Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-25 / 114. szám
1992. április 25., szombat üj Dunántúli napló 11 Ruszinok és ukránok Magyar történelmi egyházak Az unitáriusok Legfőbb jellemzője: türelem más vallásfelekezetekkel szemben A sajtó gyakran emlegette egyrészt a televízió és rádió vezetősége, másrészt a történelmi egyházak között az egyházi adások tárgyában felmerült nézeteltérést, de nem közismert az: melyik a négy magyar történelmi egyház. Négy egyházat ismerünk történelmi egyházként: a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyházat. Az előbbi három közismert, de az unitárius egyházról a mai Magyarország területén kevesen és keveset tudnak. Ennek oka, hogy az unitárius egyház múltja Erdély történelméhez kapcsolódik és zömében ma is a régi Udvarhely és Háromszék — a mai Hargita és Kovászna megyében, — de jelentős számban Aranyosszéken és Marosszéken is élnek az unitáriusok. Egyházukat azért nevezzük történelminek, mert létrejötte az erdélyi XVI. századi kibontakozáshoz kapcsolódik. Az ország három részre szakadása után erdélyben János Zsigmond fejedelemsége idején Dávid Ferenc, az unitáriusok első püspöke alapította és szervezte meg az egyházat, mely rövid idő alatt Erdély vezető egyházává vált. Legfőbb jellemzője a más vallásfelekezettel szembeni türelem volt s az unitáriusok és első püspökük örök dicsősége, hogy az ő kezdeményezésükre foglalta törvénybe Európában elsőként az 1568. évi tordai országgyűlésen a lelkiismereti és vallásszabadságot. János Zsigmond fiatalon bekövetkezett halála után Erdélyben a katolikus Báthoriak kerültek uralomra, az unitáriusok visszaszorultak és történelmüknek tragikus fejleménye, hogy vallásalapitó püspökük tanai hirdetése miatt a dévai vár börtönében mártírhalált szenvedett. Dávid Ferenc püspöksége idejében, sőt már előbb is a tanításainak központjában álló antitrinitárius, azaz szenháromságellenes felfogás nyugaton is számos követőre talált s az ezen meggyőződésük miatt üldöztetést szenvedők közül többen is kerestek és találtak menedéket Erdélyben, igy Francesco Stancaro, Giorgio Biandrata, Johannes Sommer, Jacobus Palaelogus, Mathias Vehe-Glirius. Elmondható, hogy a kis Erdély volt az akkori nyugati eszmeáramlatok európai határa. Dávid Ferenc halála után az unitárius vallás történelmi jelenléte csökkent, de hívei mindmáig a magyar szellemi életben számarányukat meg- j haladó szerepet vittek. Legyen elég megemlítenünk Heltai Gáspár, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Orbán Balázs, Brassai Sámuel vagy évszázadunkban Bartók Béla nevét. Az unitárius vallás tanitásai legfőképpen abban különböznek a többi keresztény felekezet tanításaitól, hogy hittételei között nem szerepel a szentháromság tana. Hitük legalapvetőbb tételét a székelyföldi, énlakai unitárius templom bejáratán az ősi székely rovásírással vésett szavak fejezik ki: „Egy az Isten.” Az egyház tanításai között a többi keresztény felekezettel összehasonlítva a legkevesebb a transzcendentális, tehát emberi értelemmel nem magyarázható elem, melyeket a természettudományos ismeretekkel nem találnak egyeztethetőnek, — így a szeplőtlen fogantatás, Jézus istensége, a testi feltámadás lehetősége, a szentek közbenjárása, a pokol és menyország létezése stb., — tanításai alapja az újszövetség, az ember-Jézus tanításainak követése. Unitáriusok Pécsett és Baranyában a XVI. és XVII. században nagy számmal éltek, Pécsett főiskolájuk volt, és itt a legnépesebb gyülekezetei alkották, amíg a török uralom megszűnése után a Habsburg-restauráció felekezetűket teljesen ki nem irtotta. Emléküket legméltóbban értékes irodalmi emlékünk, a Válaszuti György pécsi unitárius prédikátor által megörökített hitvita, az u.n. Pécsi Disputa őrzi. 1588-ban a törökök által a keresztény felekezetek közös használatára egyedül engedélyezett, városfalon kívüli Mindszentek templomban a Válaszuti György és Skaricza Máté ráckevei református prédikátor között lefolytatott hitvita teljes anyagát a közelmúltban adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. A magyar közigazgatás megújulása (Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok 1848-1918) meken. A jelzett területen, Vilniusban az első akadémiát, azaz egyetemet Báthori István alapította és a tudományban legmagasabb képzettségű jezsuitákra bízta (1759). Ugyanakkor a cári rendszerben élő ukránokat az orosz nagyhatalmi politika nem tekinti önálló nemzetnek, nyelvüket önálló nyelvnek, hanem az orosz egyik ágának. Minthogy 1789-től, Kotljarevszkij Aeneas travesztájának megjelenésétől az önálló ukrán nyelv létét irodalmi vonatkozásban sem lehetett tagadni, a cári adminisztráció drasztikus módon próbált némaságra ítélni minden ukrán kulturális próbálkozást. A múlt Iáról a jobb megélhetés reményében áttelepülő nép XIX. századi „ébresztői” - és maga a nép is - nemzetisége megnevezésére a ruszin szót használja. A Duhnovics szerzetté himnusz a „kárpátaljai ruszinokhoz” fordul, a költő magát, rokonságát és egész népét műveiben mindig ruszinnak nevezi. Ez a ruszin nép a folyóvölgyek déli, termékenyebb részén kezdi a letelepedést, az ott élő magyarsággal kerül kapcsolatba, a földrajzi adottságok következtében alig érintkezik a másik oldalon maradt „testvéreivel”. Az új hazát választott nép egyetlen vezető rétege, a klérus az ungvári unió elfogadásával A népi építészet emlékei egy Lvov melletti skanzenben. Az Új Dunántúli Napló április 4-i számában rövid cikket olvashatunk az ukrajnai, pontosabban a kárpátaljai nemzetiségi ellentétekről. Az említett Karpatszka Ukrajina c. lap (amint a nevéből is következik) nem a ruszinok, hanem az ukránok lapja. Maga a hír viszont valóság: a kárpátaljai ruszinokra és ukránokra mostanság ráillenek Arany János szavai: Ők nem igen jó barátok. Ruszinok és ukránok: egy nép és egy nyelv? S ha igen, miért akar a kárpátaljai ruszin autonómiát, sőt, miért táplál egy részük szeparatista törekvéseket? Ukránok A kérdés megválaszolásásnál egy alapvető történelmi tényből kell kiinulni: az ukrán népnek történelme folyamán soha nem volt önálló állama, anyaországa. A Kijevi Nagyfejedelemség felbomlása után a területen különböző kis fejedelemségek alakultak. 7569-ben a Lengyelország és Litvánia által megkötött lublini unió következtében az ukrán területek nagy része lengyel fennhatóság alá került. A Bogdan Hmelnyickij vezette felkelés, ill. az orosz-lengyel háború után (1654-67) a Dnyeper bal partján fekvő ukrán föld Kijevvel együtt Oroszországhoz csatlakozik azzal a szilárd meggyőződéssel (vagy naiv hittel), hogy a közös őstől, a Kijevi Rusz-tól származó orosz néppel egyenlően kap helyet a jog asztalánál. Hamarosan keserűen döbben rá, hogy a cári rendszer az ukrán földeket afféle gyarmatnak tekintette. Lengyelország harmadik felosztása (1795), ill. a bécsi kongresszus (1814-15) döntése után az ukrán nép két nagyhatalom uralma alá kerül: többségük, a Dnyeperen túliak a Romanovok orosz monarchiájának alattvalói maradnak, a nyugatiak pedig a Habsburg-birodalom állampolgáraiként élhetnek három különböző „tartományban”: Galíciában, Bukovinában és Kárpátalján. A lengyel fennhatóság alatt élő ukránok kulturális fejlődése a breszti egyházi unió után (1596) felgyorsul. A vezető réteg, az egyházi és később a világi értelmiség bekapcsolódik a nyugat szellemi kultúrájának vérkeringésébe, a kor magas színvonalú egyetemeinek teológiai és „civil” fakultásain sajátítja el az egyházi és világi kultúra eredményeit. A pravoszlávián maradtak közül is végeznek tanulmányokat nyugati katolikus és protestáns egyete„Hunnia minden lakosainak polgári létet adni! im ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint, honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, sőt szinte már idő utáninak tartok... mert elvégre bizony késő lesz, s akkor hazánk egy az egekbe emelkedett Építmény helyett, amelynek sarkalatja tartós, egy minden sarkaiból kidült Rommá fog bomlani, mely alatt a Magyarnak még emlékezete is elenyészend.” Széchenyi István írja ezeket a sorokat a reformkorszakban, amikor hazánk legjobbjai küzdtek egy polgári átalakulásért, évszázados elmaradottság felszámolásáért, mert vallották Kölcseyvel, hogy „a haladás maradás, a maradás tespedés.” A napjainkban sokat hangoztatott jogállamiság egyik jellemzője a jogfolytonosság eszméje kellene, hogy legyen. Ez az a kifejezés, amelyet az elmúlt évtizedekben jogászságukat hangoztató, de attól távol álló hangadóink mélységesen elítélszázad második felében és századunk elején egyedül a Monarchiában fekvő Galícia, Lvov (Lemberg) városa adott lehetőséget az ukrán nyelvű kultúra fejlődésének, az ukrán nyelvű újságok és könyvek megjelentetésének. Jellemző, hogy a szibériai száműzetésben is Petőfit fordító P. Hrabovszkij ukrán költő ide küldi nagy nehézségek árán műveit publikálásra Ivan Frankónak, az irodalmi élet irányítójának, aki nem véletlenül adja saját művének a század végén a következő címet: „Mi is Európában vagyunk!” Ruszinok A XIII. századtól kezdődően a Keleti-Kárpátok északi oldatek. A jogfolytonosság nem leninista fogalom, és a helyette hangoztatot forradalmi törvényességet pedig a hangadóinknak irányt mutató tévedhetetlen „államférfia” fából vaskarikának minősítette. Épp ezért is érdekes, és a közigazgatásunk modernizálásával foglalkozó szakember számára izgalmas olvasmány Kajtár Istvánnak, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem docensének az Akadémia Kiadónál megjelent könyve, amely a klasszikus jogfolytonosság menetébe ágyazva vizsgálja a magyar városi közigazgatás alakulását, fejlődését és néha visszafejlődését az 1848-as polgári átalakulás utáni évtizedekben. Bemutatja a korabeli Európa önkormányzati rendszerét a városi jog középkori előzményeivel együtt. Röviden ismerteti a magyar rebelépett a nyugati keresztény közösségbe, s ennek kövekeztében tanulmányait a magyarországi és nyugati teológiai akadémiákon és egyetemeken végzi, lassan kialakuló világi értelmisége a magyar és más nyugati kultúrán is nevelkedik, megélhetése és a „belterjesség” következtében kénytelen kétnyelvűségre is törekedni. Ez a klérusnál és pedagógusnál elkerülhetetlen és szorosan egybekapcsolódik a nemzettudat megtartásáért vívott olykor igen ádáz küzdelemmel. így a harmadik keleti szláv nyelv és nemzetiség tovább differenciálódik objektív történelmi helyzet következtében, az oroszországi és a galíciai ukrán mellett kialakul a más nemzetformkorszak modernizáló törekvéseit, és a dualizmus korának jogszabályalkotási munkáját különös tekintettel a mind jobban kibontakozó városi önkormányzatért folyó küzdelemre. Hatalmas forrásanyaggal, ezek alapján készített kritikailag értékelt statisztikai adatokkal elemzi a korszak jogéletét. Külön figyelmet érdemel a városok önkormányzatának személyzetével kapcsolatos összeállítás, valamint a napjainkban újra napirendre kerülő nyugati mintájú városi rendőrség kérdése. Mindez iskolául szolgálhat mindannak, aki a magyar közigazgatás jobbításáért küzd. A jól megszervezett közigazgatásnak korszerű „közszolgálattá” kellene átalakulni. A korszerű közszolgálat pedig egyszerű, áttekinthető ügyintézést, tudattal rendelkező ruszin nép. Ez a nép az első világháborút lezáró békeszerződések értelmében Csehszlovákiától autonómiára kap ígéretet, de ez soha meg nem valósult. A nyelvi autonómiát, az egységes nyelv bevezetésének lehetőségét az emigráns ukránok is hátráltatták. Saját, önálló nyelvért a ruszinok Lutskay grammatikájának megjelenésétől kezdve küzdenek (Buda; 1830), de a szabadságharc leverése után renegátjaik Bécs segítségével - hálából a nép által nem értett orosz nyelvet igyekeznek hivatalossá tenni. Bár a ruszinofil irányzat tevékenysége a múlt század utolsó harmadától kezdve sikeres, a második világháború végén ennek vetett véget a szovjet kultúrpolitika. Hivatalos nyelvvé kötelezően az ukrán lett, a ruszin nemzettudat megmaradása mellett. A felnövekvő nemzedék nevelése a már ismertté vált módon történt. Az elmúlt 35 év folyamán a nagy számú orosz nemzetiségűek betelepülése mellett az oroszországi ukránok is jelentős létszámban érkeztek. Napjaink valósága Az őslakók nagyrésze és leszármazottaik a szovjet érában is megtartották ruszin nemzettudatukat és őseik nyelvét. Önálló-e ez a nyelv vagy csak dialektus, nem lehet célom itt eldönteni. Az viszont napjaink való.sága, hogy a XVIII. századtól Bácskába és Horvátországba letelepedett ruszinok ma is ezt az elnevezést viselik, nem beszélve arról, hogy ennek, a körülmények következtében bizonyos mértékben megváltozott ruszin nyelvnek, az újvidéki egyetemen tanszéke van. A Sztálin személyes utasítására likvidált görögkatolikus egyház Kárpátalján sikeresen újjáéled, elsősorban mint a ruszin nép egyháza. Az első világháborúig ennek az egyháznak a történelme azonos volt a ruszin nép történelmével. A nép nemzettudata a szovjet rendszer előtt ruszin nemzettudat volt. S ha Kárpátalja népének nincs ukrán nemzettudata, akkor nem is lehet ukrán nemzetiségű. De ezt csak maguk az illetékesek képesek eldönteni. Ami pedig az autonómiát és az esetleges szeparatista törekvéseket illeti, mindez az egykor megígért és nem teljesített autonómia, az egy kicsit több szabadság és önállóság iránti érthető vágyban gyökerezik. Medve Zoltán logikusan felépített közigazgatási szervezetet, szabatos jogszabályokat, s végül a hivatása magaslatán álló köztisztviselői kart jelent. Az egyszerű és áttekinthető ügyintézés, a logikusan felépített közigazgatási szervezet magában foglalja a jogorvoslatok lehető egyszerű, de a jogbiztonságot nem veszélyeztető felépítését. A szabatos törvény jelenti a mindenki által megismerhető, megérthető, hozzáférhető jogszabályt. „Nem azok becsülik meg a törvénytáblákat, kik azokat oly magasra helyezik, ahonnan nem lehet elolvasni” - írja egy kiváló jogászunk a század elején. A hivatása magaslatán álló köztisztviselő széleskörű szakképzettséggel rendelkezik, szociális érzékkel megáldott, körültekintő és rendelkezéseinek következményeit és kihatásait le tudja mérni. A jó közigazgatást nem a törvények sokaságával kell mérni. A sok törvény egyébként sem fokozza, hanem csökkenti a törvénytiszteletet. Szakítani kell a jogszabályok mindenhatóságába vetett hittel, vagyis azzal a felfogással, hogy törvényszakaszokkal a társadalmi és gazdasági élet minden baján segíteni lehet. Vannak olyan célok, amelyeket csak a népoktatás fejlesztésével, és - horribile dictu - a hitélet kimélyítésével, okos hírlapi és másfajta, de becsületes propagandával lehet elérni. A jognak mint élő organizmusnak mozgásra van szüksége, és a természetes jogfejlődés elől nem szabad elzárkózni. Azonban több kegyelet illethetné meg a régebbi jogalkotásainkat, különösen azokat, amelyeknek rendelkezései a köztudatba átmentek. Gyakran előfordul, hogy nem a jogszabályokban van a hiba, hanem a végrehajtás tökéletlenségében. A jog ugyanis nem paragrafusoknak puszta halmaza - ahogy napjainkban, sajnos a jogszabályokat ugyan ismerő, de a jogászi gondolkodástól távol álló jogalkalmazók gondolják (hisz még az oktatásban is „állam”- és jogtudományokról beszélünk, a „jog”- és államtudományok helyett), hanem szerves, élő test, amely évezredes fejlődés során bontakozott ki. Ezért fontos, hogy egy-egy tárgykörbe tartozó joganyag gyűjtessék össze, mert ez így magát a jog egyetemességét nem érinti, illetve ennek ismeretében lehetséges annak a jövő fejlődése szempontjából való felhasználás. Kajtár István munkája ezt a speciális joganyag-összegyűjtést végezte el, és így könyve alkalmas lehet arra, hogy a magyar közigazgatás megújulása érdekében végzett munkához fontos segédeszköz legyen. Dr. Rajczi Péter
