Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-31 / 357. szám
1991. december 31., kedd üj Dunántúli napló 11 Tud-e gya rapodn i az A lap ítvány ? A pécsi Kálvária -1991 végén Köszönet az eddigi adományozóknak Biztosak lehetünk abban, hogy az 1990-1991-es éveket a pécsi Kálvária történetében az 1812-1817-es évekkel együtt jegyzik fel a krónikában. Az évtizedekig tartó pusztulás után ezek az évek voltak azok, amikor megkezdődött az újjászületés. A háború utáni évtizedek nem kedveztek a Kálvárinának. A belváros fölött őrködő kápolnával, az őt körülvevő kőkerítéssel övezett területtel nem tudott mit kezdeni a korabeli an- tiklerikális szemlélet. Elpusztítani a legszebb tervek ígérgetésével sem lehetett, hiszen nagyon is meghatározó eleme volt mindig is a városképnek, de hagyni lassan pusztulni, azt már lehetett. S ehhez partnerül szegődtek azok, akik a kápolnában tanyát vertek eszetlenül pusztítottak itt mindent. Hiába próbáltuk a DN-ben csaknem két évtizeden át ébreszgetni a lelkiismeretet, kevés eredménnyel jártunk, hiszen a Kálvária pusztult tovább. A város nem tehetett semmit, mert - úgymond - egyházi tulajdonban van a terület, az egyháznak pedig egyre kevésbé lett volna anyagi lehegyobb munkának, a kápolna teljes belső felújításának pillant- nyilag még bizonytalan a jövője. De ezt megelőzően még 1990-ben megtörtént a csaknem teljesen széthordott kőkerítés teljes újjáépítése, ami által végre a Kálvária egész területe megszűnt átjáróház lenni. Sőt, a szomszédban felújított zöldkupolás családiház felújítása után annak tulajdonosa személyében - a belvárosi plébániával történt megállapodás jegyében - még őrzőhöz is jutott a jelentős kegyhely. A kápolna tornyának a rendbetételéé után kezdtek a kupolához. Először a Németországból ajándékként kapott sötétszürke pala felrakását kísérelték meg, de hamarosan kiderült, hogy ez a nemes anyag bizony alkalmatlan e célra, nehéz vele jól záróan követni a deformálódott kupola vonalait. Fel kellett tehát újítani a kupola faszerkezetét, új deszkaborítást kellett felrakni az új vörösrézlemez borítás alá. Ma már ezt látjuk csillogni a Kálvária-dombról, míg be nem feketedik, hogy aztán ezzel meginduljon a patinásotősége, hisz meddőnek ígérkezett minden helyreállítási próbálkozás. A terület őrzésére ugyanis a rendőrség nem vállalkozott, így a pusztító elemek maximális biztonságban érezhették magukat. A sötétség óráiban ők uralkodtak a fogyatkozó falak között. És két fikció ehhez a történethez. Az egyik: félő, hogy ha tovább él a régi rendszer, tán egy évtized elegendő lett volna ahhoz, hogy végleg megpecsételődjék a Kálvária sorsa. A másik: vajon milyen fordulatot vehetett volna a Kálvária sorsa, ha az 1975 őszén a DN által kezdeményezett helyreállító társadalmi munka követőkre talál? A fordulatra másfél évtizedet kellett várni. 1989-ben jött létre a Pécsi Kálvária Alapítvány, amelyhez sok pécsi csatlakozott, s az ösz- szejött pénzből már meg lehetett kezdeni a helyreállítást. Ennek első, a város minden részéből jól látható eredménye a megújult torony és a kupola. Idén két rituális eseményre is sor került: a keresztúti ájtatos- ságok keretében szentelték fel a torony új keresztjét, ősszel pedig megáldották a többévtizedes rejtőzés után előkerült harangot. A következő szentelésre, amikor is a kápolna visszanyeri szentségi állapotát, arra még jó ideig várhatunk, hiszen a legna„megabroncsozni”, veszélyes repedéseket lehetett ezzel megszüntetni, hosszú időre biztosítva a kupola állékonyságát. Minderre azonban csak úgy kerülhetett sor, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség kétmildás sok-sok évig tartó folyamata. De szükség volt még egy nem várt beavatkozásra is: a kupolát tartó falszerkezetet kellett statikailag megerősíteni, lió forinttal „beavatkozott”, s vállalta az itt alkalmatlan pala értékesítését is. Idén megkezdődött - a szegedi OMF-kirendeltségnél, ottani támogatással - a stációk öntöttvas képeinek a felújítása; az 1, 6, 7, 8, 9-es számuakénak a tisztítása, rekonstrukciója már kész. Ez is nagyon költséges munka, de ennél sokkal drágábbnak Ígérkezik a homokkő posztamensek felújítása. És mi várható, mi a teendő 1992-ben? Minden pénzügyi lehetőségektől függ. Azaz tud-e még gyarapodni az alapítvány, tudja-e újabb támogatással segíteni az esedékes munkálatokat az OMF? Tény, hogy a Kálvária felújítása 1991-ben olyan stádiumba jutott, amelynek az 1992-es folytatása egyszerűen elengedhetetlen. Meg kell történnie a kápolna teljes külső felújításának, újjá kell épülnie a kapuzatnak és be kell fejeződnie a stációk felújításának. Ez utóbbihoz is szeretne az Alapítvány adományozókat találni, amint egy stáció felújítási költségét már magára vállalta egy pécsi család. Egyébként adománygyűjtő céllal meg szeretnék nyitni 1992-ben időszakonként a Kálváriát a nagyközönség előtt. És ha már az adományokról szóltunk, helyet kell adnunk dr. Kele Pál belvárosi apátplébános ama kérésének, hogy lapunk hasábjain köszönetét mondhasson mindazoknak, akik erejükhöz mérten segítették a Kálvária eddigi felújítását. Végézetül essék szó a Kálváriát övező terület és a dombtető jövőjéről. Régi szándék, hogy a területet a városfal menti sétányhoz kapcsolva kellemes pihenőhellyé tegyék, ahonnan páratlanul szép kilátás nyílik körben az egész városra. Ehhez azonban mindenekelőtt önkormányzati tulajdonba kell kerülnie a dombtetőnek, amely a múlt században került - szanatóriumépítési szándékkal - a Johan-család birtokába. Ezt kb. 20 ezstendeje a pár éve elhunyt Johan Viktor igen olcsón eladta volna a városnak, ám a tanács valamiért nem volt fogadókész az ajánlatra. Most az önkormányzat az örökösökkel tárgyal. Egyszerűbb a helyzet a kapu előtti területtel: az valamikor a tanács birtokába került, ilymódon a lépcsőkkel együtt minden az ön- kormányzatra vár. A tervek szerint egyébként a Kálvária két oldalán - a kerítésen kívül - kényelmes lépcsősorokon lehetne feljutni a tetőre, amelyet a legszükségesebb karbantartási munkák mellett lényegében érintetlenül hagynának, legfőképp azért, mert itt őshonos, illetve egyedül itt előforduló növények találhatók. Hársfai István „A jelenben dolgozom, a múltból táplálkozom, és a jövőnek élek” Szülőhazám Az egykori pécsi egyetemi Szent Mór Kollégium alapító igazgatójának, Vargha Dam- jánnak a szavai jutnak eszembe, amikor a ma történészeinek a jövőt szolgáló műveit olvasom. A történettudomány a jövőnek épít, és ehhez a múltból táplálkozik. Egy nemzet csak történelme ismeretével tarthatja fenn magát. Ilyen gondolatokkal vettem kezembe a Tolna Megyei Ön- kormányzat Levéltára most megjelent Tolna Megyei Levéltári Füzetek sorozatban Tanulmányok címen kiadott kötetet. Magam szükebb hazám történetét keresem a kötet tanulmányaiban, és közben saját fiatalságom emlékei rohannak meg. Hisz olyan eseményeket, neveket olvasok, melyekben részben magam is részt vettem, illetve akikkel ismeretségben, sőt esetenként barátságban voltam. így a tanulmányokban foglaltakat gyakran a magam közvetlen - elismerem, sokszor erősen szubjektív - emlékeivel kapcsolom ösz- sze. (De valószínűleg így van ezzel más is, aki tárgyalt korszak átélője volt.) Célom most az, hogy a kötetben megjelent tanulmányokat nagyon röviden bemutassam. A tanulmányok irói valamennyien a korszak és a témakör kiváló ismerői. Mérey Klára T. egyet, tanár A mai dunántúli kisvárosok a dualizmus idején, különös tekintettel Tolna megyére címen írt tanulmánya áttekinti az egész Dunántúlt és ennek keretében a mai kisvárosok múltján keresztül mutatja be a fejlődést. Tanulmánya forrásértékű adatokat tartalmaz a város múltjával foglalkozó hely- történész számára. Talán megbocsátja a tudós szerző, ha szülővárosom - Tolna - rövid ismertetését hiányolom. (Bár tudom, hogy Tolna város monográfiája - és benne a jelen munka szerzőjének nagyobb tanulmánya jelenleg szerkesztés alatt áll.) Tolna lakosainak jelentős száma élt a dualizmus korában a hajózásból. Főleg a DDSG (DGT)-nél volt sok tolnai „schleppkormányos”. Egykori iskolatársaim között többen töltötték az idejüket tavasztól őszig a Dunán, és csak iskolakezdéskor jöttek haza többnyire a nagyszülőkhöz. A két világháború között igen sok halász és kőműves is volt. Ez utóbbiak közül kerültek ki a téli disznóvágások idején a „böllérek”. A tolnai halászok látták el a pénteki napokon a szekszárdi „Halköz”-ben levő halpiacot is, illetve Tolnán csütörtökön délutánonként a halászfeleségek füzfakosárral a fejükön hangos szóval hirdették: „Frische Fische!” Külön tanulmányt igényelnek Szilágyi Mihály és Schweitzer József A tolna megyei zsidók története 1868-tól 1944-ig című tanulmánya. A népesedési viszonyok bemutatása mellett a mezőgazdaságban, iparban, kereskedelemben, pénzvilágban, de a köz- szolgálatban is szereplő zsidók mellett részletesen megismerhetjük a dualizmus korában kialakult hitközségi életet. Ez azért is érdekes, mert Magyar- országon ettől a korszaktól kezdve tulajdonképpen három vallási irányzat érvényesült, illetve néha csapott össze: ortodox, neológ és a statusquo irányzat. Ezek élete ill. vezetőik munkássága egy-egy város életére is nagy hatással volt. Érdekes lenne összehasonlítani ebből a szempontból is az egyes városokat. Bony- hád és Paks jellegzetesen ortodox beállítottságú volt. Itt még a város határában kifeszített zsinór jelölte a „szombathatárt” is, vagyis azt a pontot, amelyen túl szombaton a hithű zsidó nem hagyta el a helységet. A szekszárdiak kezdettől fogva neológok voltak. A rabbijuk is mindig egyetemi végzettségű, tudós ember volt. (Rubinstein Mátyás tanulmányaival joghallgató koromban találkoztam a pécsi egyetemen). A hitközség vezetői a város életében is jelentős szerepet játszottak. A szekszárdi hitközség elemi iskolájának ill. az abban tanító König tanítónak olyan híre volt, hogy keresztény gyerekek is jártak oda, különösen addig, amig a Bezerédj utcában meg nem nyílt az apácák iskolája. A tanulmány hazánk múltjával foglalkozó, az iránt érdeklődő nem szakemberek számára is érdekes és izgalmas olvasmány, de ugyanakkor jelentős forrása a második világháború előtti élet bemutatásának. Bezerédy Győző Tolna megye településeinek pecsétjei a feudalizmus végén c. tanulmánya szintén túlnő a szorosabb értelemben vett szaktudomány területén. Engem különösen megkapott Tolna város pecsétje történetének ismertetése, hisz ezen keresztül kissé az egész magyar történelmet megismerhetjük. A tanulmány értékét az egyes helységek pecsetleírása illetve azok lenyomata külön is fokozza. Kóczián János Adatok a koalíciós évek egyesületeinek történetéhez c. tanulmánya már az elmúlt évtizedek történetéhez kapcsolódik. Megfigyelhetjük, hogy a II. világháború előtti virágzó egyesületi élet hogyan sorvad el, és a régi összeforrt közösségek hogyan bomlanak szét. Külön tanulmányt érdemelnének a különböző egyházi vezetés alatt álló szervezetek, egyesületek, hisz azokat már mind kevesebben ismerik. Vecsei Albert az egykori „morbus hungaricus”-nak a történetét mutatja be A gümő- kor története Tolna megyében c. tanulmányában. A kiváltó okok mellett az ellene folyó küzdelmet is jól érzékelteti a szerző. A tudományosan is megalapozott harc Szekszárdon Szüle Dénes főorvos nevéhez fűződik, aki 1928-ban az akkori új kórház tüdőosztályát szervezte meg (ez volt az u.n. C pavilon) igen szűkös anyagi körülmények között. Hisz épp a nagy gazdasági válság idejére esett ez a munka. Szüle a pécsi egyetemen 1934-ben magántanári minősítést kapott a tüdő gümő- és kórtana tárgykörből. Az ő idejében épült meg 1936-ban az egészségház, abban kezdte meg működését a zöldkeresztes szolgálat, de az volt a központja a ferences nővérek vezetése alatt meginduló szociális szolgálatnak is. A bemutatott tanulmányok igen értékes, forrásértékű munkák. Megpróbáltam röviden ismertetni azokat. Ha ez nem mindenben sikerült, mentségemre szolgáljon, hogy a földrajzi egység, amelyről a tanulmányok általában szólnak, nekem szülőhazám. Dr. Rajczi Péter
