Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)

1991-12-31 / 357. szám

t 1991. december 31., kedd üj Dunántúli napló 13 Évekig csak a legközelebbi munkatársai ismerték Megszólal a szovjet kémek főnöke Leonyid Vlagyimir Sebarsin- tól, a külföldi szovjet kémek főnökétől egykor úgy féltek a nyugati titkosszolgálatok, mint ördög a tömjénfüsttől. Ő volt az úgynevezett „fekete propa­ganda és a gazdasági kémke­dés” fő specialistája. A „fekete propaganda” lényege: dezin- formációs célokból készített hamis dokumentumok elterjesz­tése a világban. Ezt az eszközt a KGB, a szovjet titkosszolgálat elsősor­ban a harmadik világ országai­ban használta előszeretetei. Igen sikeres módszer volt, amellyel sokszor sikerült felbő­szíteni az adott országok állam­főit a Cl A ellen. 1987-ben pél­dául bejárta a világot William Casey, a CIA főnökének hami­sított levele, amelyben arról van szó, hogyan lehetne megingatni az akkori indiai miniszterelnök, Indira Gandhi uralmát. 1988-ban egy másik hamisított okmány az ENSZ Biztonsági Tanácsának szólt, és az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan adott benne tanácsokat arról, hogyan lehetne destabilizálni Panamát. 1989-ben a dél-afrikai külügyminiszter, Botha állító­lagos levele érkezett meg az amerikai State Department-hez, amelyben a levélíró katonai, kémelhárítási és gazdasági együttműködésre hivatkozik az Egyesült Államokkal. De Se- barsin propaganda-„boszor- kánykonyhájából” származtak azok a képtelen hírek is, hogy az amerikaiak mesterségesen AIDS-vírust állítottak elő, majd pedig megölettek latin-amerikai gyerekeket, és a különböző szerveiket átültetésre használ­ták fel. Az afgán roham Sebarsin a világ minden táján sűrű kémhálózatot épített ki, de már ügynökkorában is jelentős szerepet játszott a Szovjetunió külpolitikájának alakításában. Indiai kiküldetése idején az ő hatására hagyta abba országa Indira Gandhi intenzív támoga­tását, de Sebarsin ott volt 1979-ben az afganisztáni elnök, Amin kabuli palotájának ostro­makor is. Erről egyik beosz­tottja, Valentin Braterskij, aki annak idején szintén afganisz­táni ügynök volt, ’’így számol be: „Amikor megérkeztünk Af- gaisztánba, nem tudtuk, mi a feladatunk. De amikor beleke­rültünk a véres eseményekbe, akkor már nem volt visszaút. Aki nem teljesíti a parancsot, biztos, hogy katonai törvény­szék elé állítják és lelőtték volna. Afgán egyenruhában ro­hamoztuk meg az elnöki palo­tát, és az volt a parancs, hogy öljük meg az elnököt. Rettene­tes vérfürdő következett, amelynek során meghalt sok száz katona és Amin 8 éves kis­fia is. Azzal indokolták akción­kat, hogy Amin összejátszott az amerikaiakkal...” Ha hallaná, egész biztosan nagyon örülne a dicséretnek a volt NDK-kémfőnök, Markus Wolf, akiről a szovjet titkosz- szolgálat külföldi akcióit irá­nyító egykori főnök, az 56 éves Leonyid Vlagyimir Sebarsin szuperlativuszokban nyilatko­zik: „A németek voltak a leg­jobb ügynökeim!” Sebarsin kü­lönben rendkívül szerény ember benyomását kelti. Mint mondja: „a németek voltak a legjobbak és a legintelligensebbek. Büszke voltam rájuk és tudtam, hogy száz százalékig megbízha­tom bennük.” Talán ezek a jó tapasztalatok is közrejátszhat­tak aban, hogy Sebarsin éppen egy német újságnak, a Bild am Sonntag-nak volt hajlandó éle­tében először nyilatkozni, sőt a lap munkatársát - habár nem szívesen - de a lakásába is be­engedte, sőt még ahhoz is hoz­zájárult, hogy fényképeket ké­szítsen róla, a feleségéről és a lakásról. Rendkívül intelligens Egy piros - 80 lóerősből 200 lóerőssé átalakított - Volga ment az újságíróért már a kocsi maga is megért egy „misét”, hi­szen volt benne - természetesen- telefon, de még egy kompu­ter-vezérlésű készülék is, amely folyamatosan kódolt üzeneteket közvetített mindazoknak, akik azt értették is. A kocsi a moszk­vai Cserszkaja utcában egy nagy épület előtt állt meg. Ä szemben lévő házban lakik Bo­risz Jelcin, Sebarsinék házába nem könnyű bejutni: számkom­binációra nyílik a kapu, be­lépve, a portán monitorokon fi­gyelik a folyosókat, és a látoga­tót a KGB embere kíséri fel a megfelelő lakásba. A szürke vasból készült lift az ötödiken áll meg. Az ajtóban bordóvörös kötött pulóvberbe, fehér ingbe és szürke nadrágba öltözött szi­kár férfi áll: Leonyid Vlagyimir Sebarsin. A lakás moszkvai vi­szonylatban nagynak mondható- háromszobás - és tele van em­léktárgyakkal a világ minden tá­járól. „29 éven keresztül szigorúan titkos kategóriában nyilvántar­tott ügynök, majd pedig kémfő­nök voltam. Ez azt jelenti, hogy senki nem ismerhette a neve­met, és soha sem készülhetett rólam fénykép. A külföldi fel­derítés első embereként még a KGB belső használatú irataiban sem szerepelhettem név szerint. Még a rokonaim, sőt a saját ve- jem sem tudta, hogy mi a fog­lalkozásom.” Hivatalosan Se­barsin a külügyminisztérium tudományos munkatársa volt. „így aztán talán meg tudják ér­teni, hogy zavar a látogatásuk,, - teszi hozzá őszintén a kémfő­nök. Sebarsin rendkívül intelli­gens férfi, aki angolul, hindiül és urduul is kitűnően beszél. Nem csoda, hiszen hosszú éve­kig kém volt Pakisztánban, In­diában, Afganisztánban és Irán­ban, míg végül kinevezték fő­nöknek a moszkvai központba. Sebarsin 12 év alatt brilliáns karriert futott be, amelynek csúcspontja - igaz, hogy csak 24 órára, az 1991 augusztusi moszkvai puccs után - maga a KGB-főnökség volt. Ennek so­rán igen sok konkurenssel kel­lett megvívnia harcát, de az is igaz, hogy az évek során folya­matosan elkápráztatta külföld­ről hazaküldött jelentéseivel a szovjet nomenklatúra legfel­sőbb köreit is. úgy találta, hogy a KGB tele van intelligens emberekkel - és ez kimondottan imponált neki. Sebarsint ezután Moszkvába rendelték, és alaposan kiképez­ték. 1971-1979-ben Indiában dolgozott, majd Afganisztán következett. Igen izgalmas idő­szakot töltött 1979-től 1983-ig Iránban is, ahol titkos feladato­kat hajtott végre. Ebben az idő­ben történt, hogy az egyik em­bere átállt az angol titkosszolgá­lathoz, és rengeteg fontos adatot kiszolgáltatott. Sebarsin ma már meg sem tudja mondani, hány külföldön dolgozó szovjet kém volt a be­osztottja. Vagy nem akarja, mert azt is hozzáteszi, hogy „pontos számokat és adatokat nem vagyok hajlandó elárulni”. Ennek legfőbb oka, hogy nem akarja veszélybe sodorni volt munkatársait. De azt elmondja, hogy „a legnehezebb feladat az emberek irányítása volt: meg kellett találni a kémkedésre leg­alkalmasabb embereket, és azo­kat meg is kellett tartani. Arra a kérdésre, hogy hányán álltak át volt munkatársai közül a másik oldalra, Sebarsin szomorúan vá­laszolja: „Kuzihkin volt szá­momra a legnagyobb csalódás. Ezenkívül négy közvetlen be­osztottamról derült ki, hogy hü­lyék, kettő pedig lelépett. Sze­rintem ez nem túl rossz arány, ha az ember közel 30 éven ke­resztül dolgozik a titkosszolgá­latnál.” / A legnagyobb siker Állandóan úton volt Az NSZK is szerepelt „áldo­zatai” között. A legnagyobb si­kere az volt, amikor a KGB mérnökként beépítette Manfred Rotsch-ot a München melletti Messerschmitt-Bölköv-B lohm céghez és a szuperügynök átját szotta Moszkvának a „Tornádó" típusú harci repülőgép legtitko­sabb adatait. Igaz, hogy Rotsch hat évvel ezelőtt lebukott, de szakmai sikeréhez nem fér semmi késég. Egy nyugati tit­kosszolgálat szakembere szerint különben is Sebarsin főnöki ki­nevezése után a nyugati világ minden fontosabb gazdasági és tudományos központjában a „szovjet érdeklődés” miatt első­fokú készültséget rendeltek el. A családjában Leonyid Vla­gyimir az első, aki ilyen pályára lépett. A nagyapja halász volt, az édesapja cipész, ő pedig ere­detileg diplomata. Csak 1962-ben lépett be a titkosszol­gálathoz: amikor Pakisztánban Sebarsin soha nem tartozott azok közé a főnökök közé, akik az íróasztal mellől irányítják bi­rodalmukat. Ellenkezője, a kémfőnök állandóan úton volt. Hol Bécsben, hol Berlinben, Budapesten vagy Londonban ta­lálkozott a legjobb ügynökeivel. Sebarsin szakértő a találkák megszervezésében. Fél órával napfelkelte vagy naplemente előtt a legjobbak a fényviszo­nyok a titkos találkozásokra. Egy héttel azelőtt már megér­keztem az adott városba, és sé­táim során kerestem meg a leg­jobb helyet. A legalkalmasabb egy parkban egy pad. Azonban soha nem adtam találkát senki­nek autóban, hiszen egy jármű­vet mindig érhet baleset, és ak­kor lebukhat az ember. Ezt a munkatársaimnak is szigrúan megtiltottam - sőt ezt a hibát soha nem is bocsátottam volna meg nekik.” (FEP) A Szovjetunió szétesése és a magyar energiaimport Hazánk már korábban, az akkor még illetékes szovjet külkeres­kedelmi vállalatokkal megkö­tötte a jövő évi energiaszállítási szerződéseket. Ezek alapján ma is megnyugtatónak látszik az ország energiaimportja - mon­dotta Bakay Árpád, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium he­lyettes államtitkára. Mindez természetesen csak ak­kor igaz, ha a köztársaságok be is tartják a már megkötött szer­ződéseket. A magyar-szovjet kereskede­lem a korábbi évekhez képest az idén jelentősen - az export 60, az import 38 százalékkal - visz- szaesett, ám főként a még min­dig számottevő energiavásárlá­sokról nem tudunk lemondani. A megkötött szerződések alapján hazánk jövőre 4,8 milli­árd köbméter földgázt vásárol a térségből. (Az összes felhaszná­lás 10 milliárd köbméter, a töb­bit hazai termelésből fedezzük.) Szerződés van egymillió tonna kőolaj első negyedévben ha­Szerződés szerint zánkba történő szállítására is. A külkereskedők ezenkívül há­romnegyed millió tonna kő­olajra kötöttek opciós szerző­dést. Ez utóbbi hivatott kivál­tani az Adria-vezetéket, amennyiben az továbbra sem üzemel. Mint ismeretes, szep­tember 16. óta a jugoszláviai események miatt nem szállít energiahordozót az Adria-veze- ték. Emiatt a Barátság kőolaj- vezeték jelentősége ismételten megnőtt. Bakay Árpád közölte: decemberben a korábbi havi 130-170 ezer tonna Szovjetuni­óból érkező kőolaj helyett vár­hatóan 360 ezer tonna kőolaj érkezik hazánkba a térségből. (December 27-éig 320 ezer tonna már beérkezett.) A ko­rábbi Szovjetunióból az idén összesen 3,5 millió tonna kőola­jat importálunk. Jövőre az ösz- szes import 6 millió tonna körül várható, az összes kőolaj-fel­használás pedig 7,2 millió ton­nát tesz ki. A tárca illetékese kifejtette: az elektromos energiaimport­ban jövőre lényeges csökkenés várható, főként a magyar igé­nyek zsugorodása, illetőleg a megkötött lengyel szerződés életbe lépése miatt. Hazánk az elmúlt évben a Szovjetunióból 1850 megawattnyi csúcstelje­sítménnyel importált villamos­energiát. Ez az idén 1100 meg­awattra csökken, jövőre pedig csupán 200 megawattnyi áram szállítására született szerződés az ukrán villamosenergia-ipar- ral. Az átvett energiamennyisé­get tekintve ez azt jelenti, hogy az idei 6200 gigawattóra jövőre 1200 gigawattórára csökken. Bakay Árpád elmondta: a Szovjetunió köztársaságokra szakadása remélhetően nem je­lent akadályt a szállítások telje­sítésében, és az árakat sem befo­lyásolja kedvezőtlenül. Á szerződéseket ugyanis határ- paritásos árakon kötötték, ami azt jelenti, hogy az eladó viseli a szállítás költségeit a határig, így tehát egyelőre nem kell számítani arra, hogy az Orosz­országból történő szállításokért Ukrajna tranzitálási díjat számít fel. Pontosabban e költséget nem nekünk, hanem az eladó­nak kell viselnie. A közeljövő­ben- a nehézkes bankközi kap­csolatok miatt megnő a barter- kereskedelem jelentősége. Mi­vel a köztársaságok gazdasági helyzete labilis, ajánlatos kis té­teleket szállítani. így amennyi­ben valamilyen oknál fogva a külföldi partner nem képes tel­jesíteni a szerződést, kisebb a veszteség is - mondotta a he­lyettes államtitkár. Testamentum A z a nagy szilveszteri dí- nomdánom, amely most reánk következik, tulajdon­képpen egy előre hozott ha­lotti tor: 1991-et búcsúztatjuk, noha még velünk van, de órái meg vannak számlálva. Semmi jövője sincs. Már mindenki a hagyatékát pró­bálja felmérni, kutatni. Márcsak így van ez. Gyak­ran nemcsak az időmérés leg­természetesebb egységének tekintjük az esztendőket, ha­nem megszemélyesítve is be­szélünk róluk: gazdag volt, szegény volt, háborús, békés, válságokkal volt terhes, vagy prosperitást hozott, történelmi sarokkőnek -számít, vagy jel­legtelen szürke, amelyben alig történt valami fontos, em­lítésre méltó. Mintha bármiről is - amit mi emberek követtünk el - te­hetne egy csillagászati perió­dus. Ám, ha belemegyünk a játékba és 1991-et vonjuk számadásra, akkor akár azt is felelhetné, amit a legenda sze­rint Francois Rabelais meu- doni plébános, a 16. század legnagyobb francia prózaírója üzent az utolsó kenet felvétele után Chatillon kardinálisnak: „Elmegyek megkeresni egy nagy talányt”. A nagy talány: mi következik majd az elmú­lás után? H a a gargantuai - hogy Ra- belais-nál maradjunk - szilveszteri dúskálásban a szokásosnál is hajlamosabbak vagyunk pihekönnyű poé­nokkal megválaszolni a sors­kérdéseket, akár azt is mond­hatjuk, hogy pofonegyszerű a feladvány: az biztos, hogy 1991 elmúlása után 1992 kö­vetkezik. De amikor majd éj­félkor pezsgőspohárral a kéz­ben borzongó gerinccel hall­gatjuk a Himnuszt, végigci­kázik agyunkon együtt, a szi­várvány színeiként elválaszt­hatatlanul összakapcsolódva a kétség, a remény, az aggoda­lom, a lelkesedés, a kilátásta- lanság, a megkönnyebbülés és netán a pánik érzete is. Per­sze, kinek-kinek más-más hangsúlyú lesz ezen érzelmi kavalkád egy-egy eleme, da attól még e színpaletta teljes­sége nem szegényedik. Vi- dámkodhatunk - ha már egy­szer ezt erre a napra kalendá­riumunk szinte kötelezően előírja de ha őszintén szembenézünk ennek az óév- búcsuztató halotti tornak a furcsaságával, rádöbbenünk: nemcsak az a talány, hogy mi következik, hanem az is, hogy mi volt a kimúlt esztendőben. M ost nemcsak egy-kettő, de a korosztályok zöme van zavarban a hagyatéki lel­tár összeállításakor. Talán soha nem hiányzott annyira az úgynevezett történelmi távlat egy viszonylag rövid időszak megítéléséhez, mint éppen most. Közvetlen környeze­tünkben meghatározó regio­nális, sőt globális jelentőségű államalakulatok bomlottak fel, illetve bomladoznak, pol­gárháború dúl, vagy annak veszélye fenyeget. A nemzeti érzések felerősödése egyelőre nem a másság mindenkire ér­vényes tiszteletét, legfeljebb csak üresen puffogó szóla­mait hozta; ellenben újra nap­világra kerültek a tisztessége­sen fel nem oldott, de hatalmi szóval szőnyeg alá söpört el­lentétek, már-már megkövült geopolitikai tényzőnek szá­mító viszályok és „természe­tes” szövetségek. Ha ez a fo­lyamat nem fordul más irányba, a történelem terén cáfolni fogja a hérakleitoszi tételt, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A z óesztendő bízvást törté­nelmi jelentőségűnek mi­nősíthető eseményei olyan hullámokat vetettek, .amelyek ezen a kiszámíthatatlanná vált világtengeren még a nagyha­talmak hajóját is meghimbál­ják, hát még a mi országun­két, ami enyhén szólva nem éppen óceánjáró. Elcsépelt fázis, de attól még igaz: kis ország vagyunk, s a Kár­pát-medencében igencsak hu­zatos a lakásunk. Ráadásul minden áthallatszik a szom­szédoktól, a szomszédokhoz. Még a hangulat is, még a szo­rongások is. Mert bizony szorongunk. A most elmúló esztendőnek a hagyatékában ott van Pandóra szelencéje is. Az örökség egyik legkevésbé kellemes té­tele pedig az, hogy az örö­münk sem lehet felhőtlen. S nemcsak a miénk. Aligha akad ma olyan kicsit is józan és tisztességes politikus közel és távol, aki az egyébként ta­lán kívánt és bekövetkezett változásoknak szorongás nél­kül tudna örülni. Mindennek ára van, s ma még - optimis­tán, vagy peszimistán - csak sejteni, esetleg kalkulálni le­het, hogy mennyi lesz a ha­gyatéki illeték, mikor kell ezt megfizetni. S egyáltalán: ha­szonnal jár-e majd 1991 örök­sége, vagy netán elviselhetet­len terhekkel? H a a saját országunk tük­rébe nézünk - amibe per­sze folyton belecsillan a világ, s leginkább közvetlen kör­nyezetünk -, az ottani kép is meglehetősen kontúrtalan, elmosódott, a magunkra isme­résünk is bizonytalan. Hát még az, hogy mit is láthatunk ebben a tükörben egy év múl­tán, jövő szilveszterkor! Ez a bizonytalanság egy­részt természetes: még a leg­gondosabb gazda sem tud­hatja biztosan vetéskor, hogy milyen lesz az aratás. Külö­nösen az olyan gazda nem, aki az idő és a körülmények szorításában kapkodott egy kicsit, nem nagyon forszírozta a vetőmag minőségét, s netán azt sem tartotta igazán szá­mon, hogy milyen földbe mi­lyen magot vetett. Az új gaz­dákkal pedig mindezek sok­kal könnyebben megeshet­nek: állandóan a markukban kell tartani a tanulópénzt. F izettünk is - vagy ha ma­radunk az esztendő meg­személyesítésénél -, fizetett is elég tanulópénzt 1991. Éppen ezért elég sok adósságot tes­tált utódjára. Adósságai tá­madtak a politikai kultúra fej­leszthetőségében, a jogálla­miság követelményeinek mindenre kiterjedő betartatá­sában, a szakmai rátermettség és a politikai megbízhatóság konfliktusának feloldásában - régi örökség! -, a dolgozók érdekvédelmének támogatá­sában, a gazdaság fellendíté­sében, a munkanélküliség le­törésében...A lista korántsem teljes. Hogyan is lehetne, amikor az óesztentő azt a kí­nos szerepet is rátestálta utód­jára, hogy az utolsó „igazán” nehéz év legyen. Erre akár koccinthatnánk is: úgy legyen! Mert ha még­sem így lesz, akkor a most kezdődő új esztendő Rabelais Rotterdami Eresmustól köl­csönzött kesernyés-tréfás tes­tamentuma szerint búcsúz­hatna 12 hónap múlva szil­veszterkor: „Nincs semmim, csak sok adósságom, a többit a szegényekre hagyom”. Tartok tőle, hogy akkor már elviselhetelenül sokan marakodnánk ezen a hagyaté­kon. Dunai ímre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents