Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)

1991-12-05 / 333. szám

8 üj Dunántúli napló 1991. december 5„ csütörtök Szívesen fizetnénk, ha tudnánk A Nyugdíjasok Pécsi Egye­sülete munkaprogramjának megfelelően november 11-én taggyűlést tartott. A nyugdíja­sok helyzete az energiaárak emelése óta olyan mértékben romlott, hogy a sok panasz és elkeseredett vélemény alapján kiemelten foglalkoztunk az életkörülményeket leginkább sújtó problémákkal. Az energiaárak emelése mel­lett nem gondoskodtak vala­mennyi - és nem csak a távfű­téses lakások - áremelésének megfelelő ellensúlyozásával az arra rászorulóknál. Nem ren­dezték időben azt sem, hogy ésszerű takarékossággal lehes­sen csökkenteni a fogyasztás költségeit. Még csak a laká­sonkénti mérés lehetőségét sem akarják központilag ren­dezni, hanem ennek terheit is a lakókra akarják hárítani! Megfizetnénk mi nyugdíja­sok szíves örömest a piaci áron számított energiát, vízdíjat, szemét pénzt, tv műsort, lakást, élelmiszert és minden egyebet, ha ehhez igazítanák a nyugdí­jakat is! Ebben az évben - igaz, hogy a korábbi évekhez képest ma­gasabb, és igazságosabb volt - a nyugdíjemelés mégsem érte el az aktív dolgozók bérnöve­kedését. Mintegy 5 százalékkal elmaradt attól. így ismét a nyugdíjasok viselik az infláci­óból a nagyobb terhet. Nem tervezi a kormány az év végi egyszeri nyugdíjkifize­tést sem, pedig erre a költség- vetésből 7,5 milliárd forint tar­talékot képeztek a Parlament év elejei döntése alapján. Már vannak országos érdekképvise­leti szerveink! Nem mondhat­ják, hogy a nyugdíjasok nem szervezettek, nincs kivel tár­gyalnia a kormánynak! Még­sem akarják figyelembe venni követelésünket, hogy mi is arányosan képviselve legyünk a tervezett Társdalombiztosí- tási Önkormányzatban. A forró hangulatú taggyűlé­sen minden résztvevő egyetér­tett a felvetésekkel, és 240-en aláírásukkal támogatták köve­teléseinket. Az aláírásokat és a vezetőség által megfogalma­zott állásfoglalást megküldtük: Göncz Árpád köztársasági el­nöknek, Antall József minisz­terelnöknek, dr. Kupa Mihály pénzügyminiszternek, dr. Sur­ján László népjóléti miniszter­nek, dr. Szabó Györgynek az országgyűlés elnökének, a Ma­gyar Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetségének, a Nyugdíjasok Országos Kama­rájának. Az állásfoglalást továbbítot­tuk a Heti Hírhozó és a Nyugdí­jasok Lapja Szerkesztőségének. A Vezetőség „Nem egy folyamat vége .. Demonstráció Biológiai óra Veszekedő generációk? HELYSZÍN. Láng Művelő­dési Központ kb. 500 ülőhelyes nagyterme, állva és pótszéke­ken ülve 700-750-en lehetnek itt, zömében budapesti nyugdí­jasok. De hisz így is van rend­jén. Ezen a péntek délelőttön több vidéki város után most a főváros nyugdíjasai hallatják aggodalmas szavukat már-már kétségbeejtő helyzetükről itt, az Angyalföld szívében. Vidékről, a szolidaritást kifejezendő, egy népes pécsi csoporton kívül, alig jöttek. Szemben a színpa­don egy jelmondat:„Nem nyo­morra szavaztunk,/Mi is élni akarunk!” AKIK NEM JÖT­TEK EL. Knoll István, a de­monstrációt rendező Nyugdíja­sok Országos Kamarájának az ügyvivője mond megnyitó szavkfU. Figyeljük csak: „fém­ről” ki hogyan reagált a meghí­vásra? Kupa Mihály például se­hogy. Surján László - vidéki el­foglaltságára hivatkozva - egy főosztályvezető-helyettesét küldte maga helyett. A Parla­ment szociális, egészségügyi, családvédelmi bizottságának az elnöke, dr. Kiss Gyula ugyan­csak nem jött el. Botos József társadalombiztosítási főigaz­gató egyik helyettesét,Hargitai Sándort küldte el, de ezen úrnak semmi mondanivalója nem volt: amikor felszólalt, beszélt, be­szélt, de semmit nem mondott. Az országgyűlési képviselők közül egyedül Fiiló Pál, az MSZP erzsébetvárosi képvise­lője érdemesítette a nyugdíjas­gyűlést arra, hogy megtisztelje jelenlétével. Hát ennyire veszik komolyan „odafent” a nyugdí­jasokat, gondjaikat, bajaikat. AZ A BIZONYOS POHÁR BETELT - kezdte megnyitó szavait K.I., és sietett kiejelen- teni: „Csupán jogos követelése­inknek adunk hangot, eszünkbe sem jut zsarolni a kor­mányt. . . Értsék meg: nem magatehetetlen massza a nyug­díjasok két és félmilliós tömege, értékes emberekről van szó, akik egy élet munkája után megérdemlik a tisztességes, nyugodt életkörülményeiket... Több évtized mulasztásainak a A november 21-i Új Dunán­túli Naplóban olvashattunk a debreceni nyugdíjas demonst­rációról! Biztosra vehető, hogy ha továbbra is csak a közönyös­séget, a passzivitást fogjuk ész­lelni, akkor mi pécsi nyugdíja­sok is hasonló, de hatékonyabb eszközökhöz leszünk kénytele­nek folyamodni!... Sajnálatos tény, hogy a Par­lamentbe delegált nyugdíjas korú „honatyák” sem emelik fel a szavukat a nyugdíjasok sérel­mével kapcsolatban. Már ott tartunk, hogy nem szeretjük nézni a parlamenti tévé közvetí­téseket, mert hasonló irritáló képeket nézhetünk! Tisztelet a kivételnek, de a honatyák több­sége a fontosabb interpelláció alatt is kimennek a folyosókra és ott beszélgetnek, nevetgél­nek, kaszinóznak. Közben a ház elnökének 2-3 esetben kell fel­végső eredménye a mostani helyzetünk, a megoldásban nem jóságos adományokra számí­tunk. .. .Szolidárisak vagyunk a fiatalokkal - gyermekeinkkel, unokáinkkal -, ezért senki meg ne próbáljon szembeállítani bennünket... Akik ma oly szűkmarkúan döntenek a sor­sunkról - mint pl. Kupa úr is -, voltaképpen a mi munkánk ré­vén tanulhattak, néha erre is gondoljanak, mert ez legalább olyan fontos, mintáz, miként vé­lekedik rólunk a Világbank. . . Egyet javasolhatunk a döntés­hozóknak: csak egyetlen hétig próbáljanak úgy élni, ahogy élni kényszerül többszázezer nyugdíjas az 5-6000 forintos nyugdíjból, és rögtön másként látnak mindent...” És végül: „Ez nem a vége, csak egy része egy folyamatnak. Ha kell, to­vábbi lépésekre is képesek va­gyunk!. .. IDÉZETEK A FELSZÓLALÁSOKBÓL. Az ezután következő kétórás fel- szólalásözönt újra, meg újra megszakította „hosszantartó, viharos taps”, a hallottakkal való teljes egyetértés jeleként, íme a részletek: „Az év végi ki­egészítésre a Népjóléti Minisz­térium először nemet mondott, de ezt az állapotot a szociális biztotság elutasította. Az új ajánlat: a háromszoros nyug­díjminimum határáig - 15.000 forintig - adják e az 1600forin­tot, a bizottság azonban csak a kétszeres határt akarja elfo­gadni. Ezt ugyanúgy nem fo­gadhatjuk el, mint a jövő évi áp­rilisi, szeptemberi emelés gon­dolatát, mert ez eleve csökkent értéket jelent. A követelésünk belefér a költségvetésbe, legfel­jebb az államháztartás állandó növekvő költségeit kellene re­dukálni.,,. -„Annakidején köte­lezettség volt részünkről fizetni a nyugdíjjárulékot, a kormány­zat mai kötelezettsége viszont a szólítani a „tisztelt” képviselő- társakat, hogy fáradjanak be az ülésterembe, mert kevés a sza­vazat érvényességéhez a „gombnyomok” száma. Öröm­mel vennék, ha a tisztelt „Hona­tyák” legalább akkor tartózkod­nának az ilyen és ehhez hasonló magatartásoktól, amikor a Ma­gyar Televízió stábja jelen van és rögzítenek minden eseményt. Ezért látjuk a bóbiskoló, a ne­vetgélő, a beszélgető, újságot olvasó honatyákat... Közismert tény, hogy a hona­tyák fizetése kielégítő. így mi, az istenadta nép joggal elvár­hatnánk, hogy a feladatukat be­csülettel, lelkiismeretesen lás­sák el! Ez a feladatuk, ez a köte­lességük. A jelenleginél sokkal fegyelmezettebb magatartást várunk az általunk megválasz­tott honatyáktól. Keszthelyi István reálértékű kifizetés. Csakhogy van olyan kormányzati nézet, miszerint szó sincs semmiféle kötelezettségről, de hallottunk, olyan elképesztő vélekedést is, hogy a nyugdíjak az inflációval azonos mértékben emelkedtek, sőt néhány ponttal meg is előz­ték. Az igazság az, hogy a kor­mányzat az infláció révén sú­lyos milliárdokat vett ki a nyug­díjasok zsebéből. ” - „A jövő évi költségvetési tervezet 19 száza­lékos nyugdíjemelést irányoz elő, ezzel szemben a miniszter- elnöki hivatal költségkerete 58 százalékkal fog emelkedni. De a 19 százalék is igazán csak 12 százalék, a különbözeiből ter­vezi a kormány a régi nyugdíjak részbeni szintrehozását. Tehát ismét az történik, hogy a nyug­díjasokat állítanak szembe nyugdíjasokkal.” - „Nem árt megjegyezni: csak akkor szá­míthatnak ránk, mint szavazó- bázisra, ha nyugodt lelkiisme­rettel tudnak elszámolni arról, mit is tettek az ország lakossá­gának az egynegyede érdeké­ben. ” -„Kapja vissza a társada­lombiztosítás az elvett vagyonát úgyanúgy, mint az egyházak. .. A privatizációból befolyó pén­zek 30 százalékát, mint a mai nyugdíjasok által megtermelt értéket, adják át a társadalom- biztosításnak. .. A tavalyi 20 milliárddal szemben mostanra 50 milliárdra nőtt a társada­lombiztosítással szembeni tar­tozások összege; képtelenség, hogy míg a társadalombiztosí­tás kényszerül hitelfelvételre az adósok helyett, egyes adós vá- lallatok 13. havi fizetés kiosztá­sára készülnek. ” Az ÖZVEGY, aki valaha esz­tergályos volt, most a döbbent csendben sorolja sírásba csukló hangon, mi mindenről kellett lemondania férje halála után, mégis alig maradt valami a megélhetésre. „Nem kell a pol­gármesteri hivatal kegyelemke­nyere, megdolgoztam én azért, ami most megilletne. ” A KÉPVISELŐ. Gondolom, sokunk fejében átsuhant a nép­szerű szocialista párti képvsie- lőt hallgatva: vajon hol vannak azok a honatyák, akik mi köz­ben a nép barátja szerepében tetszelegnek, oly hideg szívvel tudnak nemet mondani a nyug­díjasok bárminemű „demagóg zsarolására” (amint bizony egyesek így fogalmaztak). „Hajlandó vagyok a kéréseiket továbbvinni a Parlamentbe, jól­lehet tudják Önök is: javaslata­inkul sajnos általában alulma­radunk. De talán ez nem lesz így sokáig . . . Látni kell, milyen méreteket ölt hazánkban az el­szegényedés, ami - ha nem tö­rődnek vei- beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat ... Ne engedjék megbontani a nyugdí­jasok egységét, mert enélkül le­hetetlen bármit is elérni... Én ismét felajánlom a segítsége­met, de kérem, forduljanak a sa­ját megválasztott képviselőjük­höz is, próbálják meggyőzni őket az ügyük igazságáról, hátha segítőtársra lelnek ben­nük... ” ÜZENET A TÖRVÉNY- HOZÁSHOZ. - ez a címe az egy emberként elfogadott petí­ciónak, amit - Ígéret szerint - hétfőn délig megkapott minden kormánytag, képviselő és társa­dalombiztosítási főigazgatósági vezető. Lássunk ebből néhány pontot: „Kérjük a nyugdíjak de­cemberi emelését azzal a külön­bözettél, ami az idei nyugdíj- emelés és az aktív dolgozók ke- resetkiráamlása között mutat­kozik; az értékállóságot 1992-től biztosítsák; a régi nyugdíjakat 1992-1994 között igazítsák az újakhoz; az özve­gyen maradt nyugdíját emeljék fel az elhunyt nyugdíjának az egy harmadával; tiltakozunk a nyugdíjak közvetett, vagy köz­vetlen megadóztatása ellen; lét­számarányos képviseletet a tár­sadalombiztosítási önkormány­zatban és az Érdekegyeztető Tanácsban. ” Hársfai István Ha a középkorúak vidám tár­saságában egy-egy pohár bor mellett elkezdődik a viccmesé- lés, akkor előbb vagy utóbb, de biztosan sor kerül az anyósvic­cekre. A vicc pedig mindig a társadalomban általánosan je­lenlevő, sok embert foglalkoz­tató konfliktusok és hozzájuk tapadó indulatok kibeszélése. S miért éppen vicc formájában? Mert őszintén és igazán valami miatt a viccekben kifejeződő érzéseinkről nem tudunk be­szélni. Nem csak azért, mert esetleg társadalmi norma vagy törvény tiltja - mint a politikai viccek esetében ez hosszú időn keresztül előfordult - hanem azért is, - és ez talán fontosabb tényező - mert önmagunkban is ezen konfliktusok elfogadása, s az ezekhez tapadó érzelmeink kimondása és így a velük való szembesülés feszültséget kelt. A vicc ezt feldoldja, kirobbanó nevetésbe fordítja, és ezzel az­tán elviselhetővé válik. A viccek azonban nemcsak az anyósokról szólnak, hanem kifigurázzák az öreg emberek nagyothallását, feledékenysé- gét, ügyetlenségét olyan szemé­lyiség-sajátosságaikat, mint a zsugoriság vagy görcsös ra­gaszkodásuk a régi szokásaik­hoz, egykori hatalmukhoz. Mintha tudat alatt szeretnénk elkerülni az anyósokat, apóso­kat, a remegő kezű, nagyot halló öregeket, de ezt igazán önmagunknak sem merjük be­vallani, s ezért ezt viccbe fordít­juk át? Talán attól félünk, hogy jövendő önmagunkat látjuk bennük és ezért utasítjuk el őket?.. Volt már szó azokról a csalá­dokról, ahol a fiatalok és öregek békében élnek együtt, egymás­sal. Vajon e családok az általá­nosak a társadalomban, és kivé­telek azok, ahol a különböző gyenerációk harcban, haragban, perben állnak egymással, vagy talán éppen fordítva? A béke a kivétel, általános­ságban a generációk közötti vi­tákra vagyunk ítélve? Sajnos, mindkettőt tényként kell elfo­gadnunk. Ugyanis személyisé­günkben hordozzuk azokat a mechanizmusokat, amelyek egyformán tehetnek képessé minket arra, hogy küzdjünk egymás ellen, vagy képesek le­gyünk békét kötni. ' Ezt igazolandó, térjünk visz- sza egy pillanatra az anyós vic­cekre. Sigmund Freud osztrák pszichiáter a századelőn az ér­zelmi élet zavarainak eredetét kutatva éppen az anyós - konf­liktusok elemzésekor arra hívta fel a figyelmet, hogy korabeli antropológusok a primitív tár­sadalmak életét kutatva számos olyan rítust rögzítettek, ame­lyek azt írták elő például, hogyha az anyós és a vő talál­koznak, akkor el kell fordíta­niuk az arcukat egymástól. Va­jon, mi lehet a mélyenülő lélek­tani konfliktusok eredete? Ha ezt megértenénk és tudatosíta­nánk önmagunkban, akkor talán könnyebben elkerülhetnénk mindennapjainkat megkeserítő vitáinkat akár saját öregeinkkel, akár az öregek saját gyermeke­ikkel. A generációk harca azonban nem az anyós - konfliktusokkal kezdődik. Kisgyermekkorunk­ban szüléinkre úgy tekintünk, mint mindenható és biztonságot adó személyekre. „Anyám szá­jából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz”. Ser­dülő korunkban azonban egy- szercsak elkezd felbomlani e kapcsolat. Kiderül, hogy szülé­inkkel nem tudunk mindenben egyetérteni, sőt számos kérdés­ben kifejezetten más vélemé­nyen vagyunk. Kinek lesz igaza? Dönt a szülői tekintély, avagy elérhetjük talán először az életünkben azt, hogy az ad nekünk igazat, akinek eddig mindig mi adtunk igazat? Ez az első generációs vita az életünk­ben, és anélkül, hogy tudato­sulna bennünk, olyan modell lesz életünk további időszaká­ban, ami meghatározza későbbi viszonyunkat a szüléinkkel. De ugyanez igaz fordítva is. S mit mondhatunk egymás­nak? Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt látjuk. „Hiszen ki gé­pen száll fölé, annak térkép e táj”, s ugyanakkor „nekem szü­lőhazán itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermek­korom világa.”. Ugyanarról be­szélünk és mégis másról. Nem értjük már meg egymást, és ezért dühösek leszünk. De a gyermekek számára is idegen, ahogyan az édesanya mindig biztosan simogató keze most reszketőn önti a pohárba és egyre gyakrabban melléje a tejet, és annyira nem érti az új gáztűzhely kezelő gombjait, hogy meg sem tudja melegíteni a vacsorát, mire hazaérünk. Ez is bosszantó. Az anyós pedig szeretné lányának tekinteni me­nyét, aki ugyan „elrabolta” tőle fiát, sőt ágyba is bújik vele. Ez talán még megbocsájtható, de az, hogy a menye másképp főzi a húslevest, és az, hogy fiának ez ízlik jobban, már kibírhatat­lan. Mindezek kapcsán aztán egyre több a meg-nem-értés, egyre több a vita, hogy kinek is van igaza. Holott mindenkinek igaza van. Ha az öregek arról beszélnek, hogy „bezzeg a mi időnkben...”, akkor gyökereink­ről, családunk, és saját létünk múltjáról van szó. Ha a fiatalok arról szólnak, hogy „bezzeg most”, akkor jelenünkről. Pedig hogy alakul a jövő? Úgy, aho­gyan József Attila írta: „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. (Enyém a múlt és övék a jelen.) Verset írunk - ők fogják ceru­zámat) s én érzem őket és emlé­kezem.” Dr.Kóczán György Az Országház nem kaszinó . . . Nyugdíjastalálkozót rendezett a napokban az Anasco Baromfi- feldolgozó Rt. gazdasági és szakszervezeti vezetősége. Megven­dégelték a 120 megjelent egykori dolgozót, mindannyiukat egy-egy pecsenyekacsával ajándékozták meg. Fotó: Szundi Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents