Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-11 / 70. szám
1992. március 11., szerda uj Dunántúli napló 9 Egy sikeres koncert Pécsi utcák - híres emberek Csontváry, a magányos cédrus Néhány nappal ezelőtt ritkán látott kedves vendégek jártak Pécsett: a Leőwey Klára Gimnázium Vegyeskara meghívásának eleget téve a megyeszékhelyen és környékén koncerteztek az angliai Birmingham város Ifjúsági Zenekarának lelkes tagjai. A két kitűnő karmester, Alain David és Bryan Lester példamutatóan szervezte meg a fúvósokból (blockflőték), illetve a gitárosokból (és egy nagybőgősből) álló együttest. A műsor minden esetben vonzó és hatásos volt:' a világ zeneirodalmából válogatott nagyszerű darabok rendkívül igényesen szólaltak meg, a muzikalitás a lélekből fakadt. A két együttes külön-külön játszott alkotásai megindítóan járták végig a zenei korokat, de a hallgató valahogy mégis egy abszolút, idő nélküli, rugalmas térben érezte magát, ahol csak egy lehetett a fontos: kifejezni az ember csodálatos nagyságát! Ez ejtette rabul a Csontváry Múzeum, a Ferencesek temploma és a Leőwey Klára Gimnázium nagytermének ismétlést és ráa- dásokatkérő közönségét. Igen, mi valamennyien láttuk és hallottuk: a barokk tánc-tételek, aspanyol Adagio és nagypénteki imádság, a modem nagybőgő-szóló, a karmester-zeneszerzők sajátdarabjai, ajátékos-dzsessz síkerművek, a két zenekar együtt-muzsikálása, a fiatal gitárosok virtuóz játéka mind-mind az Emberért, az Életért szóltak. Ezért a zenében megfogalmazott gesztusért mondtak köszönetét a Szigetváron tartózkodó horvátországi menekült gyerekek s a püspökszentlászlói szeretetotthon kedves lakói, mindőn az angol vendégek - baranyai kirándulásaik során - egy-egy kiskoncerttel őket is megajándékozták. A miközben új kapcsolattal gazdagodtunk, örömmel köszönthettük angol barátainkban a melegszívű embert, a nagyszerű muzsikust. Dr. Szabó Szabolcs tanár, karnagy „Bizonyára nincs még egy alakja a magyar művészettörténetnek, akiről annyi ellentétes vélemény hangzott volna el, mint a „Csontváry néven festő” Kosztka Mihály Tivadarról.” E sorok olvashatók a Corvina Kiadó „Művészet és elmélet” sorozatában megjelent Csont- váry-emlékkönyv fedőlapján. Az ellentmondások feloldására nem vállalkozhatunk, de művészi értékeinek feltárására kötelez bennünket a Pécsett levő, országosan is ismert Csont- váry-múzeum anyaga és az a hatalmas szellemi hagyaték, melynek írásait a Csontváry festményeket megvásárló, és féltve őrző Gerlóczy Gedeon építészmérnök és Németh Lajos hagyományozott reánk. Még- csak harminc éve annak, hogy a nagy brüsszeli világkiállításon 1962-ben a nemzetközi művészettörténészekből álló zsűri a kiállítás egyik nyitó képének választotta Csontvári Tengerparti lovaglás című festményét; őt a kritika a festőművészet „dunai Rousseau”-jának, életművét pedig az egész európai piktúra vetületében jelentősnek, a magyar festészet egyik legeredetibb alakjának minősítette. A Csontváry műtermében talált feljegyzések, naplótöredékek, levelek, fogalmazványok alapján Pertorini Desző megkísérelte Csontváry világképét megrajzolni. Szerinte az írások a művész mitikus-mágikus világnézetére utalnak, amelyben az iszlám misztika, a zoroaszto- rizmus és a Mithrasz-kultúra nyomai fedezhetők fel pantisz- tikus elemekkel. Mintegy 30 gépelt lapnyi önéletrajza Pilinszky János szerint: „telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plasztici- tással”. Megtudjuk, hogy 1853. július 5-én Kis-Szebenben született Mihály Tivadar néven. Atyja dr. Kosztka László orvostudor és gyógyszerész volt, aki Jászapátiban halt meg 1904-ben 88 éves korában. A család rövidesen Szered- nyére költözött, a négy fiú pedig az ungvári gimnáziumba került. Tivadar később megszerzi a gyógyszerész oklevelet, részt- vesz a szegedi árvíz mentési munkájában. Majd a vándorlás évei következnek. A párizsi világkiállításon egyik amerikai kritikusa szerint: „Minden a világon létező festmény túl van szárnyalva.” Ekkor kezdi használni a Kosztka név helyett a Csontváryt. 1876-ban megszerzi a gyógyszerész-oklevelet, majd jogot hallgat. Nagy hatással van rá a Hollóssy-festőiskola. Majd művészi tanulmányutak következtek. Jajcében a Plivavízesés szi- várványos színeit szívta magába, a nagy tarpataki vízesésnél az eleven sziklák világítását. A Taorminában készült naplementéjével megfesti a világnak a legszínesebb nap-út festményét. Egyik nyarát a libanoni cédrusoknál töltötte, s megalkotja egyik legismertebb festményét, a Magányos Ccédrust. Hazatérve, Budapesten nyáron gyümölccsel él, télen sültkrumplit eszik vajjal és almával. Gúnyos cikk jelentik meg a Pesti Hírlapban a karalábén élő prófétáról, aki húsz-harminc méteres vásznakat tartogat raktáron. Ez a modem művészet egyetemes történetében jelentős helyet elfogaló festőművészünk 1919-ben halt meg hatvanhat éves korában nagy nyomorban, szinte teljesen elfeledve. Dr. Tóth István Új bűncselekménytípusok Nemcsak a „hagyományos” bűncselekmények szaporodtak nagy számban, de megjelentek hazánkban a korábban ismeretlen bűncselekmény-típusok. Ilyenek például a terrorizmus, a számítógépes bűnözés. Ezen túl a szervezett alvilág is jelentkezik. A kriminológiai intézet prognózisa szerint a bűnözés növekedése várható. Szuper szélesvásznú A szupertelevíziók csaknem 1 méter szélesek, közel másfél mázsásak, 92 cm-es panorámaképcsővel szélesvásznú filmek vetítésére alkalmasak. Sorfelbontásuk a mai 625 helyett 1250. Ezek azonban még csak a jövő tervei. Az Európai Közösség tagállamainak illetékes szakemberei azon a véleményen vannak, hogy a holnap vagy talán a holnapután szuperkészülékét csak bizonyos átmenet beiktatásával lehet gyártani és el- teijeszteni. Úgy döntöttek, hogy a francia Thomson és a holland Philips konszern javaslatára létrehozzák a D2-MAC-nak nevezett átmeneti telvíziós nomát, amelynek alkalmazásával a közvetítések hangja sokkal tisztább, a képek pedig egy kicsit élesebbek, mint eddig. Émellett lehetőséget nyújt a szélesvásznú filmek teljes képméretben való közvetítésére, valamint arra, hogy a tv-néző maga válassza meg, hogy a négynyelvű kísérő- szöveg közül melyiket válassza. Ez az átmeneti megoldás annyira megtetszett az Európai Közösség országai szakembereinek, hogy nem kevés pénzt áldoztak e rendszer kifejlesztésére. Nem voltak viszont ilyen lelkesek az ipar szakértői, akik úgy vélték, hogy nem szabadna ennyi pénzt költeni egy átmeneti megoldásra. (FEB) A mikrofon csapdái Beszélgetés a kormány szóvivőjével A rokonszenves újságírónőt, aki most a kormányszóvivő felelősségteljes tisztét tölti be, a hazai közvélemény régóta ismeri, hiszen hosszú éveken át volt a rádió népszerű riportere. Gyakorta hallhattuk érdekes, magvas riportjait, tartalmas okfejtéseit. Ezúttal mostani munkájáról, a sajtóról, munkakapcsolatairól beszélünk. Jól tudjuk, hogy az újságíró társadalom nem egyszerűen „hivatalból” fogadja el, hanem a tehetséges és tapasztalt szakmabelit látja benne. A mértéktartóan elegáns duna-parti szobájából a Budai Várra láthatunk. Ő maga nyugalmat árasztó, atmoszférát teremtő, halk, mégis határozott hangjával figyelmet keltő egyéniség.-A megtisztelő bizalom és elismerés jelét láttam abban, amikor a kormányszóvivői feladatkör ellátására felkértek - mondja Juhász Judit. - Noha első perctől tudtam, hogy nehéz feladatra vállalkozom, vonzott az izgalmas kihívás. A korábbi munkám és a jelenlegi sok tekintetben hasonlít, ám a részletekben olykor nagy az eltérés. Országjáró riporterként a legkülönbözőbb élethelyzetben találkoztam az emberekkel és nagy örömömre szolgált, hogy megnyíltak előttem. Ami még megmaradt a múltból: a mikrofon. A felelősség azonban teljesen másfajta: újságíróként csak magamért feleltem. Amit elhibáztam, azt nem más: Juhász Judit rontotta el. Most az én esetleges tévedésem a kormányra hullna vissza, ugyanakkor a politika gyengéit nekem is viselnem kell. Éppen ezért messzemenő tárgyilagosságra, pontos, korrekt tájékoztatásra törekszem, s igyekszem minden „csapda-helyzetet” fölismerni, elkerülni.- Milyen csapdákat rejthet a kormányszóvivői feladat, túl ezen az összetett felelősségrendszeren?- Többek között abban látok veszélyeket, ha a szóvivő „önállósítja” magát, ha kommentál, minősít, politikát csinál. Félreértés ne essék, nincs arról szó, hogy a kormányszóvivő csupán valami kiszolgálói szerepkört töltsön be. Önálló arculattal, hitelesen és meggyőződéssel lehet és kell interpretálni a kormány döntését, intézkedéseit. Azt is csapdának tekintem, ha a kormányszóvivő nem látja pontosan a saját pozícióját. Én most elsősorban az újságírókkal való kapcsolatra gondolok. Nem egyszerű a képlet, noha egyértelmű az egymásra utaltság. A kollegalitást feltétlen kifejezésre kell juttatnom, érzékeltetve azt, hogy én is újságíró lévén egy vagyok közülük és csakis velük együttműködve oldhatom meg a munkámat. Ugyanakkor közöttük én a kormányt képviselem, s ez helyze- tileg más.- Mi az optimális magatartás és beállítottság?- Ilyen talán nincs is. Csak állandó alkalmazkodás a pillanatnyi helyzethez. Tájékozottság, mérlegelési és eligazodási képesség a szavak és a politika világában. Az újságírókkal való kapcsolat a kölcsönös tiszteleten, egymás munkájának a megbecsülésén alapszik. Az egészséges kollegalitást a rang különbözősége nem befolyásolja, annál inkább az érdekazonosság felismerése: a lapok érdeke, hogy megbízható híranyagot kapjanak; a kormány- szóvivőé az, hogy minél több laphoz jusson el a korrekt információja.- Mennyire juthat el a kormányszóvivő ezekhez a sajtóorgánumokhoz? E lapok munkatársaival, szerkesztőivel milyen a kontaktus?-Ez a kérdés a dolgok elevenjére tapint. Mindmáig - a kísérletek ellenére is - megoldatlannak látszik, hogy a fővárostól távolabbi, például a megyei lapok munkatársai a hetente, csütörtök délután adott gyors tájékoztatáson, majd a péntek reggel 9 órakor tartott úgynevezett nagy sajtókonferencián jelen lehessenek. Ennek okát az anyagiakban, de főként a szerkesztőségek létszámában, a szervezeti felépítésükből adódó problémákban látom. Sokféle módon kellene elősegítenünk a kedvező változást. Törekszem is arra, hogy eljussak ezekhez a közvéleményt nagymértékben befolyásoló és formáló lapokhoz, ám a kapcsolatot intézményessé, szervezettebbé kell tenni, ami szintén kölcsönös érdek. Úgy érzem, az ország nagy része ma még meghódítatlan terep. A televízió és a rádió sem pótolhatja az intenzívebb személyes kapcsolatot. Tudom, hogy azok a kollégák, akik ezeknél a lapoknál dolgoznak, a legnehezebb feladatot vállalják, s ők a legkiszolgáltatottabbak. Helyzetük kétségtelen rosszabb - már anyagilag is - mint a központi lapoknál dolgozóké. Ők igazán a „tűzvonalban” élnek, s azt hiszem, jórészt a hivatástudat, az újságírás szeretete és az olvasóik bizalma ad nekik erőt ahhoz, hogy eredményesen dolgozzanak a kedvezőtlen feltételek ellenére is. Hasznos volna ha mi is háttéranyagokat bocsá- tanánk rendelkezésükre, s más módon is szorosabbra fűznénk munkakapcsolatainkat. Takács Ilona Méhkas Ismerik az anekdotát? Két görög beszélget az ago- rán. Más dolguk nem lévén azon vitatkoznak, melyik foglalkozásból van a legtöbb a világon. Az egyik váltig állítja, hogy a gyógyászathoz értenek a legtöbben, míg a másik az okkult tudományok művelőit, ismerőit tartja többségben. Szenvedélyes vitájukba belekapcsolódnak a piactéren kódorgó embertársak és hamarosan sokféle vélemény csap öSsze. A gyógyászat tudományának ismerőit fölényben tartó köti az ebet a karóhoz s mindjárt megígéri, hogy állítását be is bizonyítja. Itt az agorán, holnap, ugyanebben az időben. Görögünk másnap felkötött állal, fogfájást szimulálva jelenik meg a találkán. A már ott várakozó barátok és kíváncsiskodók egymás szavába vágva adják neki a legkülönb tanácsokat a fogfájás megszüntetésére. Még az arra járók is be-bekia- bálnak egy-egy ötletet, amelyet - mint mondják - maguk is kipróbáltak és egyedül üdvözítőnek tartanak. A sokadik tanács elhangzása után veti le könnyed mozdulattal emberünk a segédeszközként használt kendőt és vallja be, hogy neki ugyan kutya baja, de a fogadást biz' megnyerte. Mert hiszen mindenki, aki itt van és erre haladt tudott valamiféle bölcs tanácscsal szolgálni. így hát nem lehet kétséges, hogy a gyógyító tudományokhoz értenek a legtöbben. Sok víz lefolyt azóta a Xéria- szon meg a Dunán is. így hát nem csoda, hogy a hozzáértők is átnyergeltek más tudományokhoz. Ma a pedagógiához értenek a legtöbben. Kulturális kormányzatunk vezetője a minap kijelentette, hogy a legfőbb és nélkülözhetetlen egység a család. Miniszterünknek igaza van, ennél iga- zabbat aligha állíthatott volna. Csakhogy! És most harangöntő hajdú módjára hadd nyúljak bele a méhkasba, bolygassam fel alighanem nem egyedülálló, de támadható véleményemmel a miniszteri állítást. Az a család, amely ma gyermekét neveli, elveiben, hozzáállásában és anyagi lehetőségeiben szélsőségesen heterogén. Leginkább elveiben az. A sok évtizedes törekvés ellenére megtisztulni nem tudó oktatáspolitika csapongó szándékainak ellensúlyozására egyéni szándékokat, akaratot és célt visznek a szülők gyermekeik nevelésébe. Ami egyébként helyénvaló. De ugyanitt tettenérhetjük a kivagyiságot, a magamutogatás speciális válfaját és azt a vitatható törekvést, hogy az én gyermekemnek különb sorsa legyen, lehessen, mint az enyém volt. Nem is a törekvés vitatható, inkább tán az eszközök, amelyekkel mindezt megvalósítani igyekeznek. Ezért látunk gondterhelt, a napi munkában kifárdt anyukákat, amint gyermekeik több kilós táskáit cipelik a gyerek helyett. Ezért ül az autóbusz minden ülésén az anya helyett és mellett, a felszálló terhes anyuka vagy sántikáló aggastyán helyett és mellett a gyerek. Égyelőre az édesapa vagy édesanya védelme alatt és unszolására. Aztán a dolog megszokássá szilárdul és később, amikor az apai-anyai szárnyak nyilvános védelmét már szégyellik a fiatalok, változatlanul élvezik a kisebb korukban nekik biztosított jogokat. Nincs jelen sem szervezett oktatásunkban, sem a család nevelési eszköztárában a következetes erő, a szeretettel vegyes szigor. A család nem tud lépést tartani azzal a metamorfózissal, amellyel lépést tartani még a szakemberek sem tudnak. Így sajátos, ámde a társdalmi törekvésekkel néhol ellentmondó, dacos, lázadó jellegű nevelési elveket valósítanak meg és vallanak. Dehogy kívánom, dehogy lenne jó, ha uniformizálható lenne a család arculata, nevelési elvei. De mindenképpen egységesebb lenne mindez, ha az iskola, a társadalom, a közoktatás végre tisztázná, milyen elvek, paraméterek, lehetőségek és célok érdekében és milyen eszközök felhasználásával kívánja tanítani, nevelni ifjúságunkat, polgárait. Hogy a szülőnek más dolga ne legyen, mint a szobrásznak, aki kifaragott és mondandóját már kimutató szobron csak azokat a simításokat végzi el, amelyek a szobor szoborsá- gához múlhatatlanul szükségesek. Egyetértek a miniszterrel. Legyen primátusa a családnak a nevelésben. Adja meg a felnövekvő ifjúnak az általános ismeretek mellett az egyedit, a speciálisat. De ehhez a nevelés hivatását gyakorló erők uniso- nója, felsorakozása, elhivatottságuk maximuma és persze az ezzel együttjáró társadalmi megbecsülés is szükséges. Vagy elsősorban az? Bokrétád András
