Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)

1992-02-29 / 59. szám

$ aj Dunontait napló 1992. február 29., szombat KRÓNIKA HÉTKÖZNAPI CSODA. Az öreg, bogaras, de gonosznak nem mondható varázsló kedvenc időtöltése, hogy különböző csínyeket követ el. Négy lábbal ajándékozza meg a tyúkokat, tűzijátékot kotyvaszt. Nagy kísérlete pedig a fiatal medve emberré való va­rázslása. És a bonyodalmak itt kezdődnek. Belép a történetbe a ha- bókos király, zajos, fennhéjázó kísérete, s persze, az ártatlan, szép hercegnő. A csattanót, mégha meséről is van szó, nem ildomos le­lőni, annál inkább nem, mert, ha a bonyodalmak vége akár ki is ta­lálható előre, ez semmit sem von le a mese varázsából. Sőt, a mese még folytatódik is gondolatban ott, ahol a történet befejeződik. A „Hétköznapi csoda” valóban mindennapi is lehetne, és sokszor szükségünk lenne rá. A zenés mesejáték, Jevgenyij Svarc darabja a Pécsi Kisszínház előadásában kellemes délutánban részesíti a gyerekeket és a felnőt­teket egyaránt. Svarc a modern drámairodalom egyik kiemelkedő alakja, akinek jelentőségét életében nemigen ismerték fel. Először gyermekeknek írt, majd felnőtteknek is, de meséi sem csak a gye­rekeknek szólnak. Svarc jó és tiszta világot szeretne, ám optimiz­musa olykor kicsit keserű. Vonzódik a groteszk iránt is, s alapos ismerője az emberi léleknek. így írt egyszer a mesék természetraj­záról: „ A mesét nem azért mondják el, hogy valamit elrejtsenek, hanem azért, hogy feltárják, teljes erővel kimondják azt, amit gon­dolnak.” Bagossy László rendezése megőrzi Svarc parodizáló, szatirikus vonásait is, melyet kiválóan hangsúlyoz a királyi slepp hisztérikus, idegesítő viselkedése. A humort sem nélkülöző mese alakjai több­nyire markáns karakterek, s a szereplők éltek is ezzel a lehetőség­gel. Leginkább a Medvét játszó Somos Zoltán, a nagy elhatározá­sokra képes hercegnőt alakító Győrffy Laura, a gonoszkodó királyt formáló Juhász László és a varázsló vagy Gazda Rajnai Attila, de a többiek sem okoztak csalódást. A parányi színpadon való nem mindig könnyű elhelyezkedés következtében viszont egyes jele­netdarabkákban a szereplők a nézősereg egy részének hátat muta­tott, s eltakarta a középpontban zajló eseményeket. Telitalálat Papp Zoltán zenéje, s jóleső érzés volt hallgatni a szereplőket, akik pél­dát mutattak a tiszta, kellemes énekelésből. A „Hétköznapi csodát” szívesen ajánlom megtekintésre, s nem csak azért, mert a pécsi gyerekek elég ritkán jutnak színházi élmé­nyekhez. B. A. EGY TUDÓS ITALIANISTA EMLÉKEZETE. Koltay-Kast- ner Jenőre, a pécsi tudományegyetem egykori olasz tanszékének vezetőjére, a magyar italianisztika kiválóságára tudományos konfe­renciával emlékezik a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsé­szettudományi Karának olasz tanszéke és a Nemzetközi Dante Tár­saság pécsi csoportja április 24-én. Dr. Koltay-Kastner Jenő száz évvel ezelőtt született. A Pozsonyból Pécsre menekült Erzsébet Tudományegyetemen 1924 őszén az ő vezetésével indult el az olasz nyelv és irodalom ok­tatása. Nevéhez fűződik a Pannónia című folyóirat alapítása (1935), a tudományegyetem keszthelyi nyári egyetemének megszervezése (1934-től), s már ekkoriban magasra ível tudományos munkássága is. Haláláig 14 könyve és hetvennél több nagyobb lélegzetű tanul­mánya látott napvilágot, közkedveltté vált szótárainak kiadásával nem is számolva. Könyvei közül talán az olasz reneszánsz iroda­lomelméletével valamint az olaszországi Kossuth-emigráció törté­netével foglalkozók a legismertebbek. Az olasz-magyar kapcsolatoknak, mindnekelőtt a kulturális kap­csolatoknak nem csupán tudós történésze, hanem okos diplomatája is volt. (A római Magyar Akadémia igazgatójaként s a római tu­dományegyetem vendégtanáraként tevékenykedett a harmincas évek közepétől.) 1940-ben a pécsi egyetemn bölcsészkarával együtt áthelyezték Szegedre, ahol 1968-as nyugdíjba vonulásáig vezette az olasz tanszéket. B.M. A SOMOGY ÜNNEPI ESTJE. „A Somogy című folyóirat hú­szesztendős lett. A világban végbemenő változások ellenére sem tért le a kitűzött útvonalról, nem próbált másodrendű értékek felé sodródni. .. éppen a meggyökeresedett munkatársak jóvoltából nem a széthúzásra, az alapok szétzilálására fordította idejét és energiáit, hanem a közös célok minél szélesebb skálán történő megvalósítására” - írja esszéjében Szeghalmi Elemér a Somogy XX. évfolyamának 1. számában. Ez az összefogás, a somogyiság, a szülőföldhöz tartozás vállalása érződött a február 19-én, a Fészek Klubban rendezett ünnepi est hangulatán. Fodor András költő, szerkesztő házigazdaként köszöntötte a je­lenlévő írókat, költőket, akik meleg szavakkal beszéltek Somogy- hoz, a megyéhez és a folyóirathoz fűződő kapcsolatukról. Takáts Gyula költeményében az elidegenedés, a szülőföldtől való elszaka­dás veszélyeire figyelmeztetett, Tüskés Tibor párhuzamot keresve Pécs és Kaposvár szellemi életében kiemelte a régió kulturális fo­lyóiratainak, a Jelenkornak, a Somogynak és a Dunatájnak fontos­ságát, hangsúlyozva: nem a rivalizálás, hanem egymás kölcsönös kiegészítése a cél. Kanyar József, a Somogy Megyei Levéltár nyugdíjas igazgatója a kulturális örökség, a történelmi gyökerek megőrzésére, további kutatásukra buzdított. Laczkó András főszer­kesztő csakúgy, mint Komáromi Gabriella, a kritikai rovat veze­tője a kitekintés, a horizont tágításának fontosságát hangsúlyozta. A somogyi táj, a gyermekkori, ifjúkori élmények mindmáig ele­venen élnek Szász Imrében és Horgas Bélában egyaránt, erre épül munkásságuk, ez foglalkoztatja ma is alkotói képzeletüket. A visz- szaemlékezések közben Somogyból elszármazott és somogyi köl­tők versei hangzottak el Polónyi Gyöngyi és Papp János színművé­szek tolmácsolásában. S.É. ALAPVETŐ TÉNYEK AZ EGYESÜLT NEMZETEKRŐL. Ér­dekes könyvet jelentetett meg nemrég a Magyar ENSZ-társaság. A vaskos kiadvány bemutatja a világszervezet létrejöttét, azt a törté­nelmi helyzetet a második világháború után, amikor a világközös­ség számos kormánya kifejezte eltökéltségét az évszázados konf­liktusok elkerülésére, az egyes nemzetek tevékenységének össze­hangolására. Az azóta eltelt idő bebizonyította: szükség van a világszerve­zetre, amelynek szervezeti felépítését, a különböző területeken fo­lyó tevékenységét szemléletesen és érdekesen mutatja be a könyv. Ismerteti az ENSZ szakosított szervezeteit, az információs közpon­tok szolgáltatásait, a speciális ENSZ-ünnepeket. A kézikönyvet - amely szakirodalmat is ajánl - haszonnal for­gathatják a szerkesztőségek, tudományos és közintézmények. G. E. Az otthon apró, nyugtalan tárgyai Üvegkiállítás a Parti Galériában A szükséglet csak a tisztázat­lan. A hajlam közismert. Az érintés bizalmával képletesen is birtokbavett tárgy a bizonyos­ságoknak szemmel éppen csak észrevehető, de nem vizsgáztat­ható minőségeit árulhatja el. A kézbe vétel már használatot, va­lamiféle értékelést jelent. Tö­rekvést a kapcsolatra. A dolog, esetleg műtárgy számára a be­teljesülést. Oda kerül, ahová szánták. Elkezdődhet a párbe­széd a „gazdával”, aki termé­szetesen védi ízlésének és mű­veltségének pozícióit. Előbb vonakodik elfogadni fogásokat, formai fordulatokat, majd szá­mon kéri magában mindazt, amit ideálisnak tart, esetleg ki is egészíti azt az új benyomások­kal. Kézbe venni: kell! A bizo­nyosságnak ezt az övezetét a múzeumi karámokba zárt „megszentelt”, ámde rosszul megvilágított és többnyire mocskos tárgyak másként biz­tosítják. „Csak” élménnyé nem válhatnak. A Parti Galéria tulajdonosai - láthatóan baráti együttműkö­désben az „üveges” művész­mesterséggel - szemléletes mustrán segítik áttekinteni az aktuális irányzatokat, illetve biztos kézzel válogattak azok­ból a kisméretű üvegtárgyakból, melyek a „Mini üveg” kiállítási programjába be vonhatónak lát­szottak. A kevés műkereskedelmi vál­lalkozás között nálunk ritkább­nál is ritkább az, amelyik tiszta arcéit mer választani magának és kitart egy látszólag ügyefo­gyott megfontolás mellett. A polgár intellektuális kalandke­resésének, az „adottat” rendsze­rint elégedetlenül szemlélő kri­tikai késztetéseinek párhuza­mait kívánja láthatóvá tenni a művészmesterségek terepén. Válogatott darabokkal, hiteles szakmai képviseletté. A ré­misztő kockázatoktól sem riad­tan. A „miniüveg” itt látható ská­lája nem kelti a mélymerülés képzeteit, de igaztalan is lenne ilyesmit számon kérni tőle. Egy iparművészeti ág látszólag „könnyű” pillanatai vehetők bir­tokba a posztamenseken. A „szabad alakítás”, elszólások, határterületek kontúrjait fesze­gető kíváncsiság működteti a munkákat, s persze a derű, ami a pici dolgok megcsinálásakor és kézbe vételekor akaratlanul is úrrá lehet az emberen. De nincs anyagon tett erőszak és nincs irónia nékül kezelt szé- pelgés. Van az üveg anyagának delejes sugárzása, a formátlan­tól és az érzelmesen kezelt szí­nezékektől az optikai üveg fénytörés-paradoxonáig bőven meglepő forma és technológia változat (a jelzők mellé a „mi­hez képest”? kísérletét elvé­gezni ugyancsak társulnak üvegtárgyak...). Asztalos Erzsébet üvegsüte­ményei, Lukácsi László, Hor­váth Gabriella edényei kicsiny­ségük ellenére is számos rafi­nált, igen bonyolult eljárást se­gítenek megismerni. Házi Tibor nyomás alatt torzult kockasoro­zata - mint gyertyatartók - „nagyplasztikához” méltó kér­déseket tesz fel elegánsan. Je- genyés János jégcsapszerű „mi- niatúrája”, hátoldalán nyomott dekoratív üveglapja távolabb monumentális esélyeket is sej­tet. Bicsár Vendel üveget fém­mel ironikusan házasító „bü­féje” éppoly kedves, mint Ker- tészfi Agnes ravaszul felépített, sok formai, színezéses lele­ménnyel meglepő emeletes plasztika-sorozata, vagy a „kö­zönség-díjat” elnyerő Sigmond Géza parádésan csiszolt tol- las-drótos-kristályos kutya-ma- dár-mütyürkéi. És mindent kézbe lehet venni! Aknai Tamás Pákolitz István: Nincs határa a másság elfo­gadásának? Végtelenségig érhet a tolerancia? A demokrácia (nehéz lecke) egyik sarkalatos követelménye, hogy verem fejbe polgártársa­mat, mert homlokegyenest más a vélekedése az emberiség ügyei-bajairól, mint nekem. El- fogdom: másnak is van vélemé­nye, noha nem értek vele egyet. Csakhogy a gyakorlat nem ilyen egyszerű. A türelmetlenek nagyon un­ják személyeskedő ócsárlást, a hatalmi érdek újratermelődését; a türelmesebbje beéri azzal, hogy mifelénk a pártviszályok okozta hangoskodásban (egye­lőre) nincs pofozkodás, pláne fegyverropogás. Ám kétségbeejtően terjed az erőszakos önbíráskodás, érvé­nyesül az ököljog, a nevetséges kakaskodástól kezdve az öncélú rombolásig, a vagyonszerző ga­rázdaságig; dúl a terror a vér­bosszúig. A vérdíj kitűzéséig. A végsőket rugdosó század szégyenteljes, emberiség-elle­nes szörnyűségeit elősorolni is sok lenne; a nekivadult század­vég nem tud, nem akar szaba­dulni önpusztító, vérgőzös má­niájától. Egyén és csoport, faji, vallási, nacionalista önkívületé­ben képtelen tudomásul venni a másként gondolkodó vélemé­nyét; gyilkost, gyilkosokat bé­rel, vérdíjat tűz ki; van rá költ­ség, egyre több az aljas meg­bízó, a lator vállalkozó. A kö­zeli szomszédságban is felütötte fejét ez az iszonyatos távlatokat jelző ámokfutás. Együtt kell élnünk végzetes fenyegetettségünkkel. De beletörődni nem lehet. Kiszolgálók A pusmogó gyanusítgatások, kitalációk, föltételezések és el­marasztalások teret nyitottak a számonkérésnek, a hangulat- keltő, pimasz okvetetlenkedés- nek - lehetőleg közönségtobor­zással egybekötve.- Ez a rohadt dög kiszolgálta a komcsikat. Hogy a kiszolgálásnak mi a kritériuma, arról nem szól az ágáló férfiú. Lehet, hogy a meg­szégyenített fontos posztot töl­tött be a letűnt korszakban, le­het, csak gépírónősködött. Mindegy: kiszolgálta a pártál­lamot - és kész. A számonkérő grállovagot Pepitafüzetemből megkérdezem, mivel foglalko­zott a levitézlett érában. Nemde szocialistának nevezett boltban vásárolt? Ugyan miféle rend­szertől fogadta el esetleges ki­tüntetéseit? Nem a pártállamot szolgálta, midőn adót fizetett? És nyilván, nem az anyaszen- tegyház támogatásával gyűjtö­gette össze azt a kis himmi- hummit, amiből futotta erre-arra, például márkás ko­csira, luxusvillára, előbb csak Zimmer frei, később Wohnung frei megjelöléssel. De ha a fentiekre csak ácsin­gózott, ha tűrhetően megélt, avagy éppen olyan csóróként tengődött, miként a több millió­nyi alattvaló, ne áltassa magát: a puszta létével, a lélegzetvéte­lével is (ki)szolgálta a száraz­vagy vajaskenyeret nyújtó, ho­mokra épített rendszert. Nincs kivétel, ki így, ki úgy támo­gatta, szolgálta, kiszolgálta az állampártot. A kis kutyákat senki se von­hatja felelősségre. Önmagától kérje számon az átélő, vétke­zett-e vagy hibázott. Vagy csak élni akart. Segítség ígérgetésből bőven van a padláson, de annak a fránya tő­kének valahogy nem akaródzik beözönleni hozzánk. Még a vánszorgás is nehezére esik. Pedig eléggé kedvébe járunk a Lajtán-túliaknak; hovatovább mindent ahhoz mérünk-mérics- kélünk, hogy mit szólnak hozzá odaát; mert ha, teszem azt, biggyesztenek a magavisele- tünkre, aligha jön a segítség, sőt, kipottyanunk a cukrospik- szisből. Istenem, hány meg hány tör­ténelmi dátumot sorolhatunk föl, mikor is elmaradt az istápo- lás! Mert nem fűződött hozzá érdek. Isa, feleim, mi is elmarasz­talhatjuk magunkat. A csodavá­rás okán. 1956-ban pl. a sültgalambot vártuk, noha a jaltai egyezmény értelmében lázálom volt a segít- ségvárás. (Természetesen nem csak sültgalambvárás töltötte ki a programot!) A mi két szép szemünkért ugyan miért ugrott volna egymásnak a két világha­talom!? Ma már híre-pora sincs a ros­szemlékű Európa-felosztásnak. Hát akkor? Egyre gyakrabban hangzik el a jólismert közmondás: Segíts magadon, az Isten is megsegít. De hol, hogyan kezdjük? Tűnő­déseimben föl-fölmerül a néhai Münchausen báró tragikomiku­sán szatirikus mocsári jele­nete ... Továbbá az a Pil- vax-beli szcéna, mikor Petőfi elfogdta a javaslatot, hogy a Nemzeti dal kezdőszava ne a „Rajta” legyen, hanem a „Talpra”. Másként nem érde­mes kezdeni. Igen, először talpra kell(lett volna) állítani a gazdaságot. „Megkéstünk kissé, el ne késsünk” - figyelmeztet Ady. Stílus Vagy húsz évvel ezelőtt, a hányavetiség, a nemtörődöm­ség, a felelőtlen jópofáskodás szólama volt: Na bumm, és ak­kor mi van?! Ezt követte a poli­tikusok jónéhánynak csititó szava, midőn az akkor még cse­kélyke államadósság került szóba: Nem kell a dolgot túl­dramatizálni. Aztán egyre több reformtörekvési kísérlet, okos javallat kapott zöldutat. Követ­kezett a begyűrűzés szakasza. Minden rossznyavalya begyűr- zött, valami jófélemég véletle­nül se. Később az üzenet ázsiója növekedett meg. Az Avoni Hattyútól kezdve Kupferstein Salamon összes műveinek kia­dásáig minden rendű-rangú író, muzsikus, festő, popénekes, sportember, akárki üzent. Szinte mindenki mindenkinek. Az ókor szekérderéknyi tanulság­gal üzent az újkornak. Fenye­gető, elmarasztaló üzenet bőven volt mindig, temérdek van ma is. De ki a fene tanul belőle? Legkevésbé a politikus meg a népvezér. Mostanában kihívás folyik a vízcsapból is. Minek bí­belődni a szinonimákkal? A balhé mindenre jó, nem kell megerőltetni az agyvelőt. A balhéval egyébként az a baj, hogy rendszerint senki se viszi el. Ha mégis vállalja holmi agyalágyult pasinger, bizisten körülnézheti magát. Nemcsak az elszürkülés, a durvaság is romlasztja a stílust. Egyik honatya azt mondja a másikról: hülyeségeket beszél; az újdondász elterjeszti kollégá­járól: marhaság, amit ír; a ripor­ter szerint Havel elnököt elker­gették, mikor szólni akart a tün­tetőkhöz; a parlamenti fölszóla­lót idézve: Zs. úr hazudik, vál­tozatként: a Kormány hazudott; a rejtvényszerkesztő azt kér­dezi: mi védi az épületet a mén­kűtől; a munkahelyről nem el­küldik a munkást, nem kiadják a munkakönyvét a mérnöknek, nem elbocsájtják a szakembert, csakis kirúgják az illetőt. És itt van a legújabb vív­mány, a csúsztatás. Átvitt értel­mezésének elindítóját aligha le­het kiderítnei, kár a „tálalás” kezdeményezőjét; - mint ahogy tudjuk, Heltai Jenő remeklése a„mozi” szavunk. Nagyon szé­les a csúsztatás hangsora. Benne foglaltatik a félreértés, a félremagyarázás, a másként vé­lekedés lekicsinylése, a mellé­beszélés, a tapintatos és tapin­tatlan alattomoskodás, a hazug­ság - s ez utóbbinak jónéhány árnyalata. Laposodik, szürkül az írott és beszélt nyelv. A szegényedést nem lehet el­titkolni. Szabály Gyerekkoromban, ha az el­lenfél - bírói ítélet, sértegetés, ne adj isten, verekedés miatt - levonult a stadion zöld gyep­szőnyegéről, vagyis a Siksor le­gelőjéről, az volt az íratlan sza­bály, hogy a levonuló együttes vesztesnek nyilváníttatott, méghozzá szigorúan: 12:0 arányban. Az ilyesmi nem volt ritka a felnőtt amatőröknél sem. Tőlük lestük el. Ez jutott eszembe az MLSZ bölcsnek és igazságosnak egyál­talán nem mondható döntéskor: Az FTC Veszprém elleni 1-0-ás győzelmét - az utóbbi óvására - törölte, illetve 3-0-ás veszprémi győzelemre változtatta. Áz ok ismert; a szigorú, már-már ab­szurd büntetést a jogszabály le­hetővé teszi. Az eredeti 1-0-ás győzelem pályán történt. A három gól felől a zöld asztalnál döntöttek. Pontosztozkodásos ítéletet kel­lett volna hozni. Az FTC óvott. Ekkor a következetlenség vál­tott ki fölháborodást: hosszas vacillálás után az MLSZ érvé­nyesítette a Fradi 1-0-ás győ­zelmét. Fellebbezésnek nincs helye, de panasszal élhet Veszprém. Ezzel a keszekuszasággal az MLSZ, noha nem vonult le a pá­lyáról, 12-0-nál is nagyobb arányban veszített.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents