Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)

1992-05-12 / 130. szám

6 aj Dunántúlt napló 1992. május 12., kedd Nincs még megnyugvás a pécsi lakásprivatizáció körül Kedvenc tengeri kígyónk Helyi népszavazás, népi kezdeményezés, polgári perek garmadája, vagy amit akartok D e Gaulle, hajdani francia köztársasági elnöknek tu­lajdonítják azt híres mondást, hogy egy népszavazást nem le­het elveszíteni, csak a nép által megválaszolandó kérdést-lehet rosszul feltenni. A téma külö­nös pikantériája, hogy 1968-ban maga De Gaulle esett a rossz kérdésfeltevés hibájába egy presztizsokból általa - ma már elég bagatelnek tűnő ügyben - kezdeményezett népszavazás­kor. Szándéka meghiúsult, s emiatt lemondott államfői tiszt­ségéről és visszavonult a politi­kai élettől. Mi, magyar állampolgárok is tapasztalhattuk a legutóbbi, a köztársasági elnök közvetett, vagy közvetlen választásáról 1990 nyarán rendezett népsza­vazáskor, hogy miként működik ez a tömeglélektani mechniz- mus. Sőt, saját gyakorlatunkból De Gaulle mondásához még egy kiegészítést is fűzhetünk: főleg, ha elég ügyesen időzítik az eleve érvénytelennek remélt népszavazást. U gyan könnyen a felületes ítélkezés gyanújába eshe­tek, mégsem titkolhatom, hogy az előbb vázoltak miatt erős fenntartásaim vannak a népsza­vazás intézményével szemben. Ezért is örülök annak, hogy Pécs Megyei Jogú Város Köz­gyűlése egyelőre levette napi­rendjéről húsz SZDSZ-es és FIDESZ-es képviselő közös in­dítványát, hogy írjanak ki helyi népszavazást az önkormányzati tulajdonú lakásbérlemények el­idegenítéséről szóló, tavaly jú­liusban hozott és szeptember 1. óta hatályos önkormányzati rendeletről. A kezdeményezők ezzel reméltek volna tiszta vizet öntetni velünk a pohárba: a vá­ros polgárai milyen hányaduk­ban tartják helyesnek, illetve helytelennek a lakásértékesítés­ről szóló önkormányzati rende­let új szabályozását, hiszen ahányszor volt lakásértékesítési ügyben valamiféle változás, azt valakik részéről mindig táma­dás érte. Szinte természetes, hogy az önkormányzati testü­letben ellenzéknek számítók minden politikai árnyalata el­lenvéleményt hangoztatott ez­zel az ötlettel szemben. A fő medre ezeknek a fejtegetések­nek az volt, hogy túlságosan sok millió forintba kerülne - aminek másutt is lenne bőven helye - egy helyi népszavazás lebonyolítása. A rendeletalkotás előtt lett volna értelme ilyen közvéleménykutatásnak, utólag már nincs, ráadásul a konkrét lakásértékesítési problémák kérdéseire nem is adhatna vá­laszt, csak a testület felelősségét hárítaná át a választópolgá­rokra. N agyot téved azonban, aki logikusan arra gondol, ezek a szempontok hatottak annyira a kezdeményezőkre, hogy eláll­tak ötletüktől. Fontos, de még­iscsak - már régebb óta ismert! - formai oka volt a népszava­zási téma elhalasztásának: az Alkotmánybíróságnál van egy még nem tárgyalt badvány a pé­csi lakáselidegenítési ökor- mányzati rendeletről. Mert bi­zony a pécsi lakásprivatizáció ügyének tengeri kígyója már ezt a testületet is szorításába vonta. S az alkotmánybírósági döntés előtt valóban elég furcsa szituá­ciót eredményezne helyi nép­szavazás ugyanarról. Bár ez a körülmény minden más szempontot maga mögé so­rol, az ellenérveket mégis meg- toldhatjuk a bevezetőben foglal­tak tanulságai nyomán azzal is, hogy egy ilyen pécsi népszava­zás - persze a kérdésfeltevés függvényében - alighanem a részvétel elégtelen aránya miatt érvénytelen lenne és ez a tény automatikusan megerősítené a rendeletet. Ez ellen egyébként személy szerint semmi kifogá­som nincs - hiszen nem vagyok érdekelt fél ebben az ügyben -, de azt világosan le kell szö­gezni: a szavazástól való távol- maradás tetszőlegesen többfé­leképpen értelmezhető, ám mindig csak feltevés marad. A z ugyancsak hipotézis csu­pán, hogy az ötletet felvető képviselők valamiféle burkolt bizalmi szavazásnak is szánták ezt a népszavazást az önkor- máyzat kormányrúdjánál álló pártok számára, mégpedig ne­tán oly módon, hogy a vokso­lástól való távolmaradás fejezné ki a város polgárságának támo­gatását irányukban. Ezt többnek, mint halvány gyanúnak venni, nem érdemes, mégis egy lidérces következ­ményű esélyt hordoz magában, mégha kevés valószínűséggel is: és ha rosszul sül el a népsza­vazás és elvetik a rendeletet? Ennél rosszabb helyzetet szinte el sem lehetne képzelni, mert csak tovább növekedne a la­kásprivatizációra vonatkozó kü­lönböző jogszabályok hatálya és következményei körül tá­madt érdekellentétek halmaza. Ilyen érdekellentétek voltak kiváltói a helyi népszavazás öt­letének is. A közvetlen ok pedig a Lakásbérlők és Lakástulajdo­nosok Egyesületének egy olyan népi kezdeményezése, amely a különböző lakásértékesítési szabályok miatt szerintük mél­tánytalan helyzetbe került mint­egy 2000 család ügyének ren­dezését célozta meg. Az egye­sület dr. Csordás Gábor, illetve a hozzá csatlakozó dr. Vonyó József önkormányzati képvise­lők év eleji és a közgyűlés által elvetett indítványát karolta föl és fejlesztette tovább. I gényük kiindulópontjának azt a körülmény jelölték meg, hogy az állami tulajdonú bérla­kások privatizációját szabá­lyozó 1989-es pécsi tanácsren­delet - amely alapján tavaly szeptember 1-ig folytak a laká­selidegenítések - nemcsak az új, ilyen tárgyban alkotott tava­lyi önkormányzati rendeletnél, de a mindkettő felhatalmazó alapjául szolgáló 1969-ben kel­tezett ÉVM MÉM-PM közös miniszteri rendeletnél is a vásá­rolók számára lényegesen ked*» vezőtlenebbül határozta meg az elidegenítendő bérlakások vé­telárát. A több, mint 2000, ta­valy szeptember 1-ig lakást vá­sárolt család azért került hátrá­nyos helyzetbe, mert az önkor­mányzat a hivatalba lépésével nem állította le a lakásprivatizá­ciót a régi rendelet alapján. In­dítványuk az önkormányzat hi­bájául felróttakat a két megol­dási móddal vélte orvosolható­nak. Az egyik szerint az 1991. január 1. és szeptember 1. kö­zött kötött lakásprivatizációs szerződéseket felül kell vizs­gálni és kérelemre lehetővé kell tenni azok módosítását, mégpe­dig úgy, hogy a vételárat az 1969-es közös miniszteri rende- letban meghatározottan kell megállapítani és a különbözetet vissza kell fizetni, vagy be kell számítani a vételárba. A másik változat - szintén szerződésmó­dosítással - lehetőséget igényel arra, hogy a fentebb jelzett idő­határon belül lakást vásároltak is választhassanak, melyik ren­delet feltételei szerint veszik meg bérlakásukat. I smeretes, hogy hosszú és szenvedélyes vita után a Pécsi Közgyűlés meggyőző többség­gel elvetette a népi kezdemé­nyezés indítványát. A vitában elhangzott ellenérvek közül azokra szinte kitérni sem érde­mes, amelyek azt bizonygatták, hogy sérelmükkel tüntető la­kásvásárlók jónéhánya máris a vételi árnak többszöröséért adott túl a lakásán. Ez a tulajdo­nos szuverén joga. Egyébként aligha homogén rétegről van szó ez esetben: a másik véglet­ként bizonyára akadnak köztük olyanok is, akiknek alapvető megélhetési gondjain segítene az ármódosítás. Abba az érvelésbe is könnye­dén bele lehet kötni, amely szerződésmódosítást azzal uta­sította el, hogy nem is az ön- kormányzat az illetékes szer­ződő fél, hiszen szeptember 1-ig állami tulajdon eladásáról volt szó. A hajdani tanács fel­sőbb jogszabályi felhatalmazás alapján - és a vételár meghatá­rozásában az éppen kifogásolt nagy szabadsággal - mint az ál­lami tulajdon kezelője értékesí­tette az állami bérlakásokat. Folytatta ezt az önkormányzat is hasonló jogi alapon szeptem­ber 1-ig, s a vételár mindkét időszakban az állami vagyon kezelőjéhez folyt be. Érdekes adalék: az önkor­mányzati apparátus jogászai le­hetségesnek tartják polgárjogi ügyletként a lakásértékesítési szerződések közös megegye­zéssel való módosítását. M ost már rá kell térni a népi kezdeményezés megoldási javaslatainak buktatóira is. Kö­zülük a legnagyobb az, hogy mindkét változat jogi normák visszamenő hatályával próbál­kozik célba jutni és ez a jogál­lamiság, a jogbiztonság keretei közé nehezen illeszthető. Az alapváltozat különösképpen furcsa lenne: egy már hatályon kívül helyezett - tehát már nem „létező”- rendeletet kellene visszamenőlegesen hatályon kívül helyezni. Nonszensz. Törvénysértés címén megsem- misíttetni pedig nem lehet, hi­szen akármilyen feltételeket is szabott, felsőbb jogszabályi ke­retek között mozgott. De ha mindettől el is tekintünk, akkor is előáll egy érdekes probléma, ha a még hatályos miniszteri rendeletet alkalmaznák. Az ugyanis a vételár minimumát a forgalmi érték 15 %-ában hatá­rozta meg, tehát alacsonyabban és jóval kedvezőbb részletfize­tési kamatokkal, mint az új pé­csi önkormányzati rendelet! R agyogó perspektíva! Az egyesület az indítványában úgy érvelt az érdeksérelem bi­zonyításakor, hogy az új rende­let a készpénzzel rendelkezők számára jóval kedvezőbb feléte­leket teremtett. Ha a céljukat el­érnék, utána azok érdekében is szerveznének népi kezdemé­nyezést, akik a kocka fordultá­val a mostani új rendelet hatálya alá esve kerülnek hátrányos helyzetbe? Ennek az ügynek akkor soha sem lehet vége! Még két adalék: az nem igaz, hogy az önkormányzat nem állí­totta le a lakásprivatizációt. Le­állította, de aztán lakossági nyomásra újból elindította. Ez egy külön tanulság. Az viszont valóban érthetetlen, hogy az új rendelet megalkotásakor miért nem állították le a lakások érté­kesítését az új szabályok alkal­mazhatóságáig. Ami pedig az anyagi veszteséget illeti: sokak számára bizonyára kényszerpá­lya volt a régi rendelet szerinti lakásvásárlás, s akadt körülötte netán némi alig bizonyítható presszió is, ám az is tény, hogy akik így vásároltak lakást, még mindig a jelenlegi szabadpiaci forgalmi érték egyharmadát fi­zették érte! E zzel akár be is fejezhetnénk a téma boncolgatását, de van még egy olyan kilátásba he­lyezett fejlemény, ami miatt nem állíthatjuk, hogy fejétől a farkáig végigmértük kedvenc tengeri kígyónkat. A népi kez­deményezést benyújtó egyesü­let ugyanis beadványában arra is utalt, hogy ha kérelmüket el­utasítja a közgyűlés, polgári pe­res eljárásban érvényesítik joga­ikat, tetkintve, hogy szerintük a szerződések fenyegetetség álla­potában köttettek meg! Ennek a továbbgondolását - 2000 felperes! - már a Tisztelt Olvasó fantáziájára bízom. Csak annyit jegyzek meg óvato­san: tekintve, hogy egy perben bizonyítani is kell, az nem olyan, mint De Gaulle szerint a népszavazás. El is lehet veszí­teni. Mégha sokára is kerül pont az ügy végére. Külön-külön... Csodákra ítélve? Nehezen volna cáfolható Lech Walesa véleménye a vise­grádi hármakról. A lengyel el­nök szerint „egymásra vagyunk utalva, együttműködésre va­gyunk ítélve.” így aligha vitat­ható Antall József megállapí­tása, aki egyértelműen eredmé­nyesnek ítélte a csehszlo- vák-lengyel-magyar csúcsot. A kérdés az, mennyire volt ered­ményes az újabb találkozó, s azon milyen hatékonyságú együttműködés kapuit nyitották meg az egymásra utaltak? A közös politikai nyilatkozat a közép-európai kapcsolatok új keretének minősítette a hármak közötti partnerság, ami szintén megingathatatlan igazságnak tűnik. De az Prága után is kér­déses: ez a partnerság mennyire tény, mekkora lehetőség, s mi­lyen mértékben valóságos kí­vánság? Mert a megfogalmazá­sok általánosságai arra utalnak, -hogy az érdekellentétek még fennállnak a szomszédok kö­zött, s ebből a körből a legnehe­zebb működő érdekközösséget varázsolni. Brüsszelben emlegetik mos­tanság, hogy éppen a visegrádi hármak - amolyan modern Münchhausen bárókként - mind külön-külön szeretnék a saját hajuknál fogva felemelni ma­gukat az Európai Közösségbe. Holott együttműködésük - Wa­lesa megfogalmazásában „egy saját kis Európai Közösség” - lehetne a legjobb módja annak, hogy valóban felkészüljenek a Közös Piac-i tagságra. így fo­kozatosan belenőnének az eu­rópai integrációba. Ez hosszú folyamat lenne, de nem elképzelhetetlen. Még ha a mai kételkedők a legszíveseb­ben csak tétlenül várnák, hogy a mese-báró Óz-zá változzon s Európának ebben felében is be­következzék a csodák csodája. Kocsis Tamás Sztyeppetűzként terjedt Ez (is) Amerika? A szomorú - és sajnos távol­ról sem végleges - mérleg nagy­jából elkészült: félszáznyi halot­tat követeltek az elmúlt napok faji zavargásai az Egyesült Ál­lamokban, kétezer fölött jár a sebesültek száma, tízezer épület égett le. „Los Angelestől sztyeppe­tűzként terjedt tovább a tombo- lás, az erőszak az ország több más nagyvárosára” - használta e szemléletes hasonlatot egy német lap, s csak remélni lehet, hogy a rendkívüli állapot kihir­detése, komolyabb rendfenn­tartó erők bevetése után a nyu­galom immár tartósan fennma­rad. Csupán faji zavargásokról lenne szó? Kétségtelen, hogy a vihar fe­kete-fehér ellentétből (egy fe­kete bőrűt ütlegelő, fehér rend­őrök bírósági felmentéséből) robbant ki, ám úgy tűnik, való­jában több, egymással összefo­nódó ügyről beszélhetünk. Bűnözési kérdés? így látják azok, akik szerint a konkrét esetet az alvilág elsza­baduló erői lovagolták meg. Szociális konfliktus - vélik mások, akik a mélyebb össze­függésekre utalnak, arra, hogy az amerikai életszínvonal álta­lános emelkedése mögött ma is mély társadalmi szakadékok húzódnak. Vagy mégiscsak a faji ellen­tétek domináltak volna? S azoknak lenne igazuk, akik az 50-es évek heves polgárjogi összecsapásaira emlékeznek? Valószínűleg mindegyik véle­mény igazolható, valamennyi tényező szerepet játszott az in­dulatok szinte megmagyarázha­tatlan gyorsasággal történt elha- rapózásában. * Ám Washingtonban most nem annyira az okokon, mint inkább a következményeken gondolkoznak, azon, milyen kihatása lehet a Los Angeles-i krízisnek az idei választásokra. Mert a sztyeppe- vagy (stíluso­san) préritűz elfojtása nem je­lent egyet a drámai eseménye­ket kiváltó problémák megszű­nésével. Szegő Gábor „Állítólag” az idén is lesz könyvhét De ki lesz a vevő? Ha hinni lehet a híreknek, az idén is lesz könyvhét. Ta­lán nem olyan nagyszabású, mint amilyen az előző eszten­dőkben volt, mert - miként a könyvszakma bennfentesei tudni vélik -, a legnagyobb hagyományokkal bíró kiadók kénytelenek voltak csődöt je­lenteni, vagy éppenséggel a gazdasági összeomlás szélén lavíroznak. Zöld Ferenc, az Akadémiai Kiadó főigazga­tója bizakodó:- Függetlenül a könyv­szakma válságától, mi az idén is igyekszünk gazdag válasz­tékkal kirukkolni. Úgy gon­doltuk, ha szűkült is némi­képp a könyvvásárlók tábora, azért maradt még vevőköre a természettudományos és tör­ténelmi műveknek, nem be­szélve a közgazdasági szak- irodalomról, amely egyre jobban felértékelődik. Persze nem elég egyszerűen kiadni egy könyvet: meg kell ter­vezni a külsejét, a kötését, a papír minőségét és el kell jut­tatni a vásárlókhoz.- Ez azt jelenti, minden könyvük biztos piaci siker lesz?- Ebben ma senki sem le­het biztos. Sajnos mi sem kockáztathatunk annyit, amennyit célszerű volna, de még annyit sem, amennyit fel­tétlenül kellene. Tény, hogy a piac összeomlott, az embe­reknek kevés pénzük marad a könyvvásárlásra. Ezért rtelfi is hozunk forgalomba minden kötetet, amit beterveztünk. Kicsit „fagyasztjuk” őket, mert hisszük, hogy eljön még az ő idejük is.- Kire számítanak vevő­ként?- Az értelmiség csak ad- digmarad értelmiségi, amig nem mond le az olvasás, az önművelés igényéről. Ez az egyetlen dolog, amiben bizha­tunk. (FEB) Dunai Imre

Next

/
Thumbnails
Contents