaemlékezve, biztos vagyok abban, hogy Kádár bácsi jó pedagógiai érzékkel, lelkiismeretesen végezte munkáját. Tanított bennünket és készíttette fel a „kistanító” bácsikat, a jövő pedagógusait a rájuk váró felelősségteljes feladatok elvégzésére. Gyakran rendezett versenyt, ahogy ő mondta: liga-bajnokságot, főleg azért, hogy próbára tegye lxl tudásunkat, fejlessze gyors fejszámoló készségünket. Én inkább az énekórákat szerettem. Bár akkor még híre-hamva sem volt a Kodály-féle énektanításnak, jól emlékszem, Kádár bácsi sajátos, korát megelőző módszerrel, az ujjai közti távolsággal jelezte a hangközöket, és uj- jaira mutatva kellett nekünk leolvasnunk a dallamot. Mindig örömmel hallgattuk szárnyaló tenorhangját. Tudtuk, hogy tagja a Király-díjas Pécsi Dalárdának, és vasárnaponként ott láttuk a székesegyházban a piros karinges, szoprán és altszólamot éneklő fiúk mögött, a tenort és basszust éneklő férfiak között. És még egy emlékem Kádár bácsiról. Épp e csoportkép készítésének évében, 1934-hen, egy napon boldog örömmel jött be a terembe. Hamarosan megtudtuk: szeretett felesége a három leány (Márta, Piroska, Erzsébet) után, több mint 10 évre, fiúval ajándékozta meg. Megszületett a várva várt Béla! Felnőve, Pécsett járt iskolába. Osztálya épp e hét végén tartja a 40. érettségi találkozót a Nagy Lajos Gimnáziumban. Visszavárják. Nem tehetek róla, de ha megpillantom a televízió képernyőjén vagy a képeslapokban külgazdasági miniszterünk arcát, mintha Kádár bácsit látnám, az édesapát, a mi szeretett egykori tanítónkat, fiatalon és derűsen, mint ezen a régi-régi fényképen. Dr. Nádor Tamás Beküldendő a helyes megfejtés junius 8-án (kedd) déli 12 óráig beérkezőleg, LEVELEZŐLAPON Új Dunántúli Napló Szerkesztősége, Pécs, Rákóczi u. 34. VIII. em. „ A május 16-i lapban közölt rejtvény megfejtése: Bemutatom a szomszédunkat, távollétedben ő vígasztalt. Ajándékutalványt nyertek: Haál Andrásné, Villány, Hunyadi u.l9/a., Gotthard Anikó, Pécs, Szigeti u. 2/a., Kincses István, Pécs, Komócsin Z.u. 9-10., Kun Piroska, Luzsok, Fő U.15., Marthy János, Pécs, Laki I.u. 27. Az utalványokat postán küldjük el. í A hajtóművekből kiáramló és jégkristályokká dermedő párák krétavonalakat rajzolnak a kéklő égboltra. A gép talán Párizsba tart, netán Londonba vagy más, ígéretes pontjára a világnak, ahol és mindenesetre valóra válhatnak az álmok . .. A játszi képzelet könnyedén fölröppen a negyvenezer láb magasságba és betelepszik az utastérbe, ahol minden olyan kellemes, mint a távolságijá- rat-mosolyú légikisasszonyok; ahol, úgy tűnhet, megállt az idő, a gép, s ahol súlytalanná válnak a gondok, mert minden baj és rossz a földön maradt, amely most tavaszi párák mögött zöld s barna foltokban úszik el odalent. . . S odafönt csakhamar láthatatlanná távolodik a csillogó madár. Krétavonal nyomai fodrozó felhőkké oldódnak, hogy aztán eltűnjenek, mint az ábrándok ... Bár e pillanatfelvétel a valóság szövedékébe ágyazódik, nem több egyfajta jelképnél. De csalóka is és félrevezető, mint minden ábránd. Reménytelen szökési kísérlet hát önmagunk és körülményeink elől. Mert elutazni, hátrahagyva nyavalyáinkat, sosem lehet. S hordárra sem bízhatjuk kudarcaink málháját, mint egy csomagot valami távoli állomáson. Ember és sorsa összetartozik. Végzetesen és végérvényesen. Az ember a földre született, a földön kell járnia; el kell fogadnia: vannak dolgok, amelyek nincsenek hatalmában. Ezekkel pedig jobb megbarátkozni. A valósággal, legyen jó vagy rossz, együtt kell élni. Minden más út csalódáshoz vezet. Van is rá példánk mostanság épp elég, létünk, hogy egyre nehezül, s nagy keservek közepette szabadulnunk kell ábrándjainktól. Mert hiú remény volt csak, ha a lámpa szabadra vált, egyszerűen átlépünk a másik oldalra, ahol zöldebb a fű, nagyobb a kenyér és vidámabb az élet. Aztán csalódhattunk, miként a faltörő berliniek, akik Kánaánt sejtő nyugati városrészekbe vonultak, ahonnan tapasztalataikat meghaladó gazdagság áradt feléjük, de nem nekik. Mert amott, az áhított túlsó oldalon nem csak a kenyér nagyobb. A játékszabályok is mások. Valamit valamiért! Te adod a szorgalmad, a tehetséged, cserében annyit és olyant kaphatsz meg, amennyit megérsz. Nem többet! Mi tagadás kiábrándító felismerés. Kiváltképpen egy ilyen nagy, történelmi „kirándulás” után, ahol és amikor látszólagos gondtalanságban utaztunk: se-ho-vá... A rögeszme tolóerejéből csak a kényszerleszállásra futotta, amely a fölemelkedés hiánya ellenére sem okozott kisebb megrázkódtatást egy valódinál. Gazdasági következményei, amelyben csak egy szerény tétel a most utólag megtérítendő, s személyenként a kétezer dollárt is meghaladó „menetjegy” ára, nem tartozik a legsúlyosabb kártételei közé. Mert erkölcsi rombolása az, ami valóban tragikus: nem csak a kortársakat, de a távolabbi időket is megfertőző kórokozói miatt. Voltaire írta az emberrel kapcsolatban: „... Egy örökkévalóság kellene ahhoz, hogy valamit megtudjunk a lélekről. De egyetlen pillanat elegendő, hogy megöljük.” És ugyan hány pillanat volt a negyven s egynéhány esztendő!? Végül is nemzedékek nőttek fel egy olyan anyanyelvű világban, amely azt tanította, hogy az ember lelketlen. Nem más egy ügyes kis szerkezetnél, tudata sem több a biokémia szeszélyes játékánál. És mint ilyen alkalmatlan saját sorsának irányítására. Tehát gondoskodni kell róla és elhitetni vele, hogy amit fogyaszthat, az a legkitűnőbb, mégha az elkészítéssel akadnak is bajok. De a recept! ... Az a csodálatos. A jámbor és hiszékeny polgár visszanéz: lehet, hogy az volt? Igaz, megmondták neki, mi lehet a véleménye, mit mondhat, s mi az, amiről hallgatnia kell. Az igazság felől is az eszme döntött. Mert az igazság, nos, az túlságosan bonyolult, könnyen félremagyarázható, s mint ilyen veszélyes. Egyszerűbb azt mondani a fehérre, feketére, hogy vörös. Az pedig, hogy melyik fehér vagy fekete a vörös a hivatásos „színszakértők” határozták meg. így másoknak nem maradt egyéb dolguk, mint hogy összeverjék a tenyerüket és rábólintsanak: igen, ez valóban vörös. Aztán hazamentek és okád- hatnékjuk támadt az egésztől... A „színszakértők” később aztán úgy vélték, eléggé megnevelték a bámész emberek hadát; szabad nekik azt is mondani: nicsak milyen szép vörös ez a fehér! Ez volt a nagy engedmények korszaka.. . Azután, hogy alapvetően megváltoztak a színérzékelés szabályai, s mindenki azt láthatja, amit lát, a jámbor és hiszékeny polgár egyre-másra zavarba jön. Egyfelől túl sok a szín; némelyikről azt sem tudja, milyen. Másfelől: a hajdanvolt és egyre hangosabb „színszakértőktől” most azt hallja, hogy a vörös nem is volt vörös, hanem rózsaszín ... És, amint a jámbor és hiszékeny polgár visszanéz, mintha derengene előtte: rózsaszín volt. Am ugyanezektől azt is hallja: most bezzeg a sötét színek korszaka jön: vízö- zönnel, kénköves esővel, ösz- szeomlással... Persze, ha visszatérne a rózsaszín, netán a vörös!? És a polgár, aki már nemcsak jámbor, hiszékeny, zavarodott, hanem dühös is, rábólint: hát igen... a rózsaszín. Azok voltak ám a szép idők! És félni kezd a holnaptól, a valóságosnál is eleset- tebbnek, szegényebbnek hiszi magát. S úgy érzi, becsapták: a politikusok, a kormány, a világ, a történelem. Ez most a divatos életérzés. Még azoknak is, akiknek különben jól megy. Vagy éppen nekik? Tán, mert túl nagy, a valami mindig hiányzik utána, a bőség kísértése. A mesterségesen fölfokozott vágy, az agyafúrt, ravasz hirdetések csábítása. A művi ábránd; egy álomgépkocsi: sosem romlik el, árokba nem borul, csak suhan-suhan a gondtalanság tükörsima országútjain; egy utazás: so- sem-volt, sehol-sincs tengereken és tájakon; nyaralások a valóságban-mindig-más szállodákban; tárgyak, eszközök, ruhák, bútorok, házak, nyaralók, amelyek egy napon éppoly szürke unalmat árasztanak magukból, akár a nyomorúság ... Az ember természetes vágya, hogy boldog legyen. De ez a boldogság más. Egyszerűbb, emberibb. A boldogság: az élet maga s a belső béke. Ezt nem adják pénzért, miként a szeretetet sem lehet vásárolni. Aki ezt nem érti, szomorú marad, bármit birtokol is. Mert mindenekelőtt mindenkinek tudnia kell, hol a helye a világban. Tudnia, mert ő az egyszeri, megismételhetetlen csoda: az ember. Ez rang, amely kötelez! Kötelez szolgálatra, feladatának elvégzésére, erkölcsi tartásra, a tisztességes életre. A közelmúlt történelmi sorsfordulója nem volt több, mint lehetőség, hogy az ember és nemzete erkölcseiben fölemelkedjen s kivesse magából a köntörfalazó élősködőket, a színforgatókat, a tegnap ködlovagjait. ígérni sem ígért gondtalan életet. Csak azt ígérhette, szabadon érvényesül az az alapigazság, amely nem ellenkezik az ember természetével, s amely nélkül semmi más igazság nem létezhet. Ennek érvényt azonban csak az ember szerezhet. A cselekvő ember, aki igenis alkalmas saját sorsának irányítására. De ehhez hinnie kell önmagában, életének és igazságának értelmében. Búsbarna László Ábrándok nélkül
