Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-04 / 94. szám
1992. április 4., szombat üj Dunántúli napló 11 Száz éve született Mindszenty József esztergomi érsek Világító, sugárzó fáklya I Kivonat dr. Cserháti József pécsi ny. püspök önéletrajzából. „Amikor 1956. november 3-án este 8 órakor felolvastam a rádióban a nemzethez intézett szózatomat, Tildy Zoltán helyettes miniszterelnök is mellettem ült. Könnyezett. Beszédem végén Nagy Imre és miniszterei nevében köszönetét mondott a „nagy segítségért”, amit szózatommal a nemzeti kormánynak nyújtottam. Különösen megköszönte a munkára való felhívást, a semlegesség helyeslését és követelését, a magánbosszú elítélését, a pártatlan bíróságok illetékességének kiemelését és a pártoskodás helytelenítését”. A szózat végén ezt találjuk: „Befejezésül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették-e volna mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményei és társulatainak, sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.” (Mindszenty József: Emlékirataim) Mintha a rádiószózat szavai a lelkileg és testileg kifosztott magyarság és halálra kínzott egyházak részéről ma még megrendítőbben is feltörnének? Mentsük meg hitünket és támasszuk fel hazánkat! Mindszenty József bíboros, prímás-érsek élete és sorsa azonosult a magyarság ezeréves történelme során mindig jelenlevő kihívással: európaiak vagyunk, közvetítőnek és védőbástyának is kellett lennünk. A prímásban ezúttal mint tűz és víz ütközött a kereszténység az ateista marxizmussal. A sokszor lélek nélküli nyugati zsurnalizmus még ma is évődik azon, hogy a Vatikán keleti politikája érdekében feláldozta Mindszentyt. Rómába kérték, VI. Pál pápa megígérte neki, hogy élete végéig esztergomi érsek marad, s mégis hamarosan szembekerülve saját magával „lelkiismeretfurdalás” közepette felmentette. Elérkezett az ideje annak, hogy a Vatikán kelet felé léphetett, de mintha az új kapunyitásnak a magyar bíboros útjában állott volna, ezért kellett távoznia. E kényszerlépés VI. Pál pápa személyiségét, tekintélyét és korábbi rendkívüli népszerűségét is beárnyékolta. De győzött az „Ostpolitik”; a kelet-európai országok egyházi ügyeivel korábban megbízott vatikáni államtitkárság diplomata-érsek Msgr. Francesco Colasuonno, mint pápai nuncius jelent meg Moszkvában. Mindszenty József a belföldi és külföldi magyarság szemében, mint a jövőbe mutató erkölcsi tanító és a bajba jutott nemzet megmentéséért a halált is vállaló hős került be nemzeti nagyjaink sorába. Elszánt védője lett az ezeréves Szent István-i gondolatnak, az emberséges európai szellemű alkotmánynak; az egyháziasságnak. Az egymás iránti, a keresztény elkötelezettségnek meggyőződéses közvetítője. A bíboros küzdelme és életének tragikus alakulása örökké megismétlődő jele marad a magyar sorsfordulatok oly sokszor sötét változatának, ugyanakkor azonban mindig a világtól megcsodált kicsiny nép tehetségének, történelmi elrendeltségének és találékonyságának is. A kompromisszumot nem ismerő, elveiben hajthatatlan, a bátrakat még jobban megerősítő, a gyengéket felemelő, a halálig menő elszántságú férfit, mint maga körül világító és meleget sugárzó fáklyát Iájuk éppen ma az évtizedeken át testi és lelki halálra ítélt maroknyi magyarság új életre való feltámadásában. Még unkokáink elé is példaként kívánjuk állítani azt a hazáját szerető, az összemberség ügyéért fáradozó, sziklaszilárd jellemet, melyet mélységesen vallásos magyar falusi asszony, mint édesanya formált, aki mindig a család szíve, sőt feje is tudott lenni. Az édesanyát végtelenül tisztelő fiúban, az egyházi ranglétra magaslatára emelkedett főpapban végig megmaradt az egyszerű családdal való legbensőségesebb közösség. Nem közömbös, hogy e családi háttér is segítette formálni azt az egyházi férfiút, aki enyhén kritikára hajló, világos látásra törekvő értelemmel, sok vonatkozásban reaktív akarattal állt az életben, mely oly sokat követelt tőle: mindvégig teljes személyes befektetést, aszkéta lemondást és szüntelen áldozatokat. S emellett mégis „poéta” is tudott maradni, gondolok beszédeinek lírai fordulataira és az „édesanyáról” világirodalmi csemegékből egybegyűjtött háromkötetes nagy csokorra, amit a magyar édesanyáknak szánt saját jóságos édesanyjára emlékezve. Sokáig fog tartani, míg a lélektani kutatás, közelebbről a karakterológia vagy spirituális analízis a magyar prímás igazi egyéniségének rejtélyeit fel fogja tárni. A közelében néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy nem mindennapi súlyos személyiségének vonásait egymás után szemügyre vehessük: szúrós szeme, határozott tekintete mögött meggyőződés és elszántság húzódott meg, valóságosan így: előttünk egy ember áll, akinek küldetése ven, aki Isten akaratát vagy parancsát közvetíti. Ezért voltak szentbeszédei nemcsak meggyőzőek, hanem valósággal indították a hallgatókat: menned kell, üzen az Ur, Isten szava szól hozzád. Nem volt tudós, mégis mélyen fürkésző teológiai értelmezési adottsága volt Isten szavának továbbításában, a szentnek „elvonatkoztatásában” élve ő is apolitikus volt: nem ment el Vorosilovhoz, de a magyar édesanyák és családok megnyerése végett Schlachta Margitot a parlamentbe küldte. Az Isten, az egyház, a lélek ügyeit mint próféta képviselte, ezért tudott hihetetlenül élesen, sőt karizmatikusán is fogalmazni: szavának, érvelésének ilyenkor nem lehetett ellenállni. Ma látjuk be igazán, hogy történelmünk legnehezebb óráiban a Gondviselés embereként pásztorkodott felettünk. Nyugaton Mindszentyt, mint az európai humanista civilizáció és a keresztény hit kiirtására elszánt bolsevik összeesküvésnek ellenálló, egyik legelszántabb hőst tisztelik. Nem utolsósorban neki is köszönhetjük a Nagy Imre által 1956-ban vezetett, az ország függetlenségéért és a már sürgősen szükségessé vált általános reformokért síkra szálló népfelkeléssel, majd újabban a nyugati országhatároknak a kelet-németek átmenekítése érdekében történt megnyitásával együtt, hogy a nyugati világ oly nagy szimpátiával és megértéssel viseltetik irántunk. Ahogyan láttuk, tragédiánk előestéjén a felsőpetényi fogvatartásból kiszabadult bíboros, Nagy Imrével és kormányával együtt voltak az Országházban, amikor a szovjet alakulatok a hajnali órákban megtámadták az alvó fővárost. Ezzel végképp megpecsételődött az ország és az egyházak sorsa. Bár vonulhatna be mielőbb az Országházba Mindszenty és Nagy Imre szellemével együtt az a megtisztult demokrácia, amiért ők feláldozták életüket. Hónapok óta már munkában áll a szabadon megválasztott képviselőház, de micsoda kapkodás, összevisszaság és fegyelmezetlenség ábrándít ki bennünket ismételten is. Hangzavarok állnak elő, hiányzik a kristálytiszta „vox humana”, mintha az új képviselők nem valami közös ügyért és egymásért, hanem egymás ellen szólalnának fel és hadakoznának. A Parlamentet ne tekintsük gladiátorok arénájának, hanem lássuk benne az emberi találkozás és egymásért levés szentélyét. Ezek után számomra nem marad más hátra, hogy mint hívő ember, pap és püspök, imádsággal zárjam le elmélkedéseimet a magyar jelenünkről a II. századból származó „A tizenkét apostol tanításai című műből vett gondolatokkal: „Üdvösség Néked, mennyei Atya, aki Dávid Istene vagy! Jöjjön el a Te kegyelmed országa, vesszen oda az eldurvult világ! Fogjanak össze a szentek, mindenki legyen kész a bűnbánatra. MARANATHA, jöjj el és maradj velünk, Urunk. Amen.” Az utolsó magyar király IV. Károly Habsburg Károly 1922. április 1-jén elhunyt a Portugáliához tartozó Madeira szigetén - száműzetésben. Nem rajta múlt, hogy a budai koronázásakor tett ígéretét - miszerint megvédi Magyarországot a négy égtáj felől jövő veszélytől -, nem tudta beváltani. Károly főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeugban. Apja, Ottó főherceg nem tartozott a szilárd jellemek közé, de édesanyja, Mária Jozefa igen. Határozott, tiszta erkölcsű, mélyen hívő asszony volt. Fia tőle örökölte azt az érzékeny vallásosságot, mely végigkísérte rövid életét. Károly - a dinasztiák történetében ritka - szerelmi házasságot kötött 1911-ben a pármai Zita hercegnővel. Példás életet éltek, bár a történelem, a politika sokszor szinte elviselhetetlen terheket rótt rájuk. Házasságukból 8 gyermek született. Ferenc József halála után az I. világháború közepén lépett trónra Károly. Magyarországi koronázásakor mint IV. Károly tudta, hogy népeinek legfőbb vágya a háború befejezése. A budai koronázás fényes, de rövid volt, az ifjú uralkodópár nem tartotta illőnek a hosszú, esetleg több napos bálozást, amikor ezrek halnak meg a fronton. A fiatal király békekísérletei azonban nem jártak sikerrel. XV. Benedek pápával közösen szólították fel a gyilkolás befejezésére a háborús feleket, a felhívásra azonban senki sem reagált. Sógorán keresztül tájékoztatta a francia politikusokat arról, hogy jogosnak ítéli Elzász-Lotharingiára támasztott igényüket, de Clemanceau, a francia háborúspárti politikus felfedte a németek előtt Károly titkos békekísérletét, ezáltal szembekerült a szövetséges német császársággal. Károly ellenezte a korlátlan búvárhajó harcot is, melyet hozzájárulása nélkül indított meg II. Vilmos. Az ifjú uralkodó híve volt a magyar választójog demokratizálásának, az ezt ellenző Tisza István miniszterelnököt lemondásra szólította fel. 1918-ban még egy különbéke megkötésével, és népei önrendelkezési jogának megadásával próbálkozott, de már elkésett. Az I. világháború a Központi Hatalmak, így az Osztrák-Magyar Monarchia vereségével zárult. IV. Károly és családja Svájcba emigrált, ahol „az ügyek viteléről” lemondott, de a trónról nem. Magyarországon a baloldal ragadta meg a hatalmat, az „őszirózsás forradalom” egyik következménye lett a királyságnak megszűnése. A rövid két év alatt lejátszódó tragikus események: a forradalmak és ellenforradalom, a vörös terrort felváltó fehér terror, a román megszállás, s végül az 1920. június 4-i trianoni békediktátum. Ezt a zűrzavart helyretenni a legimisták úgy vélték, hogy Károly visszahívásával és a királyság helyreállításával lehet. A múltban több történész királypuccsról beszélt, amikor Károly a trónt kívánta visszaszerezni. Erre kétszer is kísérletet tett. Először 1921 húsvétján. Ekkor Szombathelyre érkezett, ahol gróf Mikes János a püspökségen fogadta és szorgalmazta, hogy a király vegye vissza a trónt. Ezt Horthy Miklós kormányzó a szomszéd államokra hivatkozva visszautasítja. A második restaurációs kísérlet 1921. október 20. és 23. között történt. A reményt a sikerhez a magyar legimistákon kívül az angol és francia royalisták, valamint a horvát és szlovák királypárti csoportok táplálták Károlyban. Alapul szolgált ehhez a horvát - szerb és a szlovák - cseh ellentét. A puccs kifejezés helytelen. A repülőgépen érkező Károly és Zita előbb tárgyalt a magyar legitimisták legmarkánsabb képviselőivel. Ünnepségek, beszédek, ceremóniák, szentmisék tartása jellemezte az utat a főváros felé. Ezt nem lehet puccsnak nevezni, itt az ország népét szerető, kedvesen naiv uralkodó tért haza. Ez a lassúság viszont alkalmat adott Horthynak és Bethlen miniszterelnöknek a király elleni szervezkedéshez. 1921. október 23-án Budaörsnél fegyverekkel állították meg IV. Károly vonatát. Tűzharc robbant ki, s amikor a meglepett uralkodó megtudta, hogy halottak is vannak, visszarendelte híveit, és megadta magát. A királyi párt Tatáról szállították Tihanyba. A Kis-Antant felháborodottan tiltakozott a restaurációs kísérlet miatt, mert a visszatérő király nem fogadtad a Trianont. Az Antant az Eszak-Nyugat-Afrika partjaihoz közel lévő Madeira szigetére száműzte a királyt. A száműzetésbe családja is követte. A megtört és csalódott uralkodó influenzát kapott és rövid szenvedés után elhunyt. IV. Károly király azon kevés Habsburgok egyike volt, akit szerettek alattvalói. Nem volt kiemelkedő politikus, inkább jellemben, erkölcsben és vallásosságban volt példa kortársai között. Czeininger Tamás tanár Megjelent a Pécsi Egyházmegye Schematizmusa A történelmi vihar után Tartalmánál fogva szűkebb hazánk történelmével foglalkozókon kívül széleskörű érdeklődésre tarthat számot a pécsi egyházmegye most kiadott Schematizmusa, amely a fedőlap szerint „megjelent a pécsi Székesegyház újjáépítésének 100. évfordulója, a Székesegyház basilica minor rangra emelése, II. János Pál pápa magyarországi - pécsi - látogatásának évében.” Az évszázadok óta rendszeresen évenként, az elmúlt évtizedekben azonban csak tízévenként megjelent, és az egyházmegye legfontosabb személyi és tárgyi adatait tartalmazó ún. Schematizmus jelentős forrása a történésznek. Amíg azonban valamikor igen jelentős számú egyéb kiadvány is rendelkezésre állt adatok közlésére, az elmúlt évtizedekben a Schematizmus jelentősége fokozottan megnőtt, mivel ebben lehetett csak olyan tanulmányokat is közölni, amelyek egyébként esetleg önálló formában is megjelenhettek volna. Ezért van igen nagy jelentősége az 1981-ben, majd a most 1991-ben kiadott kötetnek. Bevezető részben részleges ismertetést kapunk II. János Pál pécsi látogatásakor elhangzott beszédekről, és fakszimilében valamint magyar fordításban közli a pécsi székesegyháznak a „kisbazilika” címet adományozó pápai okiratot. Ezt követően Tanulmányok az egyházmegye történetéből fejezetben igen jelentős és új adatokat kaphatunk a forrásértékű munkákban. Boros László - a Dom történetének tudós kutatója - a Schmidt-féle átépítés során tekinti át az egyedülálló műalkotásokat, amelyekről gyakran - sajnos - mi pécsiek sokkal kevesebbet tudunk, mint az idegenek. Garadnay Balázs Egyházzenei reformtörekvések a pécsi székesegyházban a XIX. század végén a liturgikus zene magyarországi történetének egyik legfontosabb bázisaként mutatja be városunkat. A nemzetiségi történethez nyújt adatokat Boros Gyevi László O. F. M.: Két baranyai horvát plébánia múltjából c. tanulmánya. Igen nagy érdeklődésre tarthat számot - nemcsak az egyháztörténészek között - Fricsy Ádám S. J. és Borsy Károly tanulmánya. Ugyanis ezekből a munkákból egy 150 éves török, vagyis a keresztény kultúrától idegen megszállás utáni élet megindításában nagy szerepet játszó püspökök munkásságát ismerhetjük meg. Fricsy Ádám S. J. a török utáni első pécsi püspöknek - Radanay Mátyás Ignácnak a munkásságát elemzi annak esetleges minden ellentmondásosságával együtt. Borsy Károly pedig az újra megindult, és éppen Radanay Mátyás munkásságának is köszönhetően újra kereszténnyé váló életnek Európába való felzárkóztatásáért dolgozó Klimó György és Galántai gróf Eszterházy Pál László püspöknek életművét viszi vizsgálat alá. Ezeket a tanulmányokat az egyházmegye területének múltja iránt érdeklődők számára ajánló bibliográfia zárja. A személyi részben sajnos helyszűke miatt is - elhagyva az egyes plébániák rövid történetének ismertetését, újat ad abban, hogy a történeti visszatekintésben közli az egykori plébániavezetők nevét is. Ezzel tulajdonképpen folytatják az egykori olasz plébánosnak - Brüsztle Józsefnek - 1874-1881 között 3452 nyomtatott oldalon kiadott hatalmas munkáját, amely a török időktől a maga koráig ismertette a plébániák és napjaik történetét. Tulajdonképpen ezt a munkát folytatta az 1976-ban meghalt tudós száj ki plébános - Bucz Emil, akinek kéziratban megmaradt adatai alapján készült ez az összeállítás. Az egyházmegye papjainak személyi adatait tartalmazó névsorban számomra nagyon érdekes volt annak megfigyelése, hogy egyes pap hány évet töltött börtönben illetve internálva. Ugyanis még az 1981-ben kiadott Schematizmus is ezeket az időket csak „szolgálaton kívüli” időknek tüntethette fel. Részletes és pontos adatokat kapunk az egyházmegye központi szervezetéről, az egyes bizottságokról. így jóleső érzéssel olvashatunk az újra megnyílt Hittudományi Főiskoláról valamint a valamikor világhírűnek ismert Püspöki Enekiskola újramegindulásáról. Újra olvashatunk a történelem viharát átélt szerzetesekről és az elmúlt viharos évtizedekben meghaltakról. A dicséretesen szép kiállítású munkát név- és helynévmutató teszi használhatóbbá. A jól áttekinthető könyv Fricsy Ádám és Borsy Károly szerkesztői munkáját dicséri.
