Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-14 / 13. szám
1992. január 14., kedd üj Dunántúli napló 11 Külpolitika Közel-keleti aggodalmak Merre lépnek majd az iszlám köztársaságok? (MTI-Panoráma) A kommunizmust egyetlen közel-keleti rendszer sem siratja ugyan, a Szovjetunió szétesését ellenben nagy többségük aggodalommal szemléli, számos politikus és elemző a térségbeli fundamentalista áramlatok erősödését és a fegyverkezési verseny felgyorsulását jósolja következményként. A szovjet szuperhatalmi pozíció elvesztése önmagában is keserűséggel töltötte el az arab világban korábban Moszkvára, mint Washington ellensúlyára tekintő erőket, amelyek közül többen - a leglátványosabban Szíria - az Egyesület Államokhoz való közeledést választotta kiútként. Damaszkusz, akárcsak a PFSZ - bár az amerikai kezdeményezésű közel-keleti békefolyamatnak csakis ilyen előzmények után válhattak támogatóivá - komolyan aggódnak, hogy a politikai porond fölötti amerikai egyeduralom Izrael hajthatatlansá- gát fogja erősíteni. Izrael, felhőtlen öröme után, amellyel a szovjet zsidók kivándorlásának engedélyezését nyugtázta, a diplomáciai kapcsolatok idei felújításakor már sajnálkozva állapíthatta meg, hogy az arab világ első számú felfegyverzőjével olyan időpontban teremthet újra kötelékeket, amikor az már nem képes nyomást gyakorolni egykori védenceire. A szovjet ösz- szeomlás - Kairóban gyakran hallható elemzés szerint - másfelől megfosztotta a zsidó államot a kommunizmus térségbeli gátjának szerepétől, s ezzel az amerikai támogatás további feltétel nélküli folytatásától. A Szovjetunió darabokra hullása újabb kockázatokat, de legalábbis ismeretlen tényezőket hordoz a Közel-Kelet számára. A közép-ázsiai iszlám köztársaságok függetlenségét a térségben Teheránon kívül minden főváros aggódva veszi tudomásul. Izrael félelmeit e köztársaságok katasztrofális gazdasági helyzete okozza - a muzulmán világ többi részével közös ideológián, rokon- és ellenszenveken túl. Joseph Alpher, a Tel Aviv-i Egyetem Jaffee Stratégiai Tanulmányok Központjának igazgatóhelyettese attól tart, hogy e köztársaságok az ellenőrzésük alá kerülő fegyverek arab országoknak, illetve Iránnak való eladásában fognak eszközt találni a talpraál- láshoz. Ariel Sáron lakásügyi miniszter, a kormánykoalíciót vezető Likud tömb keményvonalasainak vezére a nem hagyományos fegyverek arab, illetve „terrorista” (értsd: palesztin) kezekbe kerülésének veszélyét látja a szovjetunióbeli fejleményekben. Mohamed Szid Ahmed, a kairói Al-Ahram tekintélyes publicistája nehezen tart elképzelhetőnek szilárd szövetséget az iszlám köztársaságok és a szlávok között az ideológiai alapokon nyugvó közös intézmények híján. Gazdasági megfontolásból kötött kényszerházasságot már igen. D a ilyen szempontok vezérlik az iszlám köztársaságokat, akkor érdekeiket még jobban szolgálhatnák a volt Szovjetunión kívüli csoportosulásokkal kötendő szövetségek, nem szólva arról az előnyről, amit ez utóbbi esetben a hosszan elnyomott vallási és nemzeti identitás kifejezése nyerhetne - véli az egyiptomi újságíró. Szid Ahmed egy „török tömb” kialakulásának perspektíváját rajzolja meg, Törökországgal a középpontban, amely a szunnita köztársaságokra gyakorolna vonzerőt, miközben a síiták egy Irán-központú másik blokkot alkotnának. Washington az előbbi bátorítását az utóbbi fékentartására bizonyosan nem fogja elmulasztani, ha e forgatókönyv valóra válik - így a publicista. Ha egyszer a jövőben az iszlám köztársaságok a szlávok dominálta Független Államok Közösségéből való távozás mellett döntenek, a bent maradók nagy valószínűséggel inkább Izraellel, semmint az arabokkal fognak szoros kapcsolatokat ápolni. Egyféléiül, mert zsidó lakosságuk „exportálásában” épp annyira érdekeltek, mint amennyire Izrael annak befogadásában, másfelől, mert ezzel jó pontot szereznének az amerikaiaknál, nem beszélve a nemzetközi pénzpiacokkal kialakítandó kapcsolatokról, ahol is a zsidó tőkének kiemelkedő szerepe van. Rákos György Lehetőség és felelősség Tbiliszi: Zviad Gamszahurdia grúz elnök január 6-án elhagyta a parlament épületét. A magukra maradt védők megadták magukat és az ellenzéki erők elfoglalták az épületet. Képünkön: az ellenzéki erők ünnepelnek a parlament épülete előtt. Lehull a lepel egy szupertitokról Január elsejétől a magyar diplomaták is bekapcsolódhattak a Biztonsági Tanács munkájába, miután Magyarország két évre az ENSZ e legfontosabb szervének nem állandó tagja lett. A premier - sajnos - drámai eseményekhez kapcsolódik, hiszen a jugoszláv válság ügyében folyó világszervezeti közvetítés és tanácskozás van napirenden. Nyilvánvaló, hogy az új megbízatással új lehetőségek nyílnak a magyar külpolitikai vezetés előtt. Felelősségteljes szerep? Nem lehet vitás, elvégre olyan fórum résztvevőjévé válhattunk ezzel, ahol mindeddig - többek közt épp a minket húsbavágóan érintő jugoszláv krízis témakörében - nem nyilváníthattunk közvetlenül véleményt. Vagy gondoljunk csak arra a friss, Londonból felröppentett tervre, miszerint a BT tagországainak állam- és kormányfői rendkívüli értekezleten vitatnák meg New Yorkban a Szovjetunió felbomlásából származó problémákat. A lehetőség nagyobb, vagy a felelősség? Ezt bizony nem könnyű megmondani, hiszen a fontos diplomáciai szerep egyben kötelezettséget is ró hazánkra: olyan világpolitikai kérdésekben is határozott álláspontot kell elfogadnia, amelyek eddig netán - periférikusnak nyilvánítva - mellőzhetőbbnek tűntek. Dönteni kell majd tehát számtalan esetben, résztvenni a közvetítésben, elősegíteni az ENSZ súlyának növelését. Szegő Gábor A Foreign Officeban, a brit külügyminisztériumban különböző dokumentumok meghatározott ideig számítanak top sec- retnek, vagyis szigorúan őrzött titoknak. Arra a rendkívül érdekes dokumentumra, amely az újesztendő első napjaiban kapott a közlésre engedélyt, kerek harminc esztendeig volt érvényben a tilalom. Az okmányokból fekete-fehéren kiderül, hogy egy csoport Nyugat-Berlin belügyi szená- tára, a szociáldemokrata Joachim Lipschitz vezetésével 1961 szilveszter éjszakáján fel akarta robbantani az augusztusban meglepetésszerűen felhúzott berlini falat. Már akkor is sejthető volt, amit azóta sokszorosan bebizonyosodtt: e fal nélkül egyszerűen képtelenség lett volna biztosítani „a német munkás-parasz-állam”, az NDK minimális stabilitását is. Aligha véletlen, hogy a fal - nemcsak német vonatkozásban, de világ- viszonylatban is - egy korszak jelképe lett. Már felépítése pillanatában sem lehetet kétséges, hogy létesítéséhez Berlinnek ki kellett kérnie Moszkva, személy szerint Nyikita Hruscsov hozzájárulását, sőt, könnyen elképzelhető, hogy az ötlet a Kremlben született. Ebből értelemszerűen az következett, hogy a fal létének elfogadása, legalábbis megtörése hasonlóan magas szintű döntést igényelt a másik, a nyugati oldalon. Ezt - bármilyen elszánt is volt - Lipschitz szenetár is tudta, ezért a legnagyobb titokban engedélyt kért terve végrehajtására a három megszálló nyugati hatalomtól. ' Mint a most felszabadított dokumentumból kitűnik, az amerikai főbiztos, Lucius D. Clay tábornok támogatta a harmadik világháborúval fenyegető ötletet! Lipschitzék már felépítették a fal harminc méter hosszú mását, hogy kipróbálják a megfelelő robbanóanyagot. Párizs magatartása érdekes módon nem derül ki az okmányból. Lord Home akkori külügyminiszter táviratban követelte a brit főbiztostól, akadályozza meg „ezt az elkerülhetetlenül erőpróbához vezető balgaságot és hallgattassa el Clay tábornokot.” Véletlenül (?) éppen ebben az időben halt meg Lipschitz szenátor és ez megkönnyítette, hogy a londoni vétó nyomán a szövetségesek ad acta tegyék a tervet. Ugyanakkor a Foreign Office titokban tudatta: Anglia kész a háborúra is, de nem a fal miatt, hanem akkor, ha Nyugat-Berlin vagy a hozzá vezető utak biztonsága forog veszélyben. F erency-Europress Marcos utolsó napjai az elnöki palotában (MTI-Panoráma) - Ferdinand Marcos Fülöp-szigeteki diktátor marokszámra szedte a különböző gyógyszereket és rendszeresen művese-kezelést kapott a manilai elnöki palotában eltöltött utolsó napjaiban - olvasható egy most megjelent könyvben. A könyv szerzője Arturo Aruiza ezredes, aki 2) éven át szolgált Marcos szárnysegédeként. Aruiza ezredes könyve fellebbenti a fátylat eddig szigorúan őrzött titkokról. Megírja például, hogy Ferdinand Marcos egyetlen fia 1983-ban egyik veséjét adta beteg édesapjának. Az akkori elnök szervezete azonban 48 órán belül kivetette magából az idegen testet. 15 hónappal később egy unokaöccs adott vesét Mar- cosnak, s ezzel élt négy esztendőt, 1989-ben bekövetkezett haláláig, amikor veséje felmondta a szolgálatot. Külföldi hivatalos látogatások alkalmával, mint például 1982-ben az Egyesült Államokban, Ferdinand Marcos időről időre eltűnt a nyilvánosság elől, hogy elvégezhessék a négy óra hosszat tartó művese-kezelést. A könyv szerzője szerint Marcos marékszámra szedte a különböző gyógyszereket, s hasonlóképpen rendszeresen fogyasztott nagy mennyiségű vitamint, különösen B-Vita- mint. Egy alkalommal, amikor a vesebántalmak kezdtek rajta 1983-ban elhatalmasodni, azért imádkozott, hogy ne kelljen még meghalnia, mert „oly sok elintézni valója van még itt a Földön”. A nemrég Manilában megjelent könyv leírja, hogyan égették el segédtisztjei az okmányokat, csomagolták bőröndökbe az ékszereket és a bank- jegykötegeket, s hogyan búcsúztak el betegeskedő elnöküktől, amikor az menekülni kényszerült palotájából a népharag elől. A könyv azt állítja, hogy az amerikaiaknak szerepük volt a Marcos elleni felkelésben és leírja, milyen erőfeszítéseket tett az emigrációban az exel- nök, hogy másutt kapjon menedéket - Szingapúrban, Mexikóban, Panamában, Ghánában, Paraguayban, Spanyolországban vagy Tongán. Washington azonban minden próbálkozását elgáncsolta. Miután a Marcoshoz hű csapatok puccskísérlete Manilában 1987-ben meghiúsult, az amerikai külügyminisztérium tisztviselői keresték fel az ex- elnököt Makikiban és a lehető legnyersebb formában közölte vele: hagyjon fel minden reménnyel, hogy valaha is visz- szatérhet a Fülöp-szigetekre. Drezdai anziksz (MTI-Panoráma) Herleshau- sennel, az egykori német-német határ átkelőhelyénél már csak a vizsgálódó szem fedezi fel, hogy itt még két évvel ezelőtt is erődítmény állt: terelő korlátok, kitörést akadályozó betontömbök, szögesdrótok, betonkerítések. Egy-egy őrtorony árválkodik még ugyan, betört ablakokkal, a falakon változatos, az obszcenitást a politikával keverő üzenetekkel. A táj mégis megváltozik. Közvetlenül a „határ” után sűrű füstköd telepedik az erdőkre, Kelet-Németországban a gyárkémények még ontják a füstöt, „odaát” ilyen mérvű környezetszennyezésnek az egytizedéért is kemény bírságot kellene fizetnie a tulajdonosnak. A Drezdába vezető utón szokatlan a szemnek az is, hogy az autópálya felett átívelő hidakról eltűntek a keletnémet üzemek termékeit hirdető táblák. A woi- feni ORWO gyár vagy a jénai ZEISS művek produktumait ajánló feliratok helyett kartonon türingiai sültkolbásszal csalogatják az autóst leállásra, „innen egy kilométerre”. Az egykori NDK autóútjain felduzzadt a forgalom, a keletnémetek mintegy vezényszóra lecserélték autóparkjukat. Kis túlzással élve, Trabantot, Wartburgot alig látni, mindenki használt vagy vadonatúj For- don, Mazdán, Vokswagenen robog. A német újraegyesítéssel egycsapásra megszűnt a 10-15 éves várakozási idő, a nyugatnémet használtautókereskedések óriási üzletet bonyolítottak le, s hogy a keletnémet vevőnek ne kelljen több száz kilométert utaznia, a városok peremén rögtön lerakatokat is nyitottak. Az idén Nyugat-Németor- szágban 3 millió új forgalmi engedélyt adtak ki, Kelet-Németországban 600 ezret. Az „autómütyürök” iránti keresletet Drezdában úgy próbálják kielégíteni, hogy a város peremén kiszuperált autóbuszokban is árusítanak alkatrészeket, autóápolási cikkeket, extrákat. A benzincégek fényes kútjai is megjelentek az útak mentén, a keletnémet vállalat, a MINOL igyekszik lépést tartani velük. Drezda a korábbi évekhez képest nem sokat változott. Az Elba parti barokk épületegyüttes még mindig a hírhedt szőnyegbombázás nyomait viseli magán, még akkor is, ha a Semper Operát helyreállították. A háború végkimenetele már eldőlt, amikor a brit királyi légierő megkísérelte kiradírozni a térképről Drezdát. Arthur T. Harrisnak, csúfnevein „bombázó Harrisnak”, vagy „mészárosnak” nevezték a marsaik, a szőnyegbombázás értelmi szerzőjét és kivitelezőjét. Harrisnak - Drezdán kívül Hamburg vagy Pforzheim lebombázójának - májusban emlékművet akarnak állítani Nagy-Britanniában, a drezdaiak legnagyobb megbotránkozására. A Semper Opera előtti teret állítólag radioaktív salakot is tartalmazó kövekkel fedték be újra, de, úgy tűnik, a riogatások senkit sem zavarnak. A közeli Elba híd ismét Erős Ágost, a leghíresebb szász fejedelem nevét viseli, s nem Dimitrovét. A hídon átsétálva, majd balra letérve a látogató abból a szemszögből láthatja a várost, amelyből Canaletto megfestette. A Frauenkirche tömbje hiányzik. A városmag körül az „NDK-barokk” funkcionális épületei és tágas térségek az eltakarított romok helyén. Erich Kästner elpusztított szülővárosa még csaknem félévszázad múltán is szívszorító igyekezettel próbálja visszaszerezni régi vonzerejét. Sarkadi Kovács Ferenc Egy múzeum évente Olaszországban a műkincsrablás olyan méreteket öltött, hogy évente egy egész múzeum tűnik el, - derül ki egy most közzétett statisztikai jelentésből. Az eltulajdonított műtárgyak száma eléri az évi 15 ezret. A rendőrség egyre ritkábban képes visszaszerezni az elrabolt műkincseket. Az 1970 évi 36 százalékkal szemben ez az arány jelenleg csupán 10 százalék. Az elmúlt húsz esztendőben az elrabolt műtárgyak 44 százaléka magángyűjteményekből származott. Á legnagyobb számú műkincslopás azonban templomokból történik - összesen mintegy 8000 műtárgyat tulajdonítottak el ilymó- don. Olaszország, amely az UNESCO szerint az emberiség művészeti örökségének több mint felét birtokolja, különösen a műkincsrablásra „szakosodott” nemzedközi bandák célpontja. Sokan most attól tartanak, hogy az európai határok küszöbön álló megnyitása még csak súlyosbbítani fogja ezt a helyzetet.