Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-04 / 3. szám
1992. január 4., szombat Oi Dunántúli napló 9 Lőrincz György Példabeszéd helyett. . . Makay Ida Gyémánt csönd Süllyedsz egyre. Temető őszbe, rothadó nyarak, korhadó éveim országa alá, mégis: maradsz az egy való, s mégis: maradsz az egy igaz, amit tudnak a gyökerek holtak végtelen éjszakáján, kristályok fényével világítsz. Gyémánt csönd villogja neved. Szeszélyes barátunk, a vers P atkók csattognak, lovak nyi- hognak a sűrűsödő éjszakában. Mintha csak útra készülődnének, kóboros szekerek a horpadásos dombok. „Óh én édes jó Istenem” „Köszöntő a szembejövőnek” Jaj, csak az emlékeinket ne, az emlékeinket: Fölszántják a temetőket is? De ni, ni! Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelem jön szembe velem a didergető félhomályban. „Megparancsolom: fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát beszolgáltasson Gyula- fehérvárra. És épüljön ez a föld.” Patkók csattognak, lovak nyihognak a sűrűsödő éjszakában. Mintha csak útra készülődnének kóboros szekerek a horpadásos dombok. Ki készül el innen és hova? Zúzmára száll, ezüstös ködöt terelget az őszülő idő. Jaj, csak az emlékeinket ne, a megtartó emlékeinket. Ősz van, fiam - hallom az anyám hangját aratás közben - a Boldogasszony szele borzon- kázik. Hogy mondta? - kérdem én. -Hogy mondta? Nem simogat, babusgat, meg- legyint - borzonkázik. Balladák, mítoszok füstje száll. Suvadásos dombok, dülöngélő fakeresztek. Az öregasszonyok arcán megkövesedett fájdalom. „Megparancsolom: fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát beszolgáltasson Gyulafehérvárra.” Gyulafehérvárra, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra. „Gyere haza, fiam, lopd el az erdőrészedet, most lehet. Az osztálytársaid, már mind házat építettek a fiaiknak. A fiaiknak. Lebetonozták az udvaraikat. Mindenki halad, csak Te topogsz egy helyben. Aki házat épít, az marad.” Aki házat épít - írja a huszonkét kilométerre özvegyen élő, föld fele töpörödő, hatvanon felüli édesanyám - az marad. („Aki házat épít - hazát épít”). A jussunkat ne hagyjuk.” Összefolyó sorok. Pont és vessző nélküli sorok. A jussunkat ne hagyjuk. „A jussomat ne vitassátok”. Mert itt állok a Küküllő partján, a Hargita térdén, hatalmas kereszttel a vállamon, és nézem a vérrel vegyülő, hulló könnyeket, és szeretném letörölni azokat. Itt állok a Rózsák terén megalázva, de nem megalázkodva. Fadrusz Mátyása néz rám Kolozsváron. Itt állok ebben a forró erdélyi nyárban, tér- dig-derékig könnyhullatásban, de hitben és reményben nem csalatkozva. Mert a Csíksom- lyai passió fuvalatában jönnek, jönnek a megtartók, az itt tartók. Legelői Bethlen Gábor, Szárhegy felől, Sikaszón át. Rákóczi és Bocskay. Az országvédők. Szamosközi, Wesselényi, Kemény János. Árva Bethlen Kata. A szembejövő: Elek apó. Márton Áron. Sütő és Kányádi. Németh László, Illyés és Tamási figyeli minden szavunkat. A török-tatár dúlásban, pestisben elpusztultak. A névtelenek. A dülöngélő fakeresztek. Az építők. Az árulók. A féltő-megmentők. Az anyák - a bölcső ringatók. Az anyák - a nyelvvédők. Az anyák - az építők. „Gyere haza fiam, lopd el az erdőrészedet, most lehet. Az osztálytársaid már mind házat építettek a fiaiknak. A fiaiknak.” „Megparancsolom: fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát beszolgáltasson Gyulafehérvárra.” Akik hinni akarnak, nem bontják le templomaikat. „Jussomat ne vitassátok". Mert ITT állok a hargitai tél fehér szigorúságában, ahol jeget virágoznak a fák, és a horpadásos dombokon kékre fagyott a remény. És üzenem! Akik elmentek, testvéreim, azokat is szeressétek. Ne fonjatok fejükre tövisből koszorút. A kereszttől görnyedő vállukra ne tegyetek újabb keresztet. Testvéreitek ők, tenyérbe simuló szavakkal töröljétek le a megkövesedett ráncokat, a homlokukra fagyott barázdákat. Fogjátok karon őket, és mutassatok utat nekik. Nem a szeretet, a remény volt kisebb az ők szíveikben ez iránt a föld iránt. És nektek is üzenem, elment testvéreim: Ezt a földet - ne feledjétek. Őrizzétek, mint anyja szerelmét a gyermek 'És ne sírjatok. Ne kövüljön arcotokra fájdalom. Villódzon szemetekben re mény. Épülnek itt is templomok. Patkók csattognak, lovak nyihognak a sűrűsödő éjszakában. Mintha csak útra készülődnének, kóboros szekerek a horpadásos dombok. Óh én édes jó Istenem". „Vers, eredj, légy tévéműsor” - szólt a Magyar Televízió valamelyik népművelési ingerekkel megvert vezetője, s 1980 elején megszületett a művelődéstörténet nemzetközileg is példátlan méretű versnépszerűsítő műsora, a Vers mindenkinek. Nem kellene s nem is lehetne gúnyolódni a dolog felett, ha nem arról a korszakról beszélnénk, amelyben - ugyancsak világviszonylatban páratlan módon - egészségjobbító célzattal estére tették át a reggeli tornát, s egy egész népet neveltek rá a leghatározottabb eszközökkel, hogy hétfőn pihennie kell, nem pedig televízióznia. A Magyar Közvéleménykutató Intézet, mely nemrég megszűnt, vagyis ugyanarra a sorsra jutott, mint a régi rendszer más kulturális intézményei, meghagyta az örökkévalóság számára annak a felmérésnek az eredményeit, mely azt vizsgálta, milyen költészetet népszerűsített fennállásának tizenegy esztendeje alatt a Vers mindenkinek, s mekkora sikerrel. A felmérés legfontosabb eredménye talán az, hogy a statisztikából ítélve a műsor az évek folyamán vesztett ugyan jelentőségéből, de valójában nem fulladt ki. 1990 december végéig a Híradó és az esti főműsor közé beiktatott öt percben az évek folyamán összesen 509 vers hangzott el. Az arány a magyar és a világ- irodalom között ezen belül nagyjából 4:1 a magyar irodalom javára. Több, mint húsz verssel négy magyar költő - József Attila, Ady, Petőfi és Arany János szerepelt. A „tizen felüliek társaságához” tartozott Babits, Vörösmarty, Radnóti, Nagy László, Szabó Lőrinc és Kosztolányi. Ezzel szemben a magyar költészet olyan, nem éppen ismeretlen nagyságai, mint Batsányi János, Fazekas Mihály, illetve a kortársak közül Fodor András és Tandori Dezső, a tizenegy év alatt mindössze egyszer jutottak el a műsorba. Egy másik metszetben kitűnik, hogy a huszadik század költészete, elsősorban megint csak a századelő magyar költészetének kimagasló minősége folytán, hatalmas súllyal szerepelt a műsorban. Eközben Petőfi, Arany és Vörösmarty, tehát a tizenkilencedik századi nagy nevek gyakori szerepeltetése dacára a magyar és a világköltészet múltját mindössze száz költemény reprezentálta. A MKT felmérése nemcsak az elhangzott művekre vonatkozott, hanem a fogadtatásra is. Ez pedig, talán a rafinált műsoridő-választás miatt is, igen kedvező volt az évek folyamán. A magyar televízió nézőinek 20-30 százaléka volt kíváncsi a Vers mindenkinek adásaira, s ez a nézőszám nem csökkent az idővel. A legnézettebb, azaz leghallgatottabb versek nem azonosak a legnépszerűbbekkel. A legtöbben (több, mint hárommillió néző) Vörösmarty A vén cigány című költeményére voltak kíváncsiak 1980 őszén, a legnépszerűbb versnek viszont a megkérdezettek a nemsokkal korábban elhangzott Arany-balladát, a Walesi bárdokat nevezték. Érdekes, hogy József Attila mindössze egyetlen verssel (Hazám) szerepel a tíz legnépszerűbb között, míg Aranynak két további költeménye, Radnóti, Kosztolányi, Balassi egy-egy verse van a top-listán. A húsz legnépszerűbb költemény között, a nem televízión nevelkedett versbarát számára - ez bizonyára meglepő - egyetlen külföldi szerző műve sem található. Apollinaire 6 alkalommal, Victor Hugo 4, Burns 5, Keats 3, Puskin, Jeszenyin 4, Jevtusenko 3 alkalommal szerepelt a műsorban, mely fennállása alatt alig kapott jó kritikákat a magyar sajtóban. Holtában viszont a magyar televíziózás történetének egyik fontos epizódjává vált. Návai Anikó Kiss Benedek: Cinkék a téli tiszafán Valamikor olyan világos volt minden, mint a hó, s most süt a hó - és semmi sem világos. Jönnek a hírek megállíthatatlan, ökrendi az éter a híreket, mik bemaszatolják lelkünk ablakát, mint szétnyomott legyek az üveget. Zenét hallgatok inkább, úgy döntöttem, e zord télben az megkönnyít, tisztán tart. Zenét hallgatok, s nézem a tiszafát künn az ablak előtt, szinte tudatlanul... Fehér minden, fehér és villogó, s dermedt-konok; egy tűlevél meg nem rezzen a havas kupolájú gyönyörű fán. Vagy mégis? Egy cinke, pattanván külsőbb ágra a fa-sűrűből, könnyű mozdulatával magát felfedi... S amott még egy, még egy! Tetvészik a fát, dolgoznak lám most is, aztán néznek be hozzám okos szemmel, hozzám, ki jó melegben itt ülök. Ablakot tárok - nem röppennek el, nem, csak cinke nyelven szólnak valamit, s hallgatják most velem a rádiót: Vivaldi Négy évszakját sugározzák, imént kezdték el éppen a Tavaszt. Hallgatjuk a Tavaszt, én meg a cinkék, s meg sem merek moccanni az ablakban bezúduló fagyos légáramlatban. Szigliget, Alkotóház Mecseknádasd Kelle Sándor rajza- Az asszony most formál először véleményt: - Ilyenek a fiatalok ... - Ilyenek ... - bólint a férfi. Csönd. Az autóbusz még mindig nem jön. A férfi kérdezés nélkül is mesél. - A kórházban, ahol dolgoztam, megbecsültek. A kazánokat fütöttem. Oda akárki bejöhetett, olyen patyolat tisztaság volt. Szerettek. Huszonnyoc éven át innét, erről a végállomásról indultam minden hajnalban munkába. Az első járattal. A Kossuth téren szálltam át. Fél hatkor már a kazánházban voltam ... - Megszólal az asszony: - Most hová megy? - A fivérem nálam is betegebb. A felesége is ... Hallgatom a két öregember párbeszédét, s eltűnődöm. Szabvány emberek szabványos története. Hány ilyen beszélgetés hangzik el ezen a délelőttön ebben a városban, ebben az országban? A társadalom egynegyede nyugdíjas. Öregek, betegek, kispénzűek, szegénységüket leplezők. A fiatalok autóban ülnek, a szülőkre rá se néznek, csak akkor jutnak eszükbe, ha a teherré vált gyereket valakire rá kell bízni. Ha panaszkodnak, senki se hallgat rájuk. Kialakult nálunk egy védekezési reflex: - Ha panaszkodsz, s elmondasz egy fölháborító történetet, a másik ember azonnal kontráz, elmond egy még égbekiáltóbb disznóságot. - Mintha a nagyobb igazságtalanság enyhítené a kisebb igazságtalanságot, közömbösíteni a kisebb visszaélést. És nő az érdektelenség, az önzés, a közöny. Hallgassam el ennek az embernek a sorsát, mert ismerek nála nyomorúságosabb életűeket? Örüljön az öreg, a szegény, mert van nála öregebb, szegényebb és magányosabb? A kevesek jóléte, a gazdagok to- vábbgazdagodása, a szabad piacgazdaság farkastörvényei, a kufárok és pénzváltók mesterkedései el tudják feledtetni az életből kihátrálók, az elnyomo- rodottak, a pálya szélére szorultak, a kopottak, a betegek, az öregek igazságát? A közömbösség engem is megkísértett. Ugyanaz nap, amikor kihallgattam a két idős ember párbeszédét, megcsörrent asztalomon a telefon. Idős asszony szólt a készülékbe: - Emlékezik a nevemre? Talán hallotta, a férjem meghalt. Tudja, verseket írt. Weöres Sándor is becsülte. Aztán én is kórházba kerültem. Megbénultam. Most elhozott a lányom, ide, Pécsre. Férjének az első házasságából van két gyereke. Márnagyok. Nem kell rájuk vigyázni. Már annyira jutottam, hogy az ajtót ki tudom nyitni. Ha erre jár, nézzen meg. A Mecsek oldalán lakunk. A keszthelyi lakásomat otthagytam. Lelakatoltam. De feltörték. Mindent széjjelszórtak. De semmit sem találtak. Nem volt nekünk értékünk. Csak a könyveim, jobban mondva a férjem könyvei. Akik a hírt meghozták, mondják, mindet széjjelszórták. Bosszúból. Mert nem találtak se pénzt, se ékszert. Most már jobban vagyok . . . Hallgatom az elgyötört hangot. Aki beszél, mindössze ötvenhat éves asszony, de hangja egy aggastyáné. Nem kér semmit. Nem akar semmit. A beszélgetés végén sem tudom meg, hogy miért hívott föl. - A munkahelyén megadták a címét és a telefonszámát - mondja. - Ugye, nem haragszik, hogy fölhívtam ... Leteszem a kagylót. Az ördög engem is megkísért. Meghatódjak, elérzékenyüljek az idős férfi panaszán, akit az autóbuszmegállóban kihallgattam, amikor itt van előttem egy sokkal nagyobb szomorúság? Szabad-e világgá kiáltani a kis bajokat, amikor az égbekiáltó fájdalmakra sem lehet vigaszt találni? Nem természetes, hogy minden rossznál van nagyobb rossz? Ha majd a nagy igazságtalanságok nem mentik a kis visszaéléseket, ha majd a nagy fájdalmak nem tesznek közömbössé az apró emberi bajok iránt, ha majd latolgatás nélkül minden emberi gondra lesz bennünk figyelem, akkor mondhatjuk, hogy szabad, humánus, etikus, értéket tisztelő társadalomban élünk.
