Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-31 / 357. szám
8 aj Dunöntütl napiö 1991. december 31., kedd Képeslap, anno . . . Képeslapok a század elejéről, közepéről. Szívélyes üdvözletek, ünnepi jókívánságok, szerelmi vallomások, hétköznapi híradások. Rajzos, tájképes, figurás ábrázolások. A téma az évtizedek során nem sokat változott. Ma is hasonló szimbólumokat használunk, ma is hasonló városképi nevezetességeket küldünk egymásnak. Ezúttal néhány korabeli újévi képeslapot választottunk a múlt kínálatából. Az évköszöntő jókívánságok - pénz, gazdagság - , s aki, ami megszemélyesíti - a kéményseprő, a szerencsét túró malac - ma is aktuálisak. sxí\n eszX.erY.ot Újházi Edének, a Nemzeti Színház kiváló művészének kedvelt szokása volt, hogy le- marházta azokat, akiket kedvelt, ha valakit nem marházott le, az bizony megsértődött. A politikusok közül Polónyi Gézát ad- dig-addig marházta, míg 1906-ban a politikusból miniszter lett. Néhány nap múlva a Kossuth Lajos utcában találkoztak. A miniszter már előre nevet Újházi zavarán:- No, látod, Mester, mi lett belőlem? Ugye, most már nem mersz marházni?-Óh, kegyelmes uram, már csakugyan vigyáznom kell a nyelvemre, mert igazán nagy marha lett belőled. Somlay Artúr már egészen fiatal korában szívesen foglalkozott szociológiai kérdésekkel. Egy alkalommal Mály Gerő- vel a tőke és a munka viszonyáról beszélgettek.- Ezt magyarázd meg nekem érthetőbben, bővebben !mondja Mály.- Nem tudod mi a tőke és a munka ?Hát mondjuk ,te kölcsön adsz nekem húsz pengőt. Ez a tőke. No már most, vissza akarod tőlem szerezni. Ez a munka. Csortos Gyula a háború utáni években egy alkalommal meglehetősen gyenge, nívótlan darab főszerepére készült. A szerző próba közben Csortost teljesen felesleges kérdésekkel zaklatta, Érdekődött, hogy a művész mit vár a darabtól, hány előadást jósol.Csortos keserű mosoly kíséretében megadta a kért felvilágosítást:- Remélem, megérjük a harmadik felvonást! Paulay Edéhez, a Nemzeti Színház igazgatójához egyszer Nagy László: Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem. beállított az egyik színésznő, és kérte, hogy kissé komolyabb szerepeket adjon neki a direktor, mert eddig az volt a legnagyobb szerepe, hogy bejött, és az úrnőjének levelet adott át. Paulay megnyugtatta:- Rendben van, fiam, ezentúl ajánlott leveleket fog átnyújtani * Kömyei Béla, az Operaház kitűnő tenoristája egyszer Kolozsvárott vendégszerepeit. A kávéház teraszán üldögélt, amikor a borvizet áruló székely arrafelé kínálgatta a portékáját:- Bo-órvizet tess-ssék! A művész ekkor így szólt a társaihoz:-Látjátok, ez egy elégede- tett, egyszerű, boldog ember! Szívesebben lennék én is borvizes, mint tenorista! A székely fölényesen végignézett Környein:- Hang kell ám ehhez, édes uram! * Gaál Franciska mesélte 1945-ben:- Egy újságíró ismerősöm meglátogatott moszkvai utazásom előtt és megkérdezte:- Tényleg Moszkvába készülsz, Franciska?- Igen.-Es miből gondolod, hogy biztosan el is fogsz jutni oda, ahogyan eltervezted?- Miért ne?- Nana, Franci!... A németek is biztosra mondták annakidején! Kiss Görgy Mihály Újévköszöntő Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Jobb üdőt, mint tavaly volt, Ez új esztendőben; Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt, Jó termést és jó vásárt Ez új esztendőben. Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Zsíros esőt, kövét hót, Ez új esztendőben; Bő aratást, szüretet, Egészséget, jó kedvet Ez új esztendőben! Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Drága jó bort, olcsó sót Ez új esztendőben; Jó kenyeret, szalonnát Tizenkét hónapon át Ez új esztendőben! Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegy el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg, Ez új esztendőben! (Háromszék) Méhes Károly: Szombat délután Időn túli szabaddobás A köteteim megtévesztő. Hacsak nincs fogalmunk arról, hogy egy szombat délutánban mi minden elfér. Amikor mindent szabad. Ez a „minden” ezúttal csak az idő, amit aranygombos templomtorony, egy zacskó régi fölvétel őriznek. Az egzisztenciáját szüntelenül visszanyerő majd elvesztő látszatvilág gyönyörűséges kacat- jai. Ott ülünk e gombolyítható folyam szélén, mondjuk Marquez esőjében, „ ülünk két öregember/ én az írástudó s ki a napot / sütötte a pék”. A múlt, a gyerekkor a konvencionális életidőben mindössze karnyújtásnyira van, mégis „mindezen bűvös / szavak megfejtésével tíz év után is hallgat valaki”, az emlékek pedig csak kvázi-em- lékek, a képzelet vászna gyúlékony és beszakítható. Egy huszonhatéves, első kötetes költő bravúrosan könnyed játéka ez az emészthetelen súlyú idővel, ahol a személyes múlt minduntalan érintkezik a halállal, sőt ahol a születés se több egy időn- túli szabaddobásnál. A Tandori szavával „talála- tos” képekkel, az élőnyelv természetét hordozó versbeszéddel, az irónia finom, pókhálóként sorokra települő zöngéivel mégis helyrehozható valami e kvázi-múltidézés, e kvázi-számvetés során: lásd élményét talán még a pannonhalmi diákévekből, amint „Magyarország kolbászait” falán- kan, a vers enjambementjei lüktetésével végigzabálja, mert élni adatott, és bekopogtatni T. D- hez, megérinteni Kafka szel- lemujját, és mégse érni a végére mindannak a titoknak, ami miatt az élet kegyelmében részesülünk. Tehetségéről egy kis piros kötet tanúskodik, a Margócsy István szerkesztette sorozatban, a Cserépfalvi Kiadó gondozásában jelent meg. S mivel Méhes Károly polgári fogalkozását nézve újságíró és a lapunknál dolgozik, az elfogultság vádját is vállalom. B. R. Orbán Ferenc Csömör A nyám megcsömörlött a banántól. Végre teleette magát, hetvenkilenc éves korában. Azelőtt, ha éppen volt, s a pénzéből is futotta, hát vett kettőt, s hozta haza nekünk. Sem nekem, sem az öcsémnek soha eszünkbe nem jutott megkérdezni, hogy evett-e, hanem természetes gyermeki önzéssel felfaltuk az egészet, és még kértünk. S elégedetlenkedtünk, hogy nem volt több. Mint a savanyú cukorkával. Abból is négyet vett, négy szemet, a háború utáni években ez negyven bániba került Kolozsvárott, ennyi volt egy buszjegy is, hát ment gyalog, fel a Pasteur utcába, mosni, főzni, takarítani a menekült görög gyerekeknek. S utána ismét gyalog haza, a Rákóczi útra. A négy szem cukorkával. Most személyes ismerőse Ferike, a zöldséges az Üllői úton, az Iparművészeti Múzeum közelében lévő feljáró bejáratánál, messziről üdvözlik egymást, tessék közelebb jönni, friss árút kaptam, ezt a banánt tessék megkóstolni, most rázta le a majom a fáról, ezt tessék megkóstolni, Karola néni! ... Alaposan megkóstolta, hát most egy ideig rá sem tud nézni. Mondtam, na, akkor gyere haza, hadd kezeljük a csömörödet, otthon bizonyosan nem eszel banánt, még hírmagja sincs. De ő nem akar. Még látogatóban sem. Azt mondja, hová menne, hozzám, az neki nem otthona. S ha már nincs otthona, akkor inkább marad itt, az Üllői úti albérletben, havi ötezerért, plusz a költségek, emiatt nappal nem égetik a Villányt. Inkább ül a sötétben, mert a szoba ablaka a sötét lépcsőházra nyílik, a konyháé egy belső udvarra, ahová soha nem süt be a nap, csak délben világosodik meg kissé. Tipikus budapesti bérház, sötét és büdös, amelyben ember nem lehet otthon. Dehát anyám élete a nagy költözések sorozata, neki mindegyre fel kellett kerekednie. Tizennégy éves sem volt, amikor a mostoha anyai önkény késztette rá, hogy útra keljen a székelyvajai otthonból, neki a nagyvárosoknak, a cselédsorsnak, a kolozsvári főtéri cselédszobába. Onnan azután a Diófa utcai házba, amit apámék, az összeállt székely legények építettek kalákában, vasárnaponként. Olyan hároméves forma lehettem, amikor innen is költözni kellett; apám kezességet vállalt egy magyar királyi rendőrfőhadnagynak, aki meglépett a bankkölcsönnel, s (kezess, fizess!) elárverezték anyám első és utolsó otthonát. A háború haza űzött minket a Székelyföldre, ott temette el anyám a férjét, a kibédi temetőben, azt- után egy bőröndbe rakta a megmaradt retyerutyát, kézen- fogott minket, s ismét nekivágott a nagyvárosnak, hogy me gint újra kezdje az életet. A Rákóczi úti szuteréntől a Békás utcai napfényes, tágas kétszoba konyháig majdnem húsz év telt el bentlakásokban és mosókonyhákban, a körmeit lerágta a sok rossz mosószer, az arca és a haja kifehéredett, talán a gőztől, bütykök nőttek a lábára, és műfogsort viselt. Öregségére talán rádöbbent, hogy nem tudta megismerni a világ dolgait, mert mindig a ci- pekedéssel volt elfoglalva, utána meg az újrakezdéssel; mindannyiszor a tejescsuportól indult, azután következett a sótartó, legutóbb eljutott a fehér-fekete televízióig. De abból sem sokat értett: soha nem tudott megtanulni románul, nem fordult rá a székely nyelve. Macavei nénivel még simán értekeztek, kézzel-lábbal, a szomszéd öregasszony ugyancsak torzított románsággal magyarázott, azt hitte, anyám úgy jobban megérti. S úgy is volt. Amikor azonban az alagsorban beköltözött a mezőségi tehénpásztor, s az asszony már a második napon azt vágta anyám fejéhez, hogy ha nem tetszik neki a román zaj, akkor menjen haza Magyarországra, hát megbomlott a rend. A gyűlölködés szelleme költözött a házba, mindegyre a sunyi rosszindulat vetett gáncsot a megértésnek a sötét folyosón. Többé már ez sem volt otthon. Utolsó lakása előtt, a városszéli lakónegyedben, nyolcvankilenc decemberében lelőttek egy fiatalembert a katonák. Anyám a második emeletről nézte, mint csuklik össze a szerencsétlen, még szinte gyermek, hogy fél napon át nem mert senki a közelébe menni. Az arcát nem látta, a halott az utca felé fordult, arra, ahonnan lelőtték. Anyám életében lőttek élessel tizennyolcban, negyvennégyben, s nyolcvankilencben. Lelőtt embert azonban most látott először. Egy fél napon át látta, nem tudott az ablaktól elmozdulni, amíg elvitték a katonák, lehet, hogy ugyanazok, akik lelőtték. Azután ugyanennél az ablaknál állt. amikor kilencven márciusában, éjnek évadján üvöltött a csőcselék, hogy minden magyar menjen Magyarországra, ez a románok hazája, amit megvédenék, ha kell, a vérükkel is! Félt. Nagyon összekuszálódtak benne a dolgok, értetlenül állt kegyetlen kérdések előtt, a legtöbb bizonyosság hirtelen értelmét veszítette, azok a szilárd dolgok törtek benne darabokra, amikre - úgy tudta -» életet lehet építeni. Soha nem hallottam a szájából azt, hogy „haza” vagy „szülőföld”, vagy „Isten”. De megtanított a Himnuszra, a Szózatra, a Miatyánkra, ennyi volt benne a magyarság és az istenfélelem. S ezt is nekünk adta - neki mára nem maradt semmi . . . N álunk nem volt szokás a sok beszéd, most is csak annyit válaszol: - Nincs mit ott keresnem.. . Nem akarja felkavarni magát. Inkább marad a fülledt, kánikulai hőségben is az Üllői úti sötét albérletben, a leoltott villany mellett. A közel nyolcvan évével, az összesűrűsödött kérdésekkel és a csömörével. Ami a banántól van.
