Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)

1992-05-09 / 127. szám

1992. május 9., szombat új Dunántúli napló 7 Reflex Vagyon­nevesítés Lezárult a határidő (április 30), hogy az úgynevezett átme­neti törvény szerint a mezőgaz­dasági szövetkezetek megtart­sák a vagyont nevesítő közgyű­léseket. Az ország 1300 mező- gazdasági szövetkezetében 350 milliárd forint értékű vagyont osztottak szét. Baranyában 58 termelőszö­vetkezet 12,17 milliárd forint sorsa fölött döntött az elmúlt he­tekben. Elgondolkodtató, hogy a vagyonigénylőknek alig ne­gyede az aktív tag, egyharmada a nyugdíjas, míg több, mint 40 százalék az egyéb, külső jelent­kező. A vállalkozói szemlélet az aktív tagoktól lenne várható, de a jelek szerint nekik csak a va­gyon kisebbik része juthat, így tulajdonképpen bérmunkát vé­geznek a későbbiekben, ezért tőlük távol áll majd a tulajdo­nosi gondolkodás. így az érde­kek is jelentősen eltérnek, ami további veszteségeket eredmé­nyezhet az egyébként sem fénykorát élő mezőgazdaság­nak. Mindezek ismeretében a vagyonnevesítés célja többek közt éppen az volt, hogy az ak­tív tagság tulajdonosként is na­gyobb szerepet kapjon, amit a nyugdíjasok többnyire jóvá­hagytak, hiszen ez saját érdekük is. Baranyában az elosztás álta­lános elvei a következők voltak. Egyötöd részt a vagyoni hozzá­járulást teljesítettek közt osztot­tak fel (akik földet, eszközt, egyebet vittek be valamikor a szövetkezetbe), itt döntően a földbeadás mértéke határozta meg a tulajdonrészesedést. Két­ötöd részt a ledolgozott idő (ak­tív és passzív időszakra - utóbbi például a nyugdíj - bontva a tagsági viszonyt, ahol a passzív szakasz 0,1-0,2-szeres szorzót kapott) és a személyes közre­működés (munkabérek figye­lembevételével) szerint arányo­sítottak. A maradék 40 százalé­kot pedig saját döntési körben, általában az előző kétötöd rész elosztási szempontjainak meg­felelően nevesítették. Végeredményben a vártnál kisebb volt a mozgás, s szinte kivétel nélkül a szövetkezetben történő közös munka mellett döntött a tagság. Ez érthető is, hiszen a föld már két éve kive­hető a közösből, de eddig alig volt, aki ezt a megoldást válasz­totta, s ezek a területek is mára jórészt műveletlenül állnak. Ez­úttal, aki kiválik, azzal a szö­vetkezetnek külön meg kell egyeznie, s ha ez sikertelennek bizonyul, akkor következik a vagyonértékelés és a licitálás. M. E. B. A szénbányák pécsbányai külfejtése Fotó: Proksza László A veszteséges termelés elfogadhatatlan „Piaci igényekhez igazodó szénbányászatot kell kialakítani” ✓ Beszélgetés Vas Lászlóval, a SZESZEK igazgatójával A bányászat országos és álta­lános válságának minden tünete észlelhető á legnagyobb bara­nyai cégen, a felszámolás alatt álló Mecseki Szénbányákon. A vállalat helyzetének megoldása, az ott dolgozók sorsának bizto­sítása nem csak megyei prob­léma, a válság kezelése orszá­gos kérdés. A „Mecsek” fel­számolásának le vezénylője a Szénbányászati Szerkezetátala­kítási Központ. Vezetője, Vas László, így nyilatkozott a tragi- kus(helyzetről, a megoldás lehe­tőségeiről.- Az iparág általános válsá­gán túl a jelenleg legjobban fe­szítő problémák eredője a Bá­nyaipari Dolgozók Szakszerve­zetének a kormánnyal az év ele­jén kötött megállapodása. Az akkori számítások szerint a Ma­gyar Villamos Művek Rt. által emelt áron (250 forint/tonna) átvett 117 petajoule hőértékű szén ellenértéke elegendő lett volna a szénbányászat vegetá­ciójához. A csökkenő energia- igények (elektromos áram, hő, stb.) következtében azonban sem az ipari, sem pedig a lako­sági értékesítések nem érték el a várt szintet. A nagyobb gondot a lakossági szénpiac összeom­lása okozta, a hiány olyan mér­tékű, hogy az MVM Rt. teljesí­tése esetén sem lenne elegendő a bevétel az ágazat életbentartá- sához. Minden vállalatot olyan mélységben érint a probléma, amilyen arányban lakossági szenet termel. Mátraalját nem, Dorogot, Mecseket nagyon. Kü­lönösen rossz ott a helyzet, ahol a bevételek egy részét a brikett­gyártásból remélték (ide tarto­zik a MSZB is), mert az emel­kedő költségeket a vállalatok egyszerűen képtelenek elfogad­tatni az árban.- Ön szerint elképzelhető-e a közeljövőben Magyarországon gazdaságosan működő szénbá­nyászat?- A kérdés így nem egészen jó, mai gondolkodás szerint úgy kell feltenni, lehet-e szénbázi­son versenyképes áru villamos­energiát előállítani. A válasz két tényezőtől, a bányászott szenek hőárától és a szenes erőművek hatásfokától függ. Ha azt mon­dom, hogy Magyarországon magas a hőár és az erőművek rossz hatásfokkal működnek - nem is beszélve az erősödő kör­nyezetvédelemről -, akkor már a választ is megadtam. A csök­kenő energiaigény miatt a MVM Rt. válogathat, nem ter­heli ki maximálisan a drága szenes erőműveket. Szomorú dolog, de a nemzetközi tenden­ciák is tartósan olyan irányba mutatnak, hogy néhány kivétel­lel nincs versenyképes szénbá­nyászat.-Nem kockázatos a leépítés akkor, amikor a kormány ener­giapolitikai tervezetében az im­portfüggőség megszüntetését tűzte ki célul?-Nincs más megoldás, csak a piaci igényekhez való igazo­dás. Az ország kiszolgáltatott­ságán az egyoldalú importfüg­gés megszüntetésével kell segí­teni. Az új energiaforrások beál­lításának ütemében kell a szén- bányászatot leépíteni. Az éssze­rűség azt diktálja, hogy ne foly­tassuk tovább a gazdaságtalan termelést. Az erőműveknek az igényekhez mérten kell teljesí­teniük, és a lakosság sem kény­szeríthető rá sem a brikett sem pedig a darabos szén minden áron való átvételére. Vissza kell fogni a termelést, ezáltal csök­kenteni kell a költségeket. Ez az egyetlen járható út, amin már a Mecseki Szénbányák is elin­dult.- Ez a magatartásforma azonban óhatatlanul is munka­helyek megszűnésével, a dolgo­zók leépítésével jár.- Sajnos így van. A felszá­molás után a vállalatok csak olyan létszámot tartanak meg, amely nem haladja meg a piaci igényű széntermeléshez szük­ségeset. Tatabányán 1500 em­bert kellett elküldeni, és előbb utóbb minden szénbánya válla­latnak szembe kell néznie ezzel a nagyon nehéz kérdéssel. Mint a SZÉSZEK vezetője, tudom, hogy nem szabad egyedül hagyni a vállalatokat ezzel a nagyon nagy teherrel. Lehető­ségeink addig terjednek, hogy a bányákkal közösen dolgozzuk ki az intézkedési terveket, és minden feszültségforrást, gon­dot, vitatott kérdést kendőzetle­nül tárunk .az illetékes kor­mányszervek elé. Kaszás E. Nemzetközivé vált a zöldségpiac Egy kis banán mindig van! Ami néhány éve még csak a Nyugaton járt turisták vágyai­ban szerepelt, az ma már való­ság: az egész világ képviselteti magát a hazai zöldség- és gyü­mölcspiacokon. Zeller érkezik Lengyelországból, paradicsom és uborka Bulgáriából, de talál­kozhat itt a bolgár paradicsom, románnal, hollanddal és olasz- szal csakúgy, mint a holland és' olasz kelkáposzta egymással és a vevővel. Import - vám és AFA nélkül Az importliberalizációval úgy tűnik boldog-boldogtalan zöldséget és gyümölcsöt impor­tál, s ez a hajdan monopolhely­zetben lévő nagyobb importő­röknek sok borsot tör az orruk alá. Különösen érzékenyen érinti a déligyümölcs-importő- röket. A banánnak például a ba­nántőzsdén dől el az ára, így el­vileg a világon mindenhol azo­nos összegért kapható. Ám mégis mire Magyarországra ér, már 30-40 százalékos árkülön­bözettel kínálják a banánt a ke­reskedők. A „banánpartizánok” olcsón adhatják, ugyanis „elfe­lejtettek” vámot és ÁFA-t fi­zetni. A kötelező vámgaran­cia-nyújtás bevezetése óta a helyzet javult, de a probléma nem szűnt meg. A piacokon egyébként is fejetlenség uralko­dik, szabad a verseny, senki senkivel semmit nem egyeztet. Igaz, a behozatal mégiscsak engedélyhez kötött és a Föld­művelésügyi Minisztérium csak meghatározott időpontban, meghatározott kvótára gyújt zöld lámpát az importőröknek. Most például a paradicsom be­hozatalára már nem adnak több engedélyt. (Az első negyedév­ben bekerülő paradicsomok Bulgárióból és Olaszországból érkeztek. Hollandia, bár nem tartozik a déli országok közé, szintén szállított paradicsomot hozzánk). A holland üvegházak energiatakarékosak, a technoló­giák fejlettek, a fajták ellenál- lóak és bőtermők, ami azt eredményezi, hogy Hollandiá­ból télen olcsóbban kerülhet be az áru hazánkba, mintha ide­haza termesztenék. A magyar üvegházak ugyanis még egy másik rendszerben épültek, amikor az energia olcsó és sok volt. A régen korszerűtlenné vált nagy légterű, befűthetetlen üvegházak ideje lejárt, leváltá­sukra, automatizálásukra pedig nincsenek anyagi lehetőségek. Ma már Magyarországon ott érné meg csak üvegházakat lé­tesíteni, ahol termálvízzel tud­ják fűteni, de mire megfelelően tisztítják a termálvizet és vissza is juttatják a talajba, addigra már majdnem ott tartanak a költségekkel, ahol a hagyomá­nyos üvegházaknál. Az idényen kívül az aktuális helyzettől is függ, hogy honnan érkezik a zöldség, például a kelkáposzta. Az ősszel betárolt mennyiség már egy hónapja elfogyott. A hiányt az Interfruct többek kö­zött Olaszországból pótolja 80 forintos kilónkénti áron, ami közel azonos az idei kelká­poszta induló árával. Az árakról szólva, biztos mindenki meg­csodálta a kaliforniai paprikát, aminek csak a fajtája kalifor­niai, a termőhelye azonban Spanyolország és Izrael. Ha a származása nem is, az ára-biz­tos: 300 Ft körüli, akárcsak a vele egyidőben forgalmazott magyar paprikáé. Az árakba az időjárás is jelentősen beleszól. Az elmúlt hét napos, meleg idő­járásának hatására, 3-4 nap alatt 50 Ft-ról 40 Ft-ra esett például az uborka ára. Össze kell hangolni a termelést A kereskedők úgy látják: a kereslet csökken, nemcsak a chilei szőlő és a sárgadinnye maradhat a nyakukon, de a ha­gyományos zöldség és gyü­mölcsfajták iránti vásárlóerő is megcsappant. Az újdonsült földtulajdonosok mégis várha­tóan nagy számban vállalkoz­nak majd zöldségtermesztésre, hiszen befektetésük egy év alatt megtérülhet. A gyümölcsöknél más a helyzet, hiszen egy gyü­mölcs telepítése igen költséges, és a megtérülési ideje is nagy. Gyümölcsöseink nagy részére ráférne a fajtaváltás, ami szin­tén sokba kerül. Ezt nehezítette még az elmúlt évek gyakorlata, hogy mire hozzánk bejutott egy „újdonság”, kipróbáltuk, telepí­tettük és termőre fordult, ad­digra éppen kiment a divatból Európában. A kistermesztést az újonnan alakuló terméktanácsok koordi­nálhatják majd, de mire az el­mélet a gyakorlatban is realizá­lódik, addig még gyakran elő­fordulnak majd időszakos hiá­nyok és lesz túltermelés is egyes termékeknél. Mint ahogy az már most jelentkezik eladha­tatlan hónaposretek-hegyekként és zöldhagyma-kazlakként. Ha a terméktanácsok jól működ­nek, s garantálják az értékesí­tést, akkor az import csak szük­séges mennyiségű választékbő­vítő terméket jelent. Toldy Eszter A szomszéd kertje Akadt aki egyszerűen a zakó­zsebbe dugta a borosüveget, úgy gondolván, az ajándékba hozott francia bor - az üvegen a hamisítatlanul francia címkével - az ünnepi gúnyát csak meg­tisztelheti. De ha mégsem, ak­kor a zsebtágítás e sajátos mód­jára felmentést ad a kivételes alkalom. Hiszen a környék pol­gármesterei is összeszaladtak az eseményre: az iskola kapuján a nemzetiszín mellé kitűzött tri­kolór kék-fehér-pirosa lobogva nyújtózott a poros műút felé az erősödő szélben, mintha inte­getni akarna minden arra halai­dénak. A francia tagozatos Magyar- mecskei Általános Iskolába pe­dagógusvendégek érkeztek egy francia faluból. A tán kétezer lelkes falu neve Mareng. Az ot­tani iskola kisdiákjai is jórészt cigánygyerekek. A szomszéd kertje pedig mindig zöldebb. Vagy ez még­sem igaz? Valami mégis akad a mi kertünkben is, amivel büsz­kélkedhetünk? Vagy csak azért dicsérjük fel a másét, hogy az­tán a magunkéval is előhoza­kodhassunk? Ördögi kör. Ördögi, hogy a nagybetűs Nyugat felé tekintve ez az összehasonlítósdi, ez a ki­sebbségi érzést takargató mé- ricskélés uralkodik el rajtunk. E sorok írója is azt kérdezte először: „ ... és!? Milyen az is­kola? Jobb? Szebb? Gazda­gabb?” - Talán nem pontosan ezekkel a szavakkal, de a kérdés lényege szerint azon a magától értetődő előfeltevésen alapult, hogy azok a távoli, Cler­mont-Ferrand környéki iskolák csak jobbak lehetnek. Szebbek és gazdagabbak. A kérdezett - a marengieket személyesen meghívó Balatoni Tamásné, a mecskei iskola igazgatónője - bocsánatkérően el is mosolyodon, hogy kitérő választ ad. Később végigveze­tett az iskolában, végig a szak- tantermeken, bemutatta a ra­gyogóan tiszta ebédlőt, a tágas főzőkonyhát, ahol ott sürögtek az iskola pedagógushölgyei kö­zül többen, hogy a vendégeket valami maguk-készítette, házias édessüteménnyel is meglepjék, invitáltak, üljek le fehér abrosz- szal terített asztalukhoz, válasz­szák a már kész süteményfélék­ből, és volt okom dicsérni a kortynyi édeskés vörös bort is, a „valódi” franciát. Ekkor lepleződtem le másod­szor. Az asztalon vendégvártában álló borosüvegek közül ugyanis éppen egy bontott villányiból töltöttek az előzékenyen sür­gők. Megfordítván az üveget, leleplezve a „csalást”, egy újabb pohárban kezdett fölra­gyogni egy távolabbi hegy épp­oly piros, bár fanyarabb leve: „Ez már biztos a francia!” - ne­vettünk össze. A szomszéd kertje - hátha még távolabbi szomszédéról van szó - mindig zöldebb? Bora mindig csillogóbb? Az iskola aulájában ez alka­lommal nyílt Tarai Teréz pécsi művész-restaurátor mozaikké­peiből tárlat. A megnyitón a Művészeti Szakközépiskola di­ákjai adtak műsort, Bartók és Kodály országához méltó zenei választékkal. Majd láthattuk a francia pe­dagógusokat - elsők között a nagymamásan kedves Janine Arfeuille, a marengi iskola igaz­gatónőjét - a román nyelvet franciára váltó hazai beás cigá­nyok gyűrűjében. Felnőttek és gyerekek közt. És természetesen következett a tán szakértő szemmel sem hamis cigányfolklór - énekszó, tánc, gitárkíséret - gyerekek előadásában. * Másnap a program: „ismer­kedés az Ormánysággal.” A dolgok színe után itt bezzeg megismerhetik dolgaink fonák­ját is - gondoljuk önemésztő rosszmájúsággal. Bezzeg. A harmadik napon: ülünk a Baranya Megyei Pedagógiai In­tézet egyik szobájában, mo- gyorószín-bársony székeken, csillogó asztaloknál. Önma­gunkkal ismét egy kicsit elége­dettebb magyarok, sietős fran­ciák. A légvonalban tán csak félszáz kilométerre lévő Or­mányság egyszeriben nagyon távolinak tűnik, ám az intézet szolgáltatásait ecsetelő Babus Ferencné előadása a távolságot, legalábbis ami a tiszta szándé­kot illeti, cáfolni látszik. Melyik a mi Magyarorszá­gunk - a franciák szerint? De egyáltalán: vajon így osztják-e fel fejükben a tapasztaltakat be­nyomásokat? így rangsorolnak a fiatal tanítónők, akiknek per­sze a fizetésük államilag garan­tált? És akik 1985-ös oktatási törvényünkről, a pedagógus-au­tonómiáról hallva azt kérdezik, hogy létézik-e még nálunk (szak)felügyeleti rendszer? „Most akarják újra bevezetni” - válaszolunk kesernyés öniróni­ával, és tovább fontolgatjuk, mi­lyennek ítélhet bennünket pél­dául Alain Guichard, aki ott egy kamionnal, a kamionban beren­dezett osztályteremmel ered az ottani, vándorló cigányközös­ségek nyomába? Bóka Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents