Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-22 / 21. szám
6 aj Dunántúli napiö 1992. január 22., szerda A birodalom kezdetei és végnapjai 3. Expanzió és visszavonulás Költségvetési hiány -jegybanki függetlenség? • • Összekötik a takarék- pénztárakat A takarékszövetkezeteknél - eltérően az Országos Takarékpénztártól - egyelőre nem változnak az átutalási betétszámla feltételei - válaszolta Tóth Tibor az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség titkára az MTI- Press kérdésére. A továbbiakban elmondta: az országban működő mintegy 1800 takarékpénztári fiók egy részénél már korábban gépesítették a számlakezelést, s ezeken a helyeken már áttértek a napi kamat- számításra. Hogy ez hogyan terjed el a 261 takarékszövetkezetnél, az azon múlik, hogy milyen anyagi fedezetet tudnak teremteni a gépesítésre. Ám figyelembe kell venni azt is, hogy a takarék- szövetkezeteknél korántsem jelent akkora gondot a havi kamatszámítás, illetve a napi kamatszámítás közötti differencia mint az Országos Takarékpénztárnál, mert a tapasztalatok szerint a takarék- szövetkezeteknél elsősorban betétgyűjtésre használják fel az átutalási betétszámlát. A takarékszövetkezet tervei között most mindenekelőtt az szerepel, hogy megpróbáljanak hálózati összeköttetést teremteni az egyes egységek között. A jelenlegi gyakorlat ugyanis az, hogy pénzt befizetni, vagy kivenni csakis annál a takarékszövetkezeti egységnél lehet, ahol az illető ügyfél számláját kezelik. Most folyik a kimunkálása annak a rendszernek, amelynek révén megteremthető a konvertálás az egyes takarékszövetkezeti fiókok között. A takarékszövetkezetek csatlakozni kívánnak az Országos Takarékpénztár készpénzkímélő módszereihez, ehhez szükséges a számítógépes összeköttetés is, A takarékszövetkezeteknél nem elterjedt még az ügyfél-kártya sem, mindösz- •sze a nyúli takarékszövetkezet győri kirendeltségénél hozták ezt forgalomba. A kártyával itt a pénzfelvevő automatáknál készpénzhez juthat az ügyfél, s több áruházzal is megállapodást kötöttek, hogy fizetési eszközként elfogadják. Bár a készülékek felszerelése meglehetősen drága - a legutóbbi 6 millió forintba került - a takarékszövetkezetek tervezik, hogy további fiókoknál bevezetik az ügyfél-kártyát. A sztálini impérium területgyarapodásának következő stációi az 1940-es évekre estek. A Szibéria és Mongólia közötti hegyvidékes, ásványkincsekben rendkívül gazdag, területileg három Magyarországnyi, ám rendkívül gyéren lakott, papíron független, gyakorlatilag azonban Moszkvának alávetett Tu- vai Köztársaság lett a következő áldozat. A szovjet csapatok először ideiglenesen, majd végérvényesen annektálták e kis országot. Tuva (amelynek létéről napjainkban már csak a bélyeggyűjtők tudnak) még csak szövetséges köztársasági státuszt sem kapott. Kapóra jött a háború A következő területszerző lépéseihez Sztálinnak ki kellett várnia a számára kedvező nemzetközi helyzetet. A második világháború kirobbanásához sokban hozzájárult Molotov-Rib- bentrop paktum következményeként a Szovjetunió 1939 szeptemberében a hitleri Németországgal együtt részt vett Lengyelország feldarabolásában. Berlin jóvoltából Moszkva szabad kezet kapott a Baltikumban. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy közel ötven évre elveszítette függetlenségét a három balti köztársaság, Észtország, Lettország és Litvánia. Ugyancsak 1940-ben egy sor fenyegetés eredményeként szerezte vissza a Szovjetunió a román királyságtól Besszarábiát, és megkaparintotta az első világháborút megelőzően az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó (tehát a cári Oroszország ^örökségének” nem tekinthető) Észak-Bukovinát is. E két terület és Szovjet-Ukrajna néhány járása alkotta ezután a Moldáviai Szovjet Szocialista Köztársaságot. A három független balti köztársaság annektálásával párhuzamosan Moszkvában napirendre tűzték Finnország egész területének bekebelezését. Ennek érdekében a Szovletunió 1939 végén háborút provokált hárommilliós északnyugati szomszédjával, sőt egy kommunista vezetésű bábkormányt is létrehozott. A finn hadsereg szívós ellenállása és az egyre súlyosbodó nemzetközi helyzet azonban meghátrálásra kényszerítette Sztálint. így végül megelégedett némi határmódosítással. És ez még mindig nem volt elég. A második háború alatt Sztálin egész nemzeteket száműzött Közép-Ázsiába és Szibériába, arra hivatkozva, hogy kollaboráltak a nácikkal; olyan népeket is ért e vád, amelyek területére egyetlen egy német katona sem tette be a lábát. A szovjet birodalom kialakításának része volt ez a krími tatárok, a csecsencek, a kalmükök elleni népirtás. „Az ukránokat csak azért nem telepítette keletre, mert túl sokan voltak” - jegyezte meg találóan egyik nyilatkozatában Szolzsenyicin Sztálinról szólván. A háborúban győztes szovjet vezetés a nyugat segítségével Németország és Japán rovására újabb területekhez jutott Ke- let-Poroszországban és a Kurdi szigeteken. Étvágya ettől nem csillapult, hanem, éppen ellenkezőleg, nőttön nőtt. A szovjet külügyminisztériumban bizalmasan őrzött térképeken az iráni Azerbajdzsán és Kurdisz- tán, Északnyugati Kína egyes tartományai, de még Líbia is szerepeltek az annektálásra váró területek között. A világnak ezt az újrafelosztását azonban megakadályozta az amerikai atombomba-fölény. A diktátor halála után Sztálin 1953 márciusában bekövetkező halála után a szovjet vezetés látványos visszavonulót fújt. Elég gond volt féken tartani a környező népi demokráciákat, fegyverrel és pénzzel tömni világszerte a „felszabadító mozgalmakat”. Ráadásul Nyugat-Ukrajnában és a három balti államban (főleg Litvániában) egészen az 1950-es évek elejéig komoly nemzeti alapon folytatott fegyveres ellenállás bontakozott ki. Moszkva ekkor az 1930-as évek elejéhez hasonló betelepítési akciókba kezdett. Hatalmas építkezések indultak meg a birodalom peremterületein is. Kazahsztánban megkezdődött a szűzföldek megművelése, s ennek ürügyén orosz és ukrán önkéntesek letelepítése ezeken a vidékeken. A diktátor halálát követően, 1953 után Moszkvában egyre gondosabban ügyeltek rá, hogy a nemzetiségi pártvezetők valamilyen fokon részesüljenek a hatalomból. A birodalom köny- nyebb kormányzása érdekében, no meg a „lentről jövő” nyomásnak engedve az 1950-1960-as években számos új autonóm területet hoztak létre a birodalomban. Sorra rehabilitálták az 1930-as években kivégzett nemzetiségi funkcionáriusokat. Lassan-lassan hazatérhettek a száműzetés idején létszámukban igencsak megfogyatkozott kitelepített nemzetei fiai. A sort a krími tatárok, a grúziai meszhek, és az 1941-ben kollektív büntetéssel sújtott volgai németek kezdték. Az utóbbiak ma is folytatják harcukat autonóm köztársaságuk visszaállításáért, jelentős hányaduk azonban az elmúlt években kitelepült Németországba. A sztálini korszakhoz képest viszonylag kedvezőbb állapotokat időről időre visszavetették a felülről indított „antinaciona- lista” kampányok. A Hruscsov által kezdeményezett vallásellenes hadjárat is súlyosan érintette a birodalom nemzetiségi alattvalóit, akik a nemzeti identitás megélésétől megfosztatván mint utolsó szalmaszálba kapaszkodtak vallási szokásaikba. Az ellenállás kezdetei Brezsnyev hosszúra nyúlt uralma alatt a szovjet pártközpontban egy munkaközösség kidolgozta a „szovjet nemzet” fogalmának korszerűbb értelmezését, ami lényegében a gátlástalan oroszosítást jelentette. Néhány szövetséges - így ukrán és belorusz - köztársasági vezető megpróbálta keresztülvinni ’ az orosz nyelv szinte kizárólagossá tételét. Grúziában erre törekedett az azóta igazi demokratává vált Eduard Sevardnadze is. Válaszként Tbilisziben százezrek vonultak az utcára, s a nyomásuknak engedve a helyi vezetés visszaállította az alkotmányban a grúz nyelvet államnyelvnek minősítő passzust. Az ellenállás további gócává vált az 1970-es években a nyugat-ukrajnai Lvov, a litvániai Vilnius és az észtországi Tartu. A birodalmi központ elleni megmozdulásokat ezekben a városokban, akárcsak más köztársaságokban is, a helyi értelmiség egy része, az alsó papság, sőt hellyel-közzel a reformpárti kommunisták és hivatalnokok irányították. Amennyire ezt ma, a nélkülözhetetlen történelmi távlat nélkül, meg lehet ítélni, a centrum gazdasági és politikai csődje és a helyi erők kemény fellépése együtt gyorsították meg a szovjet birodalom szétesését az 1990-es évek elejére. (MTI-Press) Kun Miklós Maratoni üléssorozaton hagyta jóvá az Országgyűlés az 1992. évi költségvetést. Heves viták tárgya volt a költségvetési hiány, annál is inkább, mert már az 1991-es költségvetés tervezett hiányát is 10 milliárd forinttal túllépték. Sokan annak az aggályuknak adtak hangot, hogy a hiány finanszírozása aláássa a kormányzat antiinflációs politikáját. A költségvetési hiányt ugyanis vagy a jegybank - adott esetben a Magyar Nemzeti Bank - pótlólagos bankjegykibocsátásából lehet fedezni, vagy azáltal, hogy a keletkezett hitelforrásokból növelik az államháztartás és csökkentik a gazdasági szféra (a termelés, a szolgáltatások, a forgalom) részesedését. Az első esetben a változatlan áru- és szolgáltatáskínálattal szemben megnő a fizetőképes kereslet, ez felhajtja az árakat s a pénz hígulására vezet. Az utóbbi esetben a kínálat növelése helyett a hitelek a keresletet növelik, s ahelyett, hogy a piacon a vevők uralmi helyzetét szolgálnák, az eladók árban is érvényesülő erős versenypozícióját támasztják alá. Az infláció szempontjából az első megoldás, a költségvetési deficit jegybanki finanszírozása a veszélyesebb eljárás: azonnali pénzszaporítást jelent az áruk és a termelési tényezők változatlan kínálatával szemben. Ezért nem meglepő, hogy nem sokkal a költségvetés előtt tárgyalt jegy- banktörvény vitájakor a költségvetési hiány jegybanki finanszírozásának korlátozása, s azzal szoros kapcsolatban a jegybank függetlensége állt a figyelem középpontjában. Ä pénz mennyiségét, jobban mondva a pénz kínálatát egy országban alapjában a jegybank határozza meg. A pénz értékállandósága, viszonylag szilárd vásárlóereje nagymértékben függ attól, hogy a pénz iránti kereslet - azaz az áruk, a szolAz Alkotmánybíróság 1991. december 16-i törvénnyel kapcsolatos határozatával történelmi döntés született: a pártállami jogszabályok egyik legpusztítóbb és legtörvénytelenebb formája szűnt meg. Áz ország ezzel újabb jelentős lépést tett az európai jogállamiság felé - tolmácsolta Jobbágyi Gábor, a Pacem in Utero (Béke a méhben) Egyesület elnöke a szervezet véleményét. (Az alkotmánybírók a terhesgáltatások, a termelési tényezők, a külföldi fizetőeszközök kínálata - alkalkmazkodjék a pénzmennyiséghez, nem pedig fordítva. Az előbbi esetben ugyanis a meghatározott, fizetőképes kereslet keretébe kell beilleszkedniük mindazoknak, akik pénzt akarnak keresni: kínálatuk összetételével, minőségével, s utoljára, de nem utolsó sorban, annak áraival, költségeivel. Ezzel szemben a kereslet mesterséges, pénzkibocsátással való növelése, meghatározott körülmények kivételével, csak az árak és az általános árszínvonal emelkedéséhez vezet. A költségvetés által támasztott keresletnek is „be kell férnie” a gazdaság behatárolt fizetőképes összkeresletébe, vagy úgy, hogy adók, illetékek, vámok stb. formájában elvon a gazdaság alanyainak jövedelmeiből, pénzkészletéből, vagy megcsapolja a belföldi illetve a külföldi megtakarításokat. Ha nem ezt teszi, akkor inflációs hatást vált ki. A kormányzatokat sok minden készteti a jegybanki forrás igénybevételére. Az adók körül mindig súlyos politikai harcok dúlnak, hiszen pontosan megállapítható, hogy valamilyen adó kiket terhel; az adóváltoztatás csak lassan, törvények útján hajtható végre. A kölcsöntőke-kínálat igénybevétele sem problémamentes; van olyan helyzet, amikor még az igen kedvező államkölcsön-kínálatra sincs kereslet, mint éppen mostanában nálunk. Az infláció viszont szétterül, végiggyűrűzik a gazdaságon, „címzettjei” nehezen és késéssel azonosíthatók. Ezért annyira fontos, hogy a jegybank jogállása, vezetőinek helyzete olyan legyen, hogy csak a törvényeknek és a törvényhozásnak kelljen engedelmeskedniük. És persze a saját lelkiismeretüknek. Bácskai Tamás ségmegszakításra vonatkozó szabályok rendeletben való meghatározását alkotmányellenesnek mondták ki, a végrehajtására kiadott rendelettel együtt, ezért azokat 1992. december 31-ei hatállyal megsemmisítik.) Az új szabályozás az elnök reményei szerint - mindenképpen magzatpárti lesz, a mainál jóval szűkebbre fogja azokat az okokat, amelyek megléte esetén a terhességmegszakítás elvégezhető. Magzatpárti törvény Szívcsere A szervátültetés orvosi-technikai kérdéseihez csakúgy, mint a témához kapcsolható bármely problémához annyit konyítok, mint hajdú a harangöntéshez. De a témát körülvevő etikai-jogi kérdésekből sem mernék disszertálni. Hogy mégis erről szeretnék olvashatóan gondolkodni, annak számtalan oka van. Kezdjük tán a sűrűjében. Dr. Szabó Zoltán professzor és csapata hosszú évtizedek nemzetközileg is elismert tevékenysége, a technikai és biológiai feltételek szerencsés egybehan- golódása eredményeként országunkban először hajtott végre szívátültetést. Felesleges lenne most arról beszélni, hogy mindezt Barnard professzor Fokvárosban már éppen 25 esztendeje megtette, s arról is, hogy azóta az ilyen beavatkozások világszerte már-már rutinszerűnek mondhatók. Az azonban mindenképpen elismerésre méltó, ahogy a professzor vezette team a helyi lehetőségek és adottságok maximális alkalmazásával utat törhetett ebben a magyar orvostudomány számára gyakorlatban ismeretlen dzsungelben. Nem vagyok illetékes megítélni, szerencsés volt-e Szabó professzor hírzárlata vagy sem, őszinte meggyőződésből fakadó igenlő véleményemet tartózkodását illetően azonban indokolnom kell. Messziről kell indulnom. Az ókoriaktól, akik rövid lélegzetű bölcsességekbe tömörítették igazságaikat. „A tapasztalatok a tévedések összességei” - mondták és nekünk nincs okunk kételkedni ebben. A magyar orvostudomány az elmúlt évtizedek sok-sok méltóképpen regisztrált és szellemileg díjazott tevékenysége mellett megokolható tévedéseket is elkövetett. Azokra a mereven konzervatív körökre és a nyomukban félelemből, érdekből vagy egzisztenciális okokból kialakult testületekre gondolok, amelyek a NAXOL, a Béres-cseppek, a Celladam, a Halimbárium, az akupunktúra, a természetgyógyászat zászlóbontásakor nem egyszer furcsa modorban álltak ellent a kibontakozás lehetőségének. * «t Könnyű volna most a tények felsorolásával igazolni elkövetett tévedéseiket. Inkább fogadjuk el az ókoriak szlogenjét és higgyünk abban, ezek a tévedések is a tapasztalatok bővítéséhez járultak hozzá. Mindezekből következtetésként levonható egy újabb tapasztalat, úgy is mondhatnám: tanulság. A születő újjal szemben, amelyet a társadalom fel- karol(na), ott áll egy megmerevedett, hierarchiájában, szokásaiban és a tudományban való jártasságból táplálkozó önérzetben bővelkedő, már-már áthághatatlan akadályhalom. Meredeken fogalmazva: itt az orvostudomány áll szemben az általános elvárással, a társadalommal. Legalábbis annak egy rétegével és természetesnek mondható igényével. További okoskodásom alátámasztásául el kell fogadnunk egy támadható és manapság sokat támadott alapelvet. Azt, hogy a társadalom nézeteit, véleményét, kritikáját a médiumok sugározzák, hintik szerteszét, elősegítve a végleges álláspontok kialakítását. Ha ez az igazság e helyen alkalmazható, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a hír napvilágot látta után éppen a médiumok, pontosabban a televízió követte el azt a helyrehozhatatlannak tűnő hibát, amit a közvélemény rossz tájékoztatásának, befolyásolásának, majdnem félrevezetésének is mondhatnánk. Egy kiváló szakember és gárdája nem kevesebbre vállalkozik - és nyilván vágyódott is -, mint olyan tettet végrehajtani, amely megnyitja a kaput egy új, eleddig hazánkban ismeretlen szakmai terület érvényesülése előtt. És ekkor jön a riporter, aki kellemetlenkedő, személyeskedő és szakmai tekintélyt csakúgy, mint emberséget sértő kérdéseivel nem a lényeget, inkább azok képzelt hátterét kívánja felderíteni. In- timpistáskodik. Itt már a társadalom képviselője fordul szembe az orvostudománnyal. De szembefordul az emberséggel, a vállalkozás nyomán serkentő eredmények euforizáló hatásával. Mindazzal, amit a felfedezők, újat próbálók, élenjárók éppen mások, az emberek, a társadalom érdekében vállalnak magukra. Most hivatkozzam Galileire, Kopernikuszra, Kolombuszra vagy bárkire, akiknek a kultúr- történelem során később erényként értelmezett tévedéseikért kellett elviselniük koruk furcsa ítéleteit? Nem teszem, mert megvádolnának avval, hogy Szabó professzort kolombuszi érdemekkel kívánom felruházni. Végül is tanácstalanul állok szemben ezzel a problémával. Két-három hasábon kell színt vallanom, jóllehet ehhez többoldalas értekezés sem volna elegendő. Ujjongok hát inkább a Szabó professzorok állhatatosságán, jóakaratán és örülök Béres professzor és a hozzá hasonló társak sziszifuszi munkájából felmutatható eredményeknek. így nemcsak a szívcserének, de a nézetek, vélemények, ítéletek egészséges kicserélődésének okozója, hasznot remélője is lehetek. Ha az olvasó egyetért fejtegetésemmel, amit remélek, ez esetben az öröm kollektivi- zálható, mindannyiunk javára fordítható. Bokrétás András
