Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-16 / 134. szám
8 aj Dunántúli napló 1992. május 16., szombat Kerék Imre / Alom egy régi városról Az 50 éves Szepesi Attilának Megvan-e még az a város s nem csak éber álmaimban rémlik most is ugyanaz még vagy teljesen idegen már s pördül tova földtekénkkel közönyösen nélkülünk? alig néhány évtizeddel előbb mintha csak pár perce kószáltunk utcáin át ódon kapualjak árnyán liget lombos rejtekében lánybluzok titkát kibontva bársony-lágy barna bimbók parazsa perzselte nyelvünk míg a roppant Csillagforgó zajtalan rohant felettünk megtalál- nám-e ma is még a macskaköves sikátort hol füstös csehó pecsétes pultja mellett rostokolva mormolgattuk Lorca versét fellegjáró igricek ZÖLD SZERETLEK ZÖLD IMÁDLAK ZÖLD SZÉL ZÖLDBEBORULT ÁGAK? megvan-e még az a város vén gesztenyefák fölött égbeszökő Négy Toronnyal s fönt a Mecsek oldalán nyit-e illatos hunyor még nő-e medvehagyma enyhe mediterrán tél után? s a zsenge mandulafácskák korán felfakadt rügyére nem rak-e szoros bilincset váratlan kemény zimankó ahogy Janus fonta dalba Mátyás költő-püspöke? s fülében zsongó rímek ritmusok darázsrajával merre sétál Csorba Győző? Pákolitz István betér-e olykor még a Jelenkorba? megvan-e még az a város a börzsönyös őszi Tettye ösvényei lábnyomunkat őrzik-e még s a szelekkel tovaröppent fecskelányok merre vannak? homlokom mögött kerengve cikáznak bennem zsibong bennem lüktet az a régesrégi város falai közé temetve boldogult ifjúkorunk. Panasz és diadal A Pécsi Balett kamaraestje lemalakjának” szerepében. A Halál alakja azonban kicsit sematikusra sikerült, túlságosan konkrét megjelenítést kapott. (Küllemében is leeinkább vaAz est harmadik darabja, a már-már tiszteletbeli pécsinek számító Szakály György Egy faun halála című táncalkotása (zene: C. Debussv) - bár az aloldást, megbékélést pedig mér csak az álmoknak ez a különös világa adhat, ahová a képzelet alakaji végképp magukkal ragadják a művészt. Neskov Alexandar a Tasso-ban. Simara László felvételei Miért, vajha, miért „látjuk be” előbb vagy utóbb mindany- nyian s oly könnyű szívvel, hogy a világot - hála az egeknek! - személy-szerint már nem nekünk (nekem, neked, neki) kell megváltani? (És egyáltalán: a világot tulajdonképpen senkinek sem kell megváltania, hiszen az - jól vagy rosszul — saját magától is „megváltódik”, úgymond.) Kiábrándulásunk, kiábrándultságunk volna tán az oka ennek a könnyű, már-már boldog lemondásnak, avagy egyféle „kigyógyulásunk” a nagyszerű álmokból, reményekből s tervekből, miként hajdanán a „kötelező” bárányhimlőből is? Avagy oka mégis a „rádöbbe- nés”, a „felismerés”, hogy tudniillik személy szerint nekem, neked, neki vajmi kevés esélyünk van a világmegváltásra - gyenge lévén az erőnk, kevés az akarásunk és kitartásunk efféle grandiózus cselekvések véghezviteléhez? Avagy már a felismerése annak a ténynek is, hogy minden effélére való egyszemélyes törekvés, igyekezet meglehetősen nagy kockázattal jár, legfőképpen ennen boldogságunkat, boldogulásunkat, nyugalmunkat és kényelmünket illetően, hiszen évezredes tapasztalatok, példák birtokában tudjuk azt is már: a messiáskodás sohasem volt kifizetődő vállalkozás, több okból sem? Lemondásunk oka talán mégis az lenne-volna, hogy egyszer csak arra a „felismerésre” jut, vergődik bennünk a gyarló emberi természet, a bennünk fészkelő önzés, individualizmus, hogy avilág tulajdonképpen meg sem érdemli, hogy megváltásra pazarodul erőnket, idegünket? Vagy talán azért mondunk le végülis világmegváltó álmainkról, minden féle nekigyürkőzés- ről, mert kegyetlenül szaporodó éveink során, úgymond, egyre okosabbak, belátóbbak, böl- csebbek, elnézőbbek és megértőbbek leszünk - önmagunk és mások gyarlóságaival szemben is, s mintegy a „szélcsende- sebb” oldalt részesítve előnyben megspórolunk önmagunknak erőt és ideget, hogy zavartalanul elkérőzhessünk „kiharcolt” nyugalmunk zörgő-sovány szalmáján avagy bőséges, válogatott abrakán (aszerint, hogy kinek mit és mennyit sikerült „kiküzködnie”)? Jómagam is hajdanán, ifjonti koromban - hasonlóképpen a mindenkori ifjonti korban levőkhöz - ugyancsak heves indulatokkal s elszánt akarással rugaszkodék vala neki világ- megváltó tetteim véghezvitelének, el is hívén egyszersmind, hogy nem csupán csak átmeneti heveny kényszerképzet ez az indulat, nemcsak „korral járó” gillanatnyiság a nekigyűrkőzés. És lám, milyen rég már az ideje, hogy én is mindenre „rádöbbentem”, mindent „belátttam”, mindent „el- és felismertem”! S most, eljutván, elvergődvén a viszonylag szélcsendes oldalra, csak mosolygok bölcsen és okosan „vagy: még bölcsebben és még okosabban) látván a serkenő nemzedékek nekigyürkő- zéseit az éppen soros világmegváltásnak, amely - vélik, hiszik - rájuk vár, az ő feladatuk és kiváltságuk is. Ha nem csak bölcs, okos, belátó, megértő etcetera volnék, de némileg gonosz is, cinikus - téblábolván emiatt, a dolgok, teendők langyosabbik felén, bizony, még tán biztatnám is őket, mondván, hogy: csak rajta, csak rajta, fiúk s leányzók, hisz szép a harc, és megéri a világ! ... De hát én már csak okos vagyok, belátó vagyok, és bölcs, megértő, felismerő, rádöbbenő, és nyugodt is persze, és boldog is, elégedett; mondogatom is ezt magamban, magamnak váltig, s vannak jó „periódusaim”, midőn el is tudom hinni. Persze, néha azért nem értem: emitt, az élet nyugalmagasabb, langyosabbik felén miért vagyok nyugtalan, ideges, miért érzem azt, ha boldogan újra meg újra neki- veselkedőket látok, hogy valami fontos csatát én már végérvényesen elveszítettem? Miért, vajha, miért?! Molnos Lajos Kellemes és tartalmas élményt nyújtó kamaraesttel örvendeztette meg közönségét a május 1-jei premierjén a Pécsi Balett. Az évad utolsó bemutatója három koreográfus három egyfelvonásos táncdarabját fogta össze, arányos műsorösz- szeállítással hangulati szempontból is egységet alkotva. (Annyira azonban mégsem forrtak össze a művek, hogy helytálló lett volna a műsorfüzet „balett 3 felvonásban” megjelölése.) A darabok tartalmi és formai igényessége és a friss erőkkel gazdagodott együttes jó színvonalú bemutatkozása egyaránt jelezte - ahogyan azt már a nagyszínházi Rómeó és Júlia után is megállapíthattuk -, hogy a Pécsi Balett nem akar belesüppedni a napjainkban sajnos, gyakorta jelentkező művészi apátiába, hanem mozdul, keresi a megújulás, a továbblépés lehetőségét. Az estet Hajzer Gábornak Szebeni János és Sándor Péter zenéjére készített In memóriám .. jcíműelégikuáiangvételű műve nyitotta. Ä néhány évvel ezelőtt fiatalon és tragikusan elhunyt kolléga emléke előtt is tisztelgő táncdarab nem kevésbé súlyos kérdést, mint a halál igazságosságának, tévedhetetlenségének problémáját állítja középpontba. Mintha azonban az alkotó azon nyomban megértette volna a felvetés abszurditását, művét a víziók, a képzelet világába lendítette tovább. A félhomályos, csupán élő és vetített gyertyák fényével megvilágított színpadon fiatal férfi (Anthony Sergeant) fekszik a ravatalon. Üde szépségű ifjú párja (Karen Sipson) kétségbeesetten gyászolja. A lány szenvedélye, életteli fiatalsága kiáltó ellentéte mindannak, ami a sötétség, az enyészet, a szomorúság birodalmához kapcsolódik. Fájdalma még a Halált (Lovas Pál) is megindítja, aki, mintha csak megbánta volna tettét, a képzelet szárnyán feltámasztja, visszaadja kedvesének az ifjút. De a látomás, a gyász gyötrelmei közepette átélt vízió szertefoszlik, és a valóság fényében a megváltoztathatat- lanba való beletörődés méltósága egyben a Halál vesztes diadalaként jelenik meg... Hajzer drámai és elégikus színeket felvillantó, emelkedett hangvételű műve elsősorban a gyászoló lány alakjára koncentrál. Az előnyös megjelenésű, biztos technikai tudású, plasztikus mozgású K. Sipson hitelesen formálta meg az elsősorban saját fájdalmával megküzdő figurát. Ugyancsak jó benyomást keltett a másik fiatal angol táncos. A. Sergeant, az ifjú „szellamiféle mesei vagy szelídebb horrorfilm-figurára emlékeztetett.) így azután Lovas Pál nem tudott igazán magára találni a szerepben, sem kellő súlyt adni az alkotói szándéknak. Nagy fába vágta a fejszéjét a második darab alkotója, Kör mendy László, aki neoklasszikus formavilágé táncművet készített Liszt Ferenc Tasso című szimfonikus költeményére. A balanchine-i ihletről árulkodó, romantikus hangulatú balettnek nemigen voltak hagyományai és előzményei a társulat repertoárjában. Másrészt, cselekmény híján, ilyenkor csupán a tánc saját szépsége, a zene és a mozgás összeolvadó harmóniája ragadhatja magával a nézőt. Kör- mendy zenei érzékenységét és a csoportok színpadi mozgatása iránti érzékét már korábbi művében is bizonyította. Ezúttal is a zenemű dramaturgiáját híven követő, tetszetős szólókat, kettősöket, hármasokat és csoporttáncokat szerkesztett arányos, hangulatos képek sorozatává. És, ha az együttesnek még nem is mindegyik tagja jutott el a kék-tiszta neoklasszika kristályos magaslataira, az utóbbi időben sokat javult egységes technikai színvonal, és néhány szólista (Niibl Tamara, Elizabeth Mary Adams) valamint különösen a főszereplő, a szép vonalú, elegáns Alexandár Neskov kiemelkedő teljesítménye jó összbenyomást keltett. kotó, a műsorfüzet tanulsága szerint általánossá tágítja mondanivalóját - voltaképpen a tragikus sorsú, nagy orosz táncos zseni, V. Nizsinszkij üstökösz- szerű, dicsfénytől övezett pályája végén a skizofrénia sötét örvényébe zuhant. Az alkotó elme megbénulása, a művészsors kegyetlen realitása, a híres táncos hirtelen el lobbant pályafutása számos művészt foglal koztatott és ihletett meg azóta is. Szakály a Faun-motívumhoz, Nizsinszkij talán leghíresebb koreográfiájához és szerepéhez, Egy faun délutánja szinte szimbolikussá vált alakjához kapcsolja művét, amelyben a már megbomlott világképű, a képzelet birodalmában élő művész jelenik meg. Tétova tekintetű, bizonytalan mozgású, újra és újra katatón merevségbe süllyedő férfi ül kietlen, hideg világításé szobában. Társa, felesége hasztalanul próbálja figyelmét a valóságra irányítani. A férfi elutasítóan reagál. Azután hirtelen megvilágosodik az értelme, emlékezete felvillanásaiban a múltból jött „látogatók”, életének valódi szereplői és fiktív szerepalakok jelennek meg és mozdítják ki őt bénultságából. Testébe visszatér az erő és egy-egy póz, egy-egy mozdulat erejéig felidéződnek a hajdani híres szerepek, A rózsa lelke, a Petruska, a Seherezádé és a Faun ... Mögöttük ott rejtőzködnek az álmok, a küzdelmek, a konfliktusok, az ellentmondásos emberi kapcsolatok sorsmeghatározó motívumai. MegLetisztult, gondolati és formai szempontból egyaránt kiérlelt, megrendítő erejű mű Szakály táncalkotása, amelynek erényeit a találó szerepformálások tovább erősítették. Mindjárt elsőként a főszereplő Solvmos Pál kabinetalakítása. Azt tudtuk, hogy Sólymos milyen precizitással és eleganciával táncol, de most arról is meggyőzött bennünket, hogy kivételes drámai érzékkel rendelkezik. Olykor meg sem kellett mozdulnia, tekintetének játékával, reményevesztett testtartásaival, elutasítóan önmagába zárult pózaival, majd hirtelen kitörő, beszédes gesztusaival hitelesen érzékeltette a bomlott lélek és értelem öntörvényű megnyilvánulásait. Ugyancsak megrázó erejű alakítást nyújtott Seprényi Tímea a társáért asszonyi erővel küzdő, de valójában mindvégig értetlen feleség szerepében. H. Major Rita In memóriám: Sipson Karen, Sergeant Anthony és Lovas Pál Sólymos Pál az Kgy faun halálában írójegyzet Tűnődő
