Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)

1992-02-22 / 52. szám

1992. február 22., szombat aj Dunántúlt napló 9 Zsidó kultikus tárgyak Pécsett A budapesti Zsidó Múzeum kultikus tárgyakat sorakoztató tárlata látható március 6-áig Pé­csett a Magyar Honvédség Helyőrségi Klubjában. A „Me- nóra” címmel rendezett bemuta­tóval először látogat vidékre s kezdi meg vándorlását a mú­zeum anyagának egy része, hogy az ötvösremekekben nem­zetközileg is páratlan egyházi gyűjteményéből legalább egy töredéknyi impressziót adjon. A címadó menóra, a hét-, utóbb nyolckaros gyertyatartó eredetileg egyházi kegyszer; a nyolcnapos Chanukka-ünnep- nek, a fény ünnepének a szim­bóluma. A boráldás Élijáhu-ser- legétől a hímzett tóraköpenyig, a díszes fűszertartóktól a tóra­koronáig, a Messiás-várás ce­remóniáját segítő szédertálakig szinte minden, a zsidó zsakrális hagyományra jellemző tárgy megtalálható a pécsi tárlaton, sőt a kutató, a kiváncsi szem örömét lelheti a zsidó omamen- sek, a filigrándíszek szépségé­ben, és az üvegtárlókban gyö­nyörű, héber nyelvű Bibliát s más szent könyveket is felfe­dezhet. Annál sajnálnivalóbb vi­szont, hogy közönséget e szak­rális világban eligazító kalauz teljességei hiányzik. Hiányza­nak a tájékoztató feliratok, ame­lyek némi fogódzót adnának a bolyongáshoz a páratlan között. Ez a hiány nemcsak erre a tár­latra, hanem - mostanság - mintha az időszakos kiállítások többségére is jellemző lenne. Ezt a hiányt nem pótolják ezút­tal Porscht Frigyes míves, a zsidó ünnepeket tárgyaiban fel­idéző grafikái sem. B. R. Páratlan értékű kultikus tárgyak a pécsi kiállítás anyagából Läufer László felvételei Banner Zoltán: Kőhöz mért írás Az év muzsikusa mondja: Első a család! P app Tibornak hívták az utolsó anyakönyvvezetőt Nagyváradon, aki pi- ros-fehér-zöld szalaggal eske­tett. Mivel azonban élete koc­káztatásával a háború utolsó napjaiban megmentette a város két partját összekötő Körös-hí- dat a felrobbantástól, a román közigazgatás is átvette; s korai, ötvenegynéhány éves korában bekövetkezett szörnyű haláláig (érszűkületes lábait fokonként vagdosták le a nagy lábujj ától combtőig) a nyugdíjosztály ve­zetője volt a nagyváradi város­házán. Temetésén a Ruli- kovszky temető szabadtéri rava­talozójában a hálás, zokogó nyugdíjasok, magyarok, tótok, románok, zsidók ezrei vették körül ezt a nagy lelket, akinek a teste immár elfért egy gyer­mekkoporsóban. Megszállott, hites, mégis, örökké jogszerű törekvésével, kínlódásaival, packázó felette­sekkel vívott küzdelmeivel, hogy megnyújtsa mások életét - önmagát kurtította torzóvá. Ha az Isten elfelejtett volna külön bihari emberfajtát terem­teni - a Papp Tibor tömbszerű­ségéből pótolhatta volna. Most, hogy a családi ház dobra került, irattárának keserű dokumentumai közül elsárgult, félíves papírlap hullott elénk: a nagyváradi városháza alapkőle­tételénél elhelyezett okmány szövege 1902-ből. Reggelen­ként, azokon a mohos negyve- nes-ötvenes-hatvanas évekbeli hajnalokon bizonyára erre a szövegre esküdött fel újra és újra, valahányszor átlépte a mind áthatolhatatlanabb sötét­ségbe mosódó épület küszöbét: „A mi városunk új háza le­gyen a haladó, javuló, szépülő új világnak üdvöt adó, meleg háza; alapja, fala, tetője legyen erős, és díszítse fel az új világ ízlésével, töltse meg a huma­nizmus erényeivel. Legyen a polgárerénynek temploma, hir­dessenek benne igaz hitet, az emberszeretet áldásos evangé­liumát. Az ige váljék testté, ne legyen éhező, elhagyatott, jog­fosztott, igaztalan előnyt élvező vagy hátrányban sínylődő em­ber, minden jogos óhaj találjon jóságos meghallgatásra; min­denki jogos bizalommal lépjen be eme új falak közé, senki ne távozzék igazságos orvoslás hi­ányában. S akik bent vezetendik a köznek életét, legyenek gon­dolkozó, érző, a haladás eszméi iránt fogékony, szabad szellemű emberek. Értsék meg a fejlődő élet igényeit, s igyekezzenek minden jóakaratukkal és képes­ségükkel arra, hogy a közéletet a világosság jegyében vezessék, hogy ne csak szép, de jó is le­gyen ez az új világ. Bokáig érő szemétben és szánkig növekvő gyűlöletben, alantasságban, álnokságban ke­rülgetem a Nagy Ravatalt, a nagyváradi városháza megko­pott épületét a Kőrös partján, a szobordíszeitől régóta megfosz­tott Szent László templommal szemközt, amely csoda, hogy még ma is itt áll, hiszen már húsz évvel ezelőtt „forgalmi akadálynak” nyilváníttatott, s csak Papp Tibor földijeinek, a bihariak, a nagyváradi hősies­ségének köszönhető, hogy nem hengerítették ki a város szélére, akik, többezren körülülték, kö­rülállták templomukat, s addig őrizték, amíg a kondukátortól meg nem érkezett a felmentés. Bokáig érő szemétben és az agyamat is elborító kufárkodás- ban zsolozsmázom magamban az építtetők fogadalmát, e bizo­nyára pergamentre rótt civil imádságot, amely, akárhogy számolom (a bécsi döntés után négyesztendőt is beszámítva), az eltelt kilencvenből a legjobb esetben két évtizeden át rezo- nálhatottaz 1904-ben befejezett épület falai között, az irodák­ban, a tanácsteremben, a foga­dószobákban, aztán nemhogy betű szerinti értelmét veszítette el, de ezen a nyelven nem is fo­galmaztak többé egyetlen ren­deletet, határozatot, végzést, testamentumot, de még csak egy bizonylatot sem arról, hogy „anyanyelve: magyar”. Össze kellene számolnunk egyszer: hány európai város­háza alapkövében rejtve éli to­vább a maga földalatti életét a nyelv, például Nyitrán, Szabad­kán, Kassán, Beregszászon, Marosvásárhelyen, Eszéken, Szatmárnémetiben, Sepsiszent- györgyön, Huszton, az Őrség­ben, erre s túl, s nem kérni mást a mai városatyáktól: ha egyetér­tenek például ennek a nagyvá­radi eskünek a szövegével, for­dítsák le, vagy fogalmazzanak hasonlót, a századvég szelle­mében, ássanak le a kőhöz, s he­lyezzék mellé a maguk alapkö­vét szlovákul, szerbül, németül, románul, horvátul, ruszinul, egyszóval a másik anyanyelven, s kövessék majd az egymásnak fekvő, egymást hordozó két alapkő példáját. A lényeg: „szavuk legyen igaz és áldás!” Mert ezeken a városházi ka­pukon ma is lépnek be magya­rok, s alig találnak magyar vagy legalább magyarul beszélő, vagy legalább a magyarul meg­szólalóhoz is szíves hivatalno­kot, aki pontosan megértené: miért jött? Uraim! Nem érzik, hogy ilyenkor reng az épület? Nem emlékeznek Jerikóra, Ba­bilonra vagy Déva várára, ame­lyek éppen az értetlenség' miatt omlottak összegedig az építők az emberáldozattól se riadtak vissza a siker érdekében? Ó, boldog városok, Stockholm, Amszterdam, Párizs, Firenze, Lübeck, és a többi, akik a „szép, új világot” nem nyelvemlékek­ben hirdetik meg, s az alapkőle­tétel szövegét akár a városháza homlokáról is leolvashatja az arrajáró! És boldog építők, Corbusier, Nervi, Wright, s utódaik, akik nem is használtok már alapkövet, hiszen nem a szó, hanem maguk a formák hordozzák, kimerítően s magá­tól értetődőn az ars poeticát: a funkciót! — Mily csacska ügy ez szeme­tekben, hogy itt áll egy erdélyi író, két szomszéd tartomány ha­tárán, Nagyváradon, s akár be­néz a régi városházára, akár ki­felé tekint, és Magyarország jö­vőjét kémleli, egy mélyre sül­lyesztett Halotti beszéd szavai kísértik, mert egyik irányban sem sugallhat érvényesebb biz­tatást: A mi városunk új háza le­gyen a haladó, javuló, szépülő új világnak üd­vöt adó, meleg háza ... stb. S akik bent vezetendik a köz­nek életét, legyenek gondol­kozó, érző, szabad szellemű egész emberek .. . Százhatvannégy centiméter és ötvenkét kiló. így a Caflisch sarkában ülve kedves, nőies te­remtés. Nyoma sincs annak a férfias határozottságnak, amely- lyel hangszerét kezébe veszi. Csillogó, kerek, barna szemén sem lelem a megszokott szigort, amellyel csellóját játék közben bűvöli. Az elmúlt két évben sokszor nézhettem közelről, ahogy játszik, hisz zenekari sze­replések mellett több kamaraes­ten szerepelt. Volt, hogy kar­nyújtásnyira muzsikált tőlem. Mindig úgy éreztem, ez a kis asszonyka nagypn jóban van a hangszerével. Értik egymást, így aztán nagyon örültem, ami­kor a Pécsi Szimfonikus Zene­kar, titkos szavazással az 1991-es Év Zenészének válasz­totta Janzsó Ildikó csellómű­vészt.- Tudom, a zenekar mellett tanít is. - A Művészeti szakkö­zépiskolában félállásban, a Ze­netanárképző Főiskolán óraa­dók vagyunk.- Miért a fejedelmi többes?- Úgy gondoltam, a férjem­mel, Erdélyi Zoltán brácsa- és hegedűművésszel. Ugyanis fel­váltva tanítunk, hogy valaki maradhasson Dani mellett. Dani három éves. Amikor gyed-en voltam vele, akkor sokat kama- ráztam. Hozzánk jöttek a kollé­gák, otthon próbálhattunk.- Dani nem sírt?- Amíg játszottunk, nem, csak ha abbahagytuk. Zenén nő fel. Még a pocimban volt, ami­kor a Budapesti Fesztivál Zene­karral hanglemezre vettük Sztravinszkij Petruskáját, azt is nagyon szerette.- És amikor közös koncert­jeik vannak a férjével?. . .- Akkor pótmama vigyáz Danira. Nagyon sok pénzünk elmegy pótmamára, de szeren­csére nagyszerű néni, nagyon szereti Danit. A sok távollétet azzal kompenzáljuk, hogy ha a gyerekkel vagyunk, akkor na­gyon vele vagyunk. Tudja, ne­kem a család az első. Talán azért, mert csonka családban nőttem fel. Tehát van a család, aztán következik a magunk em­bersége, és csak utána a hivatás, de természetesen az is nagyon fontos.-Az Akadémián házasodtak össze?- Egy vonóstrióban játszot­tunk Zolival. Nyertünk is egy Weiner Leo zenei versenyt. Én negyedévben egy Popper-ver­senyt is megnyertem. Itt már zenekarral kellett versenyművet játszani. Itt figyeltek föl ránk, együtt játszottunk a Fesztivál Zenekarban is. Én egy évvel előbb végeztem, Zoli még ötö­déves volt, de természetesen összeházasodtunk. Én szombat- helyi vagyok, Zoltán nyíregy­házi, de Pécsett ígértek olyan szakmai feladatot, amely von­zónak látszott, ide szerződtünk. Ám a főiskola még mindig von­zásában tart. Jól esett, hogy dip­loma után még küldtek bennün­ket külföldre, Belgiumba, Moszkvába, a Csajkovszkij Konzervatóriumba versenyezni, tanulni. Míg Dani meg nem szü­letett, minden szabadidőnket Pesten töltöttük, kamaraórákon. Ma már a tanítványainkat is szívesen fogadják egykori taná­raink mint zenei nagypapák.. .- A tanítás fontos. Kama- rázni és tanítani egyaránt kell, hogy az ember jó muzsikus le­gyen. Én ha játszom, mindig elégedetlen vagyok. Ha néha visszahallgathatom, előfordul, hogy megnyugszom.- Mi volt a legnagyobb zenei élménye, öröme?- Egyszer Bécsben játszot­tunk a Fesztivál Zenekarral, és belehallgattunk a Bécsi Filhar­monikusok próbájába. Berns­tein próbált. Minden pillanat élt. Fantasztikus főpróba volt. Bükkösdi László Galambost László Görnyedt vétkezők Mondá az Úr Ádámnak: „Békességben lobogj, akár a fa kék fényességben! Támasztok asszonyt, táncot lejtve néz Rád, tengerizzású haját bontva várja: simogass gyapjat, zöld selymet alája. Oltalmazd, csillagoknál ékesebben fordul, dalolva világol öledben.” Derengő ég combját lombok ölelték, a Nap ágyékán rőt bolyhok lebegtek. Ezüsthomlokú felhőbárka lendült, csillámló indák ringatták a kertet. Ácsoltak bölcsőt, tejvirág fehérlett Ábel orcáján. Konok földjét túrva fáradt a Báty. Kardos angyal tűnődve bámult a nyájat hömpölygető útra. Ádám fejszéje csattogott, mögötte a szárnyas tisztást sugár fürösztötte. Komondorbundás füst nyelvet lógatva, lomhán hasalt barlangos kristályokra. Pálmáktól rejtve fürkészett az Isten, hogy néhány szarvast, őzet bekerítsen. Sújtó csapdák mélyébe magot hintett, hajlított számos vastüskés bilincset. Mikor a Hegyről földúltan lelépett, korbácsa görnyedt vétkezőket vérzett. Kopárodon az Éden, rombolt árkok redőiben bűzös mocsok szivárgott. Síró rögökre csonka gazok hulltak, gyökerükig kaszabolt nyomorultak. Arcokon por: a Kitiltottak futva találtak kévék közt marasztó kútra. Sóhajtó folyók halakat kínáltak a küszködésbe száműzött családnak. Rettegő mezőt sáskák fosztogattak. Vihar döncölte beteggé a bokrot. De ítélettől sápadók vetése sebzetten is duzzadt csírákat hajtott. 1991.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents