Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-21 / 80. szám
10 üj Dunántúli napiö 1992. március 21., szombat Széchenyi és a nemzetiségi kérdés Dr. Páva István előadása a Páneurópai Unió ülésén. Széchenyi „magasabb emberi” szempontból látott. Álláspontja a nemzetiségi kérdésben fokozatosan alakult ki, párhuzamosan a liberális eszmék térhódításával. Kellő józansággal és megfontoltan Hitelben a nemzetiséget még a haza szeretetének tartja, a kozmopolitizmust ostorozza s bízik a kiművelt emberfő mennyiségében, mert az ész erő és az ész boldogság. A Világban azonban már találkozunk a népi helyzet felismerésével, amikor azt írja, hogy „a sváb értelmes munkássága, a tót irtha- tatlan termékenysége, az oláh szokásihoz makacs ragaszkodása, a rác kereskedői ügyessége mind szűkebb határok közé szorítják a törzsökös magyart ... A magyar parasztság csekély számban nemz, mint az oroszlán, míg a tót, német és oláh úgy szaporodik, mint a gomba az erdőn ... A sötét jövendő kizárólag azon feltétel alatt mutatkozik biborszínű távolban, ha a magyarság közér- telmesség által fejezend ki tökéletesen. Ki kell tehát tisztítani előbb a magyarságot minden szennyeiből, hogy elfogadható és idővel követésre méltó is lehessen. Inkább sikertelenül kell fáradni a köz és haza javaiért és felemelkedéséért, mint sikerrel önhaszon és személyes magasba állás végett.” Következő társadalomformáló, munkája a Stádium a magyar radikalizmus kézikönyvének tartatott, 12 törvénye a Tri- partitumban megalapozott helyzetet kívánta megváltoztatni s a jobbágy és nemes közötti viszonyt az emberiesség kívánalmai szerint gyökeresen átalakítani. Ennek megfelelően a nemzetiségi kérdést csak mellékesen érinti, amikor a X. törvényben előúja, hogy Magyar- országon csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, ítélet kötelező. Ennek az elvnek kimunkálása a később kiadott Hunnia című munkájára maradt. A magyar nemzetiség fel- ébresztése nem jelenthet más népeknek elnyomást, a magyarság csak ott akarja bevezetni nyelvét, ahol a természetesen, „nem kíván az egyesült magyar nemzeti test természetellenit s nem is akaija másban megtámadni azt, amit maga szeretne nyugalomban bimi, hanem mindenkinek sajátját tisztelvén s megbecsülvén, minden vágyainak egybevonatja csak oda járul: „Hogy a latin nyelv helyibe iktassák a magyar”. A „magyar nyelv igaz, nem általános szózata Magyarország lakosinak. De hát tán a latin az? Kérdem. Még kevésbbé ... Minélfogva honunk nem magyar lakosai, ha saját nyelveiket és szokásaikat háborítatlan látják .. .lassanként hivatalra nézve szívesebben is fogják tanulni a magyart, mint a deák nyelvet”. A legkisebb se legyen kizárva Ebből is látszik, hogy Széchenyi nézetei ekkor még lelkesen optimista hangulatúak: ha kellő józansággal és megfontoltan történik a hivatali egynyel- vűség bevezetése s az elavult latin kiiktatása, a lépést a nem magyarok is el fogják fogadni, mint egyetlen lehetséges és természetes dolgot. A nacionalizmus eme ifjúkorában Európában tökéletes anakronizmus és későbbi korok gondolkodásának anticipálása lett volna, ha bárki is arra gondol, hogy vegyes nemzetiségű államban a közigazgatás és kormányzás nyelve is vegyes legyen. A Hitellel megindított reform- munka ezekben az években kezdett kibontakozni s a 30-as évek végén szép reményekkel is kecsegtetett, különösen amikor Bécs is hajlandónak mutatkozott együttműködni a reform érdekében. Ennek egyik jele volt, hogy az 1839/40-es diéta végén az uralkodó szabadon engedte a politikai foglyokat, köztük az 1837-ben elfogott Kossuth Lajost, aki csaha- mar engedélyt kapott a Pesti Hírlap mgindítására. Széchenyinek Kossuthtal szembeni tartózkodása ellenérzéssé vált, amikor a Pesti Hírlap szerkesztője sorozatosan vezércikkeiben támadni kezdte a kormányt, a hatóságokat, a vármegyéket, a mágnásokat s a magyar nyelv és szellem kizárólagosságának hangsúlyozásával a magyarság és a nemzetiségek viszonyába is belenyúlt. Széchenyi érzelemdús lelkivilágát szinte felháborította az önkény, a vármegyei börtön, a bot és tortúra, ő is felhasználta a színezés sőt túlzás eszközeit is a rábeszélésre, de ez csak arra szolgált nála, hogy nemzetnevelői és erkölcsi elveit elfogadtassa általuk. Kossuthnál a tények rajza és csoportosítása egymagában elegendő volt arra, hogy az olvasója öklét az asztalra csapva kimondassa vele: ez így nem maradhat tovább. Széchenyi szerint a magyarság gyengébb volt annál, hogy az átalakulás stádiumában egyszerre húzzon ujjat a bécsi kormánnyal és a nemzetiségekkel s emellett a reformot a birtokos osztályok ellenére hajtsa végre. így ezekben az esztendőkben, a 40-es évek elején a korábbi optimizmus elenyésztével Széchenyi egyre komorabb hangot ütött meg, s míg egy évtizeddel korábban a Hitel-Vi- lág-Stádium hatása indította el a reformfolyamatot, addig most a Kelet népével, az akadémiai beszéddel és a Vieuxtemps ügyben írt cikksorozatával a közelgő forradalom ellenében állt ki a síkra, hogy megakadályozza „csak most lábadozó, nemzetté virulni csak most akaró népünket az anarchia mindent elsüllyesztő örvényétől”, azon modor ellen „mely sírba dönti a magyart”. Ezekben fejtette ki nézeteit a nemzetiségi kérdésről is. A katona, a hadvezér szemével tekintve a helyzetre a ’’kitűzött csatarendben a magyarságnak egyedül védlő, az alkotmánynak viszont haladó szellemben kellene működnie” állapítja meg a Kelet népében; mert,józan taktika-e ha egy font magyarsággal nagy hetykén kiállunk s abban el akarunk olvasztani 3/4 font tótot, 60 font szlávval összefüggő tótot, 1/2 font oláhot, szinte 1/2 fonttal egybefüggő oláhot és végkép 40 font németet, velünk lehető legnagyobb összefüggésben levő németet... Üssük csak lágy ve- lejü, fenyítéket érdemlő gyermekekként gyenge fazekunkat minden fazék, sőt a szláv és német kőedény ellen ... rövid idő alatt törött cserép lesz a magyar” tűnik fel Széchenyinél is a nemzethalál gondolata. „Nyelvünk törvényesítése által a magyarságot illetőleg meglehetős állásba jutottunk - írja tovább - ne kényszeresük azt tüz- zel-vassal... várjunk valamit az időtül is. A nemzetiségeket vegyük be alkotmányunkba, hogy ők ismét bevehessenek minket, t.i. a magyarságot magukba. Beszéljen kiki tótul, németül, oláhul, görögül, latinul, francziául sőt sanscritnyelven bár házi körében . .. folyjon visszont mind az kirekesztőleg magyar nyelven, mi a nyilvános élet körébe vág .. .hogy pedig legyen is ok magyarul beszélni, és azt nem erőltetve, de szívesen cselekdhesse is sok .. .terjesztessék Hunnia határai között a magyar alkotmánynak áldása mindenkire, úgy hogy a legkisebb se legyen abbul kizárva, de arra is, bármely csekély részben s milly lépcsőkön, mégis elhasson végre jótevő melege . . .Ha illy módon édesgetjük a tótot, németet sat.ügyünkhöz és ahelyett, hogy a magyarságot mindig mint valami haszontalan terhet akarnók hátára csatolni, neki azt végre inkább, mint valami felette becsüs árut ajánljuk: nemde egy kissé jobban értjük a dolgot, mint.. .akik a magyarságot az erőszak legré- mitőbb lángözönében törtetik elő . .. Mind ez csak az időnek lehet munkája, de kornátsem a magára hagyott időnek, hanem azon jövendőnek, melly köz alkotmányi kifejtés által, a csino- sodásnak magasabb fokára is emeli a magyart... Most mindenek előtt alkotmányunk minél előbb s minél tökéletesebb kifejtésére . . .kell törekednünk, mert semmi egyéb által nem kedveltethetjük meg mind a magyarságot, mind önmagunkat.. . A magyarság az alkotmányi szárnynak diadalmas elő- revitele által kibontakozhassék azon nyomás alul, mellyet a tótnak száma, a görögnek kincse és a németnek értelmi súlya olly aggasztólag gyakorol rá” fejezi be a nemzetiségi kérdésről szóló gondolatait eme könyvében, melyen vörös fonalként húzódik végig a modor és taktika helyes és helytelen használatáról szóló - számos példával tarkított - fejtegetések sorozata. Kevesen vagyunk Széchenyi nagy nyugtalansággal észlelte a Kossuth köré tömörült liberális toliforgatók, így Pulszky Ferenc irodalmi vitáit tot, cseh és horvát publicistákkal, mely ebben az időben a német sajtóban is jelentős feltűnést keltett. Ezeknek hatására írta meg híres beszédét, melyet 1842 november 27-én az akadémiai közgyűlésen olvasott fel. A több mint kétórás beszéd kemény vádirat volt a külsőleges és türelmetlen magyarosítás ellen a valóságos botrányt szült a liberalista körökben, a beszédet úgy értékelték, hogy a pánszlávizmus mellett szól és Széchenyit „muszka czimborának” minősítették. A szónok felvetette a kérdést, hogy „ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarra is kellett volna átalakulnia. Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sőt legyünk magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ s meg lesz mentve s feldicsőitve fajunk ... A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is korántsem magyar még . . . Tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen ... éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, mellynek eléréséhez szintúgy s olly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését. . . Ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül a szőnyegre - folytatja - annyira megy az elfogul tig, hogy bosszúdon egy hcjszált sem enged fején csak érim eni is, és ez helyes, ám de mást ü stöké- nél ragadni hajlandó s ez a ... nemzetnek békés ujjászületési működésében . . . felette nagy bűn, mellynek ... ha a mélyebben gondolkozók tapintata féket, zablát nem vet... bizony mondom, a magyar nem lesz, mint azt többen olly gyönyörte- lien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű: volt, fogja illusztrálni valahai létét... A legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosz- szulót szül, semmi nem győz, mint egyedül leki felsőbbség és az örök való. ” „Jaj milyen kevesen vagyunk - így sopánkodnak ... terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt” és ez felette helyes, csakhogy a „mikép” körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet célhoz - tér vissza a Kelet Népe gondolatmenetéhez. „Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradásunkért annál erősebben rettegtem . . . mert fajtánk anyagi, mint szellemi léte olly felette könnyű ... nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem, mert súlyúnk olly parányi ... Ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mind például me- szet a falra, vagy mázat a fazékra? Olvasztói felelősségei kell bimi. Igen. Ámde bir-e illyensel az, ki szeretette méltóság és ro- konszenv gerjesztése helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr s mindent veres, zöld, fejérrel eltarkit... Vagy bir-e olvasztói felsőbb- séggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? .. .A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi... De forduljunk el most az undok képtül ... ne csüggedjünk, sőt bizzunk magunkban s fordítsuk reményeinket egy vigasztalóbb kép felé ... Bizzunk magunkban, bizzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra s erőnkkel jobban gazdálkodjunk, mint eddigelé... s legyünk meggyőződve, minél közelebb emelkedhetünk, minél többen azon nép ideálhoz, mellyet fel- hozék, annál biztosabban s szaporábban éri el vérünk földi üdvét .. .s ha buknunk kell.. .mutassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fennállásért, nemzeti felnemesitésért utolsó leheteletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.” A vezér egyedül maradt Széchenyi rámutatott e beszédében, melyet joggal tarthatunk a XIX. század első felében a magyar politikai élet egyik legfontosabb jelenségének, hogy e mérsékletet, felelősségérzetet igénylő kérdés megoldásánál az értelmi elitnek kell vezetnie s a politikai tevékenységből ki kell kapcsolni a túlfűtött agyú, demagóg polui- kus mindennapi típusát. E megállapítás szorosan összefügg Széchenyi gondolkodásának sajátosságai, hogy a magyar közéletben mind nagyobb szerepet akart biztosítani az értelemnek. A nemzet, az átalakulás lázállapotában van, erősebb értelmi befolyásra van szükség. Nem elegendők a régi eszközök, a nemzetiségek ellen nem lehet úgy harcolni, mintha jelenleg is „törökkel vagy francziával kellene vivni”. Meg kell ugyanakkor azt is állapítanunk, hogy éppen a szellem embereihez intézett felhívása maradt eredménytelen. A szellem végzetesen összekeveredett a politikával, a kossuthi rektorika elragadta a fiatalokat. A szellem nem állt csatasorba, a vezér magára maradt. Az események éppen ellenkezően fejlődtek, mint ahogy Széchenyi óhajtotta. Az osztrák-magyar és nemzetiségi kérdések nem a nemzeti intellektus, hanem a nemzeti szenvedély jegyében kerültek az előtérbe. Széchenyi ezzel a beszédével a fiatalság és reformnemzedék még meglévő szimpátiáit is elvesztette, a tót és illír röpiratok pedig dicsőítették anélkül, hogy tanait saját magukra alkalmaztak volna.” Mi fiatalok nevettük és eljárását rögeszmének tartottuk” emlékezik vissza a beszédet dühtől elsápadtan hallgató Pulszky. Ennek a magatartásnak nyilvánvaló előtérbe nyomulását jelentette, amikor néhány héttel később a jurátusoktól vezetett fiatalság „kravallt” rendezett a német színházban fellépő Vieuxtemps Henrik hegedűművész ellen. Széchenyi a Jelenkor három cikkében is hangoztatta, hogy „lehettlen e felhozott eseményen tökéletesen el nem szomorodni ... s csak még egy kicsit, s nyílt háborúban lesz vérünk minden hatalmakkal, minden nemzetiségekkel. Majd rámutatott arra, hogy ha „ki nem volna huzva azon tövis, mely meg nem szünőleg sérti... a nemzetiségek sebeit, elnyomás és halasztás által annyira fog növekedni az elfojtott baj, mikép az, mi ma még gyógyítható volna, elvégre orvosolhatatlan lesz.s adott alkalommal, mint minden forrongásban lévő, de magába szorított nyavalya, zabolázhatatlan s ekkép megsemmisítést szülő dühhel tör ki”. Mindazok, ki ismerik 1848-49 eseményeit, a nemzetiségek közötti irtóháború rémségeit, joggal látnak prófétai jóslatot Széchenyi fenti szavaiban. Széchenyi posztulátuma Széchenyi István korának volt gyermeke, így a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjától nem szabad elvárnunk, hogy tartalmazta volna a nemzetiségek kollektiv jogait, a területi autonómiát vagy éppenséggel az elszakadásig menő önrendelkezést, amikor ezek az elvek még a XXI. század hajnalán is alig érvényesülhetnek. Abban a korszakban Nagy-Bri- tanniából évenként százezerszámra kényszerültek a politikai, gazdasági és vallási elnyomás elől az írek a tengerentúlra, az emberi jogok nyilatkozatát kiadó franciák könyörtelenül elnyomták az elszászi német, a breton és provencal nyelvet, a porosz kormány egyszerűen rendeletileg tiltotta be a kasu- bok nyelvhasználatát s pozeni lengyelekkel szemben megkezdték a német közigazgatási nyelvet bevezetni, sőt a lengyel birtokokat összevásárolván azokat a németek kezére juttatni. (A cári Oroszország nemzetiségi politkájára terjedelmi okokból nem lehet kitérni). Látható, hogy az államnemzet pörölyként sújtott le a gyengébbre, de az emberiség nevében élénken tiltakozott, hogy ő is üllő legyen saját állam területén kívül. A türelmetlenségnek ebben a korszakában Széchenyi a legfőbb posztulátumként hirdette a türelmet, a keresztény humanizmus elveinek megfelelően szinte szószerinti egyezésbe < a bibliával, tanította, hogy másnak soha olyat ne tégy, mit tőle nem fogadnál szívesen. Szükségesnek tartotta, hogy a nemzetiségek részére is biztosítva legyen a rendi korlátok lebontásával a törvény előtti egyenlőség és az egyéni szabadságjogok egész sorozata, beleértve a saját nyelvének használatát is a magánéletben. Széchenyi magára maradt ezen nézeteivel a XIX. század derekán. Hisszük azonban annak a kornak a beköszöntét, mely a nemzetközi jogban, a nemzetek egymás közötti kapcsolatában is érvényesíteni fogja a keresztény erkölcs sze- retet-parancsát, s akkor fel fogják ismerni mindenütt, hogy e boldogabb, jobb korszaknak gyakori pusztában kiáltó prófétája a legnagyobb magyar volt.
