Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-17 / 47. szám
10 aj Dunántúlt napló 1992. február 17., hétfő Azok a csodálatos férfiak ... Az aviatika úttörői Dél-Dunántúlon, a tízes évek elején Évekkel ezelőtt érdekes film pergett a mozikban azokról a csodálatos férfiakról, akik törékeny masináikkal hódították meg a levegőtengert a század elején. Blériot 1909 júliusában repülte át a La Manche-csatornát, három hónappal később Budapesten mutatkozott be, leírhatatlan sikerrel. Ő volt az első aviatikus, aki magyar földről emelkedett a levegőbe motoros gépével. Hazai és főleg francia pilóták tűntek fel, közülük néhányan Pécsre is eljutottak, hogy merész repüléseikkel bámulatba ejtsék a technikai újdonságok iránt fogékony pécsi polgárokat. Városunkban az első szárnypróbálgatások Faludy Károly színművész-aviatikus nevéhez fűződnek. Aradon készítette első gépét, egy kétszámyú siklót a Wright-fi vérek biplánjának mintájára. Pécsre 1909-ben jött, és a következő évben megalapította a róla elnevezett „Repülőgép Konzorcium”-ot, melynek tagjai gróf Lippe Hermann, Reéh György, Hamerli József, Tichy Aladár voltak. Motoros gépével a nagyárpádi dombokon folytatott kísérleteket. A Délvidéki Újság 1910 júliusában ezt írta: „Faludy aeroplán- ján Pécsett az ottani és a fővárosból meghívott mérnökök előtt tett repülési kísérleteket. A szakvélemény és a sajtó teljesen beválónak tartja a gépet. ” Társulatával nyaranta Nagykanizsán és Siófokon vendégszerepeit, és a „Zala” című napilap folyamatosan beszámolt aviatikái tevékenységéről. Gépe július 22-én tönkreázott. „Ha az eső nem tette volna tönkre a gépét, már emeletnyi magasságban hirdetné a magyar zsenialitást” - jegyezte meg a cikkíró. A sérüléseket kijavítva, augusztusban hatvan méterre repült. A sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy utast visz magával. Ebből azonban nem lett semmi, mert egy akácfának repült, gépe ösz- szetört, neki szerencsére nem esett baja. Az új repülő nagykanizsai mesterembernek, Torma Pál műasztalosnak és a Puch motorgyár technikusának a munkája volt. Faludy döntött, repülni fog. így akarta megköszönni a „Zala” szervezte gyűjtés nyomán összegyűlt adományokat. Október 19-én a nagykanizsai katonaréten startolt. A gép „elrohant”, a pilóta megrántotta a magassági kormányt. A gép hirtelen egyet ugrott, azután előre bukott és nagy reccsenés- sel a földnek ütődött. Faludy a lábán sérült meg, ez a gépe is összetört. A sajtó szerint az aviatikus nem rendelkezett kellő gyakorlattal, tanulnia kellett volna még a repülést. Más vélemények szerint a gép konstrukciója nem volt alkalmas a repülésre. Sérülése és az anyagiak hiánya miatt felhagyott a további próbálkozásokkal. Gépét Asbóth Oszkárnak ajándékozta. Életrajza egyébként a most megjelent Repülési Lexikonban olvasható. Dr. Nendtvich Andor polgár- mester, a pécsi repülés nagy pártfogója 1910. július 7-én levelet kapott Kolozsvárról, engedélyezze Frey André és Ravello G. francia aviatikusok pécsi repülését, akik az előző hónapban ott „kitűnő sikerrel szálltak fel”, és jelenleg a Rhe- imsben folyó világversenyen vesznek részt. Erre azonban nem került sor, mert korábban már egy másik francia aviatikus, Leon Versepury nyerte el az engedélyt, aki augusztus 28-án Salza és Stüm montőrök kíséretében meg is jelent, hogy jó idő esetén szeptember 5-én Demoiselle gépével „meghódítsa a mecseki levegőt”. A kis francia Santos Du- mont-nak volt a tanítványa, repülőtudását Törökországban, Görögországban, Bulgáriában, Ausztriában és Pécsett kamatoztatta. Gépét bambuszból és zongorahúrokból a Clément Bayard gyárban konstruálták, ereje egy kéthengeres, 25 lóerős Chalmers motor volt. Az első pécsi repülőnapon 15 ezren mentek ki a gyakorlótérre. Az első két sikeres start után a harmadik és a negyedik már tökéletes volt, a kis gép tíz-húsz méter magasan berregett az elámult közönség Faludy Károly (1871-1974) felett. Lelkes taps köszöntötte a pilótát a leszállások után. A pécsi sajtó nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mennyivel dicsőségesebb lett volna, ha a helybeli, de legalábbis magyar pilóta repült volna először Pécsett, de a kis franciáról mégiscsak szimpátiával kell megemlékeznünk, miután ő volt a legelső, aki itt felszállt, és ily módon a babér őt illeti. A következő évek sem múltak el események nélkül. Kaposváron 1911 augusztusában repülési hadgyakorlatot tartottak. Repülő drótakadályok kísérelték meg a felszállásokat nagy tömeg jelenlétében. Illner főhadnagy Bussard gépe nem indult motorhiba miatt, Millner hadnagy Condor gépe pedig beleütközött a kukoricás szélébe. Más gépek felszállását az erős légáramlatok akadályozták. A hadgyakorlat csúcspontja volt, amikor Blaschke főhadnagy „Adler” gépével 12 percen át Kaposfüred és Toponár között repkedett. A magyar katonai repülés egyik úttörője volt a pécsi származású Tauszig Aladár főhadnagy, aki korábban a város háziezredében az 52. K.u.K. Gyalogezredben szolgált, és innen kérte áthelyezését a Légjáró Csapatokhoz, ami 1912 elején meg is történt. Még ez év nyarán Bécsújhelyen Uze- lac ezredes, a Léghajós Osztály vezetője előtt sikeres pilótavizsgát tett. Prodam Guidó ősrepülő, tábori pilóta, civilben gyógyszerész, a magyar aviatika kiemelkedő egyénisége 1912. szeptember 8-án Pécsett repülőnapot akart tartani. Elmaradt, mert ezt megelőzően egy másik meghívásnak kívánt eleget tenni Nagybányán, ahová gépével együtt elutazott. A vasúti szállítás közben gépe úgy megázott, hogy a számyk deformálódtak, és a berepüléskor emiatt lezuhant. Prodam súlyosan megsérült, de felgyógyulása után a repülést folytatta. Ezért a második repülőnapot 1913. július 6-án rendezték Dr. Nendtvich Andor harminc éven át volt a város polgármestere (1906-1936), a repülés pártfogója, a Magyar Aero Szövetség pécsi Osztályának és a Baranya-Pécs Aero Club társelnöke, stb. Dobos István (1893-1937), a Svachulay-féle „Albatros" gép előtt. meg, melynek főszereplője magyar pilóta volt, Dobos István, akit az „Isten is pilótának teremtett” - idézem az akkori sajtót. Pilótadiplomával a zsebében Svachulay „Albatros” gépével járta az országot, sőt horvát és szerb területekre is átrándult. Mindenütt nagy ovációval fogadták. Kecskemét ezüst koszorúval tüntette ki, Pécsre barátjával és szerelőjével, Lázics Milánnal érkezett. A jelentős eseményekre a Makárhegy alatti gyakorlótéren nagy tömeg gyűlt össze, az előkelőségek soraiban ott volt Nendtvich polgármester, Baumgartner Emil ezredparancsnok, Egry Béla, a város országgyűlési képviselője. A kitűnő gép már elsőnek .játszi könnyedséggel szökött fel a magasba”, Dobos kört írt le a város felett, majd a közönség felett siklórepülésben szállt el! A második felszállás során 6-700 méter magasra emelkedett, és virágokat szórt le! A repülőnapért Dobos ezer koronát kapott. Kaposváron a város vezetősége nem akarta megengedni a repülést, mivel az alkalmatlan terepen a korábban megtartott katonai repülőgyakorlaton négy osztrák gép „eltörött”. Dobos azonban kijelentette, hogy ebben az esetben a város felett fog kóvályogni, mert a levegő az övé, azt tőle senki el nem veheti. A főispán végül is engedélyezte a repülőnap megtartását, amely igazi magyaros ünnepléssel ért véget. Siófok következett, ahol Dobos elhatározta, hogy átrepüli a Balatont és Ba- latonfüreden száll le. Köny- nyelmű volt, nem számolt azzal, hogy az agyonnyúzott motor felmondhatja a szolgálatot. így is történt. Nagy tömeg előtt startolt. Egy kilométerre a parttól, 100 méter magasságban a motor elkezdett köhögni, majd leállt. Nagy loccsanás, s a gép rövid időn belül elsüllyedt. A csuromvizes pilótát motorcsónakkal csakhamar kimentették, és a gépet is kihalászták harmadnap a tóból, de az már csak használhatatlan roncs volt. Dobos nagyon elkeseredett, hogy repüléseinek végleg befellelgzett, mert a gép nem az övé volt. Svachulay - a gép tulajdonosa - azonban Dobos tehetségére való tekintettel másik kis gépét, a „Kolibri”-t engedte át, amellyel nem sokkal később az ifjú pilóta a Rákosmezőn megtartott Szent Ist- ván-napi nemzeti repülőversenyen számos díjat nyert. Ezzel Svachulay elfelejtette a balatoni kalandot. Dobos az első világháború után repülőoktató lett, majd a gyulai Wenckheim grófok szerződtették magánpilótának az Angliából vásárolt gépükre. 1937-ben egy új magyar túragép, az M 19 berepülésére kérték fele. Ennek során lezuhant, és sérüléseibe belehalt. A magyar repülés kiválósága 44 éves volt. Dr. Pagáts Pál Nem játék Kemény kioktatást kaptam a minap. Ismerősöm azt vetette szememre, hogy csak szülőföldem gondjain-bajain rágódom elvétve megjelenő cikkeimben.- Pedig bizonyára Pécsett is van mit észrevenni. Miért nem láttatod az itteni problémákat?! - tömören így summázható a véleménye. Kétségtelenül igaza van. De az a helyzet, hogy olyan kétélű borotvának látom a helyi feszítő problémákat, amelyekhez csak nagyon óvatosan lehet nyúlni. Ismereteim is hézagosak lehetnek, s ebből fakadóan esetleg torzíthatok a dolgok bemutatásakor. Mégis azt kell mondjam: az említett kioktatás bátorít fel nézeteim kifejtésére egy engem már rég nyugtalanító kérdés kapcsán. Úgy adódott, hogy éjjeli ügyeletesként dolgoztam egy kollégiumban. Nem arról akarok szólni, hogy heti négy éjszakai ébrenlétért milyen megalázóan keveset kaptam. Igaz, nem is bírtam sokáig. Ám azt, amit néhány hét alatt tapasztalnom kellett, életem végéig nem felejtem el. A középiskolások jó része ugyanis egész éjjel tanult, rajzolt, festett, kottát olvasott... Reggel kialvatlanul, szinte robotként indultak a tanintézetükbe. Próbáltam beszélni a nappalos nevelőtanárokkal: ne engedélyezzék a 14—18 éves fiúknak-lányoknak, hogy egész éjjel tanuljanak. Rámegy az egészségük. Ezt azonban nélkülem is tudták.- Azt számítják a középiskolai tanárok, hogy hulljon a férgese. Mi ez ellen nem tehetünk semmit - mondták. A tanulók némelyike mesélte: tanáruk olyan rövid határidőt szab egy-egy feladat elkészítéséhez, hogy kénytelenek éjszakázni. S ha rákérdeznek, miért nem közölte velük már jóval hamarabb az elvárásait, akkor nevetve felelte:- Annak idején engem is megkínoztak. Most én adom tovább, amit kaptam. Hiába, az élet már ilyen adok-kapokból, illetve kapok-adokból áll ki. Elszömyedtem e beszámoló hallatán. Azóta is látom lelki szemeimmel az éjszakákon át könyvek, mappák fölé görnyedő fiatalokat, a jövő „letéteményeseit”. Belőlük is a meg nem nevezett tanárhoz hasonló szadista jellem válik? Vagy ellenkezőleg? Lágyabb lesz a szívük, és együttérző, segítőkész tanárokká lesznek? Ha lesznek. Mert a rosta könyörtelenül mozog, és résein egyre többen hullnak ki, gyarapítva a helyüket nem lelök már ma sem csekély számát. Milyen generáció jön utánuk? Milyen lesz az a nemzedék, amely a rendszerváltás szorongásos éveiben jut el a felnőttkorba? Tartozom az igazság kedvéért egy vallomással. Kételyeimet, kérdéseimet nem szoktam rögvest papírra vetni. Mindig ellenőrzőm magamat legalább egy-két beszélgetés erejéig. Amikor a fent megfogalmazódott vívódásaimról ismerősömmel szót váltottam, nekem szegezte a maga kérdését:- Te tudnál választ adni? Neki is, s most az olvasónak is megvallom: nem tudom a választ, nem ismerem az egyedül helyes utat. Viszont mentségemre szolgáljon: nem nekem kell tudnom, ismernem. Ha birtokában lennék az ilyen ismereteknek, akkor magától értetődően elmondanám. Akkor meg mi a pláne abban, hogy megosztom nem éppen optimista gondolataimat másokkal? Csupán az, hogy az újságíró feladata nem a válaszkeresés, hanem a kérdések felvetése. Még ma is fülemben csengenek a következő verssorok: „A költő nem felel. A költő kérdez.” így jár el az újságíró is. Aki látja, láttatni igyekszik, hogy azzal a ka- pok-adok játékkal bizony baj van. Ha nem is látszik, de vérre megy. Idegsejtek milliárdjait teszik tönkre naponta a nagyobb tudásért jelszó jegyében. S közben azt kell tudomásul vennünk, hogy a tizenéves fiúk-lányok között ezerszám vannak, akik nem tudnak olvasni. Mert Magyarországon zsenikre szabottak a tantervek. A Nyugat állítólag már évtizedekkel ezelőtt is kapkodott a magyar szürkeállomány után. Ebből a kis haza nagy okosai azt a következtetést szűrték le, hogy itt csupa átlagon felüli szellem él. Tömték és tömik hát a felcseperedők fejét szük- ségessel-szükségtelennel. Tömik, akiét lehet. Mert az átlag nem képes olyan rövid idő alatt olyan sokat befogadni. Egyik újságíró azon kesergett az Új DN-ban, hogy a gyerekeknek télen nincs programjuk, nem tudják mivel agyonütni a szabadidejüket. De könyörgöm: hol beszélhetünk ilyen időről, ha már a negyedikeseknek is kétszer van hetente 7 tanítási órájuk? Valahol tantervek, törvények készülnek. Szeretném hinni, hogy nem „az elvárásoknak”, hanem a józan észnek megfelelő lesz mindaz, ami a következő nemzedék felnőtté válását határozza meg. S szálljunk le a magas lóról: mi sem vagyunk különbek a többi európai vagy ázsiai, amerikai népnél. Csak talán mások. S ez nem lehet bűn, de szeplőtelen erény sem. Egyszerűen tény. Balogh Balázs
