Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-29 / 355. szám
Yujity Tvrtko, a hónap embere Tűzzománckép a 19 éves, pécsi haditudósítóról Valószínűleg Farkas Bertalan, az első (s eddig utolsó) magyar űrhajós sem tett szert nagyobb népszerűségre űrutazása idején, mint az a 19 éves pécsi fiatalember, akit Vujity Tvrtko néven ismert meg az ország az elmúlt hónapokban. Először a lapunkban, az Új Dunántúli Naplóban megjelent horvátországi háborús írásaival vált ismertté a vakmerő fiatalember, később pedig a rádióban hallható, a Tv-hiradában látható tudósításai eredményeképpen tett szert országos hírnévre. „Jött, látott és győzött" az érettségi vizsgáján alig túl lévő Tvrtko, akinek keresztnevét (magyar jelentése Szilárd) csak többszöri újragépeléssel tudja helyesen leírni az újságíró. Pontosabban: „Jött, látott és lőttek", egészen pontosan pedig: rendszeresen elutazott a jugoszláviai háborús övezetekbe, ott igen gyakran lőttek, amiből ő nagyon sokat látott, s az átélt borzalmakról az emberek többségének szimpátiáját elnyerőén, profi módon tudósított. Ezek után talán nem is csoda, hogy a „Hónap embere" sorozatban, a „Hírbe hozták” című műsorban láthatjuk viszont a vakmerő, tehetséges fiatalembert január 1 -jén, (délután fél 3 körül) a televízió 1-es csatornáján, s hogy egy pécsi amatőr képzőművész, (a Kővirág utcában alkotó Fehérné Márkus Ilona) már tűzzománcképet is készített róla „Tvrtko, a haditudósító” címmel.- Mi hajt, mi ösztökél téged, hogy újra és újra visszatérjél Horvátországba, s azon belül is a szinte állandóan gránáttűz alatt lévő Eszékre?- Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem fog el kint a félelem, de úgy érzem, hogy kötelességem megismertetni a világgal Eszék katasztrófáját, a háború borzalmait. A rendezés, a visszatérés a békéhez úgy érzem, ezzel is elősegíthető. Ezenkívül kint az Eszéki Rádió magyar adásának munkatársaként dolgozom, és ebben a szerkesztőségben számítanak a munkámra.- Mi okozta számodra kint a legnagyobb mendöbbenést?- Legjobban akkor ijedtem meg, amikor éjszaka az eszéki piactéren egy holttestben botlottam meg. A legnagyobb életveszélyben akkor voltam, amikor a frontvonalon tűz alá vették a kocsinkat. A legmegdöbbentőbb élményt pedig akkor éltem át, amikor az eszéki kórház hullakamrájában megnéztem 23 lemészárolt, megcsonkított embert, akiknek a többsége polgári áldozat volt. Mint ahogy a „168 óra” című műsorban is nyilatkoztam, nem tudom elképzelni, hogy ennyi borzalom után képes leszek-e még polgári, békés témákról irni... — Sretno, vagyis szerencsét, Tvrtko a legújabb utazásodhoz és az új évhez is. A „168 órában" megjelent nyilatkozatodhoz pedig csak annyit: én örömmel látnék jövőre egy békés tudósítást tőled Eszékről, amelynek a tárgya egy virágfesztivál. — No, azt azért szívesen elvállalnám . . . Balog Nándor A Püspöki Énekiskola másfél éve Utánpótlás énekesekből és keresztényekből Volt valaha Pécsett egy Püspöki Énekiskola, a Hunyadi út 9. alatt működött 1888-tól 1953-ig, amiskor Kodály és más neves muzsikusok tiltakozása ellenére egy tollvonással megszüntették. 40 tagú kórusa a székesegyházi istentiszteleteken énekelt, s ma is büszkén mondhatják el, hogy aki ebibe az iskolába járt, sose szakadt el a zenétől, s amit még fontosabbnak tartanak, a katolikus vallástól sem. Három és fél évtizedes tetsz- ihalottságból csak a rendszer- váltás ébresztette fel a Püspöki Énekiskolát, akkor sem egykönnyen. Legfontosabb azoknak volt, akik érezték hiányát és újra csinálni szerették volna: az atyák. Báthory László és Garadnai Balázs másfél éve már akkor meghirdette az énekiskola újbóli beindítását, mikor még engedélyük sem volt, kizárólag a bizalomra építették. De el is kellett ez a bizalom, a hit, mert a kezdeti körülmények siralmasak voltak. Amíg régi épületüket nem kapják vissza, az isik óla a volt pálos kolostorban kapott helyet, ahol a feltételek a tanításra és a bentlakásra — finoman szólva — nem éppen ideálisaik. 'Mindennék ellenére 1990 őszén 45 1-6. osztályos tanulóval megindulhatott az oktatás. A televizióban, Új Emberben, plébánosok által terjesztett hirdetés útján kétszeres volt a túljelentkezés, akik nem kerültek be, főleg zenéi hiányosságoknak köszönhetik. — Ez egyben azt is jelentette, hogy hittanból is a nulláról indultunk — mondja Balázs atya. — Az már más kérdés, hogy a zene mellett azt tartjuk fő feladatunknak, hogy keresztény emberekből neveljünk utánpótlást, és akit ez megbotránkoztat, az úgyis elhagyja az iskolát. — Hogy néz ki egy énekiskolás bentlakó hétköznapja? - kérdezem. — Reggeli imával, misével, fUetve — ez alternativ - stúdiummal kezdődik a nap — mondja az igazgató úr. — A nap nagy részét a tanítás teszi ki, ez este 6 óráig tart, s benne foglaltatik a hittan, a latin, s természetesen naponta az énék. — Hol tart másfél év működés után az iskola és mik a további célok? — A Székesegyház Palesztina Kórusához már most is egyre többször csatlakoznak a fiúk, s szeretnénk, ha úgy másfél év múlva ismét ők énekelhetnének a miséken. Ha majd visszakapjuk a régi házat, jó lenne 12 osztályossá bővíteni az iskolát, s elérni azt is, hogy a most fiúhangon éneklő gyerekek férfiénekesként is köztünk maradja nők. M. K. Ismeretlen cigány ének Kovács József, a költő, rendületlen A legegyszerűbb mindig a legnehezebb. Valamit úgy elmondani, ahogy van, minden cirkalmazás nélkül. Hogy ráismerhessenek az emberek az ismeretlenre is. Kovács József mohácsi költő 41 éves az idén, s nemrég jelent meg első verseskönyve „Ismeretlen cigány ének" címen. Vajon hányán legyintenek e pillanatban is, ahogy elolvasták a cigány szót? Vajon hányán sejtik, hogy a cím sugallta ismeretlenség ellenére nagyon is ismerősek Kovács József versei? Hányán hiszik még ma, hogy mindennek ellenére a legszorosabb közünk lehet egy ismeretlen emberhez? — Kovács úr, ha lelteszem: jó kérdés az, hogyan lesz Magyarországon egy cigány fiatalemberből költő?- Számomra ez sosem volt kérdés. Én gyerekkorom óta irok, s ha hátrányos helyzetűnek mondom magam — nem szívesen —, akkor nem származásom miatt, hanem azért, mert irok. De ennek igy kellett lennie. Én egy olyan tökéletes kultúrából származom, amely mindig hiánytalanul működött, ennek köszönhetek mindent. Hisz nem az számít, hogy kéthónapos koromig egy asztalon „laktam", mert nem volt bölcsőm. Sokkal fontosabb, hogy emberi rend vett körül.- Hol kezdődött a költészet az ön számára? — Talán igazságosabb lenne azt mondani, hogy velem csak folytatódik. Dédnagyanyám nevelt, s miközben nagy, fekete ujjaival etetett (napközben kézzel cipelte a kokszot), egyfolytában mesélt. Édesapám kifejezetten müveit ember volt. Nem csak négy nyelven beszélt - ez hozzátartozott kóborló életéhez —, de szép könyvtára volt. benne a magyar klasszikusokkal, Balassitól József Attiláig. Kedvence Villon volt, ha jó kedve volt, az ő verseit szavalta. — Ennyi elég?- Én hatéves koromban bementem a könyvtárba, s a mai napig nem jöttem ki onnan. És mindamellett, hogy egyfolytában öltek mindenütt, én sose szakadtam el a gyökereimtől: hiába éltem Budapesten, mindig egy karnyújtásnyira voltam a szülőföldemtől. A roma rokonok, ha valamiféle írásbeli intéznivalójuk akadt, hozzám fordultak, de mikor megtudták, hogy verset irok, azt mondták, bolond vagyok.- Most, hogy kezében első könyve, amit több is követ majd, érez-e valami elégtételt, megelégedettséget? — Nem, mert ezt tartom a természetesnek. Én a cigányokon kivül senkitől egy jó szót nem kaptam. Akik segítettek, Pély Tamás, Szakcsi Lakatos, Járóka Sándor és a pécsi Kosztics István, mind cigányok voltak. A cigányszervezetékről ne is beszéljünk: ők maguk is mások játékszerei. Ami nekem fontos, úgyis megcsinálom. Idáig is egész életemben dolgoztam. Ezután sem lesz másképp. M. K. Hangok az űrből Vannak, akik uralkodóikkal leveleznek, dedikált fényképüket kérve, mások a tengerparti nyaralásuk minden percét kagylók, csigák gyűjtésére szánják, és akadnak, akik olyan emberek hangját őrzik, akik a Földön túlról üzentek a Világnak. Csikós Zoltán pécsi amatőr csillagász minden elérhető iratot, képet, lemezt beszerzett, ami összefügg a világűr meghódításával. Közülük két legféltettebb kincse a Jurij Gagarin hangját őrző lemez, amit 1965- ben hozott Moszkvából és Neil Armstrongé, amelyet Cape Kennedyről — ma Cape Canaveral űrrepülési központ — küldtek neki. Az utóbbi különösen érdekes, hisz 1969. július 16-án, amikor az Apolló legénysége leszállt a Holdra, Armstrong „egyenesben közvetítette", mit lát. „A lépcső aljánál állak. A lépcső talpai befúródtak kb. 2-5 om mélységben .. . Habár a felszín nagyon apró szemcsésnek tűnik, közelebbről nézve finom por..., nagyon finom por. .. Most lelépek a lépcsőről... Ez egy kis lépés_ egy embernek, de óriási ugrás az emberiség számára." Idelent Nixon elnök — köszöntve őket — így fogalmazott: A világ teremtése áfa ez volt a történelem legnagyszerűbb hete. Annáik eredményéért, amit önök véghez vitték, a viliág még soha nem volt ennyire együtt. Mindehhez annyit, hogy Bush elnök nemrég meghirdette az úgynevezett SEI programot, kinyilvánítva, hogy az USA eltökéltségét, miszerint 20-25 éven belül lakott bázisokat hoznak létre a Holdon és egyidejűleg amerikai űrhajósokat küldenek a Marsra. A Holdról visszatérőket köszöntő Nixon elnök szavaira utalva, ez bizony nagyon jól jönne. Minél hamarabb. Igazán ráférne már a világra néhány nagyszerű hét, év, évtized .. . Jó volt hallgatni a miniszterelnököt. Kemény esztendő áll mögöttünk, az emberek legalább az ünnepek alatt óhajtják a békességet, emberséget még akkor is, ha gondjaibk aligha szűnnek az elkövetkezendő esztendőben. Csak reménykedni lehet, kell is, remény nélkül nem lehet élni, soha, semmikor. A kormány első politikusa türelmet kért, nem is tehetett mást. Tudja, hogy sokak szemében nem éppen rokonszenves, népszerűsége nyilvánvalóbb a külföld előtt, mint talán itthon. De, hát a politikusokat nem szükséges szeretni, ám munkásságukat - még ha eltérőek is az egyén esetleges véleményétől — tisztelni lehet. Elmondotta, miért bízik a költségvetés helytállóságában, miért tartja fontosnak, hogy elsőként vette fél a hivatalos kapcsolatot a kormány Oroszországgal, vagy éppen Ukrajnával és szavaiból kiderült - mellesleg tapasztalhatjuk -, hogy milyen erőfeszítéssel kerüljük ki a déli polgárháború okozta veszélyes csapdákat. Ebben a zaklatott világban igyekszünk barátságban élni minden szabadságszerető néppel. A rádióban nyilatkoztak mások is, képviselők, minisz- terális személyiségek, aztán írók, művészek, tudósok, sportolók, csak úgy, mint, ahogy a nyomtatott sajtó is rögzítette a színes — gyakményeket. A máról. Gondjainkról. És remélt örömökről. A Népszava „ön kivel békülne meg?” — cím alatt olyan képviselők szavait idézte, mint Ráday Mihály, Pozsgai Imre, Békési László, Katona Tamás, Torgyán József és Orbán Viktor. Hogy kivel békülnének meg? A nevek sorrendjében — röviden: „Idézem az urat, - Akik a köz szolgálatára szegődnek, — A kormány politikájával, — Elsősorban önmagámmal, - Szívemben sosem volt harag, — Csolódottabb vagyak, mint tavaly ilyenkor voltam ..." A nyilatkozatok mentesek voltak a fenyegetőzéstől, ócsárlás- tól, önhittségtől. Ahogy ez illő is, főként úgy ünnepek tájékán. Kivéve a hetedik nyilatkozatot. Csurka István a tőle - már únos-untalan megszokott - stílusban szólt. igy. „Csodálkozom a Népszava szerkesztőségének Ízléstelenségén, hogy engem is megkérdez e körínterjú kapcsán. Egy évvel ezelőtt hasonló kérdésükre nyíltan és készséggel válaszoltam, abban a reményben, hogy a Népszava hűen a sok évtizedes szociáldemokrata hagyományokhoz, tisztességes eszközökkel vesz részt az új magyar demokrácia kiépítésében. Ebben a reményemben csalódnom kellett. A Népszava a kommunista átmentés, sőt, a hatalom-újraszervezés fő orgánuma lett, elárulja a meggyötört magyar munkásságot, ferdít, torzít és valótlanságokat terjeszt. ...Ezek után mit is mondhatnék egy ilyen álnok kérdésre. Nem béküíök, legalábbis ezeken a hasábokon nem.. .” Ízlések... ran ellentmondásos — véleA József Attila-dijas Íróképviselő tehát nem békül. Ez az ő dolga. Még csak azt sem mondom, hogy nyilatkozata ünneprontás volt. Más nem is várható tőle, hiszen bármilyen megnyilatkozása — amely a hazai sajtóval kapcsolatos - többnyire elképesztően goromba. Igaz persze, hogy ehhez viszont joga van. Mint, ahogy vannak lapok, amelyeknek szintén joguk van mást írni, mint, ami esetleg elnyerné Cs. I. tetszését. Vádjai súlyosak. Hogy menynyi bennük az igazság, azt úgy is az olvasó dönti el. Abban viszont igaza van: valóban ízléstelenség volt őt megszólaltatni . . . Tényleg vasamapi
