Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-21 / 349. szám
1991. december 21., szombat üj Dunántúli napló 11 A szép szó reményt ad Annus néni a tábor legidősebb lakója A két kiskölyök oly hirtelen jött be az irodába, majd távozott, hogy hamarjában szóhoz sem tudtunk jutni. Fél marék aprópénzt tettek a menekülttábor vezetőjének asztalára, valamit horvátul gügyögve hozzá. Kováts Béla rám nézett, a széttárta a karját:-Látja, így próbálnak ők is segíteni. Hogy honnan jutott eszükbe?.. Ha valami kis pénzhez jutnak, azonnal behozzák. A nagyharsányi egykori református parókiában az Ökumenikus Szeretetszolgálat otthonra lelt. Nem várt események alakították-alakítják az itt folyó munkát: a déli polgárháború. Naponta konténerlakásokkal bővül a szűk épület az udvaron, s mára közel száz ember, felnőtt és gyerek átmeneti szállásává nőtte ki magát. Mint azt egy korábbi beszélgetésünk során Lehel László, evangélikus lelkész, a szolgálat vezetője említette, közel százkilométeres körzetből érkeznek hozzájuk segélycsomagokért, élelemért-ruháért olyanok, akik ismerősnél, rokonnál kaptak fedelet fejük fölé. Eddig közel húszezer ilyen csomagot adtak át. Anna néni megigazítja fekete fejkendőjét, s maga elé nézve mondja: " Látja, ezt is itt kaptam ..." Ő a tábor legidősebb lakója, jóval hetvenen túl. Lassan a negyedik hónapja itt él, kételyek és remények közepette. Talán egyetlen öröme: családjának néhány tagja is itt van, s unokája is.- Nehéz így, nagyon nehéz mondja. - Mások terhére lenni. . . Pusztán nőtt fel, s vagy tizenöt éve, még a férje élt, beköltöztek a közeli faluba. Négy éve, hogy egyedül maradt Vö- sörmarton, s úgy gondolta, amíg bírja, nem mozdul semerre. Lánya is hívta, de nem ment. Jószomszédok, barátok között békésen teltek az évek. Anna néni több nyelven beszél, magyarul, horvátul, németül.- Mégis mozdulni kellett.. .- A háború miatt. Magyarázza: csak néhány napra, legföljebb néhány hétre gondolt. Elvágta a tyúkok nyakát - nem sok maradt - becsukta a kertkaput és jött. A fiatalok erőltették, s ő beadta a derekát.- Itt hogyan telnek a napjai?- Ülök a vaságy szélén, s figyelem, mit beszélnek az emberek. Szeretnék néha tenni is valamit, de nem engednek: kiveszik a munkát a kezemből.-A faluban járt kint?- Már hogyne jártam volna. Eljárok misére, istentiszteletre mind a két templomba. Bár magam katolikus vagyok, jobban télik az idő. A papok beszéde reményt ad. A szép szó, nagyon sokat jelent az embernek... Többnyire olvasgat, legfőképpen a Bibliát forgatja. Szomorú, de abban is meg van írva, hogy a népek egymás ellen fordulnak, s öldökölnek. Mondom: abban az is benne van, hogy idővel megbékélnek. Legyint:-Nem úgy néz ki. Bár nem nagyon értek a politikához, amit hallok, az mást ígér.- Mi hír Vörösmartról?- Sajnos, amióta eljöttem, senkivel sem tudtam beszélni, az otthoniak közül. Azt sem tudom, mi van a házzal, a kerttel. Tudja, nagyon szeretem a virágokat, a ház előtt élőkerítés van. Időnként kiigazítottam. Huszonöt tő rózsa a ház körül, ilyenkor már régen visszavágom, a tövit feltöltöm a fagy ellen. Akad néhány virágágyás kukacvirággal, pipiskével... Lehajtja a fejét, elnedvesedik a szeme. Talán nem is tőlem, a világtól kérdezi: Mikor mehetek újra h«za? Mert, akár meghalni is, de még egyszer visszatérni kötelesség. A nagyharsányi tábor vezetőjével, Kováts Bélával már egyszer régebben is szót váltottam: két esztendeje, úgy karácsony és újév között a magyar-román határon. Akkor friss kenyérrel megrakott Barkassal indult Székelyudvarhelyre, s ott állt a konvojban, várva, hogy az átkelőt megnyissák.- Hogy került a szeretetszolgálathoz?- Evekig dolgoztam könyvtárosként Budapesten, de valahogy nem elégített ki a munka. Amikor annakidején a romániai események zajlottak, engem is megfogott az a segítőkézség, amit akkoriban tapasztalhattunk. Jelentkeztem a felhívásra, éppen az Ökumenikus Tanácsnál, s aztán ott ragadtam.- Feltételezem, szereti azt, amit csinál. ..- Természetesen. Különben nem lennék itt.- Miben jelölné meg e munka szépségét?-Lehet, hogy elcsépelt szavak, de nincs annál nagyszerűbb dolog, mint másokon segíteni. Ön szétnézett már itt nálunk. s tapasztalhatta, mennyi szomorúság van az itt élők szemében ... Beszélgetésünk közben a bekopogtatok egymás kezébe adják a kilincset. A táborvezető igyekszik mindent elintézni, mindenki számára megnyugtató megoldásokat találni. Tudom, munkája 24 órás: alvásidejéből is sokat elvisz az állandó ügyelet. Jönnek a telefonok a határról, a Menekültügyi Hivataltól, mástól.- Úgy próbáltam megszervezni a munkát, hogy mindenki részt vegyen benne. A táborlakók maguk is a szolgálat tagjai: részt vesznek a csomagok ösz- szeállításában, kiadásában, a főzésben, rendcsinálásban, sőt már az adminisztrációt is segítik. Két fiatal megtanulta a számítógép kezelését...- Ön családos ember...- Igen. Lehozom őket Budapestről, s az ünnepeket itt töltjük, vagy legalábbis a szilvesztert. Együtt. Eszembe jut, hogy egy korábbi beszélgetésünk során Kováts Béla azt mondta: mindennap tanulni kell ezt a munkát, hiszen itt ahány ember, annyiféle lélek. •' Közösek az örömök és a bánatok is. , * Borostás arcú ember: szinte soha nem néz az arcomba beszélgetés közben. Horvát. Öt- venhét éves, valahonnan Bo- rovo mellől érkezett Magyarországra. Részt vett a harcokban is, magát gárdistának vallja. A dologból természetesen következik. a nevét nem írhatom le. * Proksza László felvételei A kérdés kíváncsiságból fakad:- Hogyan került a gárdisták közé? A tolmácsunk szintén menekült.- Futottam a támadás elöl, s ahogy az lenni szokott, előbb-utóbb utolérik az embert. Kaptam fegyvert, mit tehettem .. ? A faluban gazdálkodó voltam, sok állatom, 20 hold földem, traktorom . Mindezt illett megvédeni. Szörnyűségekről beszél, ki tudja szavait ellenőrizni. Elkeseredése rossz álmokat is hoz, tegnap éppen arra ébredt, hogy tűzharba keveredett valakikkel.- Önre lőttek, nyilván ön is lőtt?- Amíg tartott a tárból... Gyalogszerrel jött át a határon, felettébb lerobbant biciklivel. Éjjel, zuhogó esőben. Határőrrel nem találkozott. Baján vette észre, hogy már Magyarországra ért. Jópár napjába tellett, mire Nagyharsányig eljutott.- Miért éppen ide?- Magam sem tudom. Szerettem volna visszamenni Horvátországba, s úgy gondoltam, itt Donji Miholjacnál átjutok. De aztán annyira elfáradtam, lerobbantam, hogy itt kötöttem ki. Olvastam a falon a horvát fölhívást, gondoltam megfürdök, megborotválkozom, s ha adnak, eszem valamit.- S adtak?- Persze.- Hogyan tovább?- Nem tudom. Szeretnék egyszer haza jutni. Haza. Az öreg gárdista először van Magyarországon, s maga is megdöbbent azon, amit itt tapasztalt. Segítik, sok szere- tetet kap, s a minap még orvost is. Sose gondolta volna. Hát ilyenek a magyarok.- Nagyon köszönöm - ismételgeti.- Otthon?- Hol van az? Nézze, amikor eljöttem, kihajtottam a disznókat az ólból, s a traktor kerekeit kivágtam, hogy ne használja senki. Pedig új traktor volt. Hosszasan beszélgetünk még. Időről-időre visszakanyarodunk a szőlőhegybe, ahol évente két hektó bora is megtermett. Gyönyörű vidéken; a présház éppen a Dunára néz. A bor Plemenka és Szlanka ... Talán a legjobb amit, valaha ember megivott.- Ha vége van, jöjjön át, megkóstolhatja ... Éppen most kéne fejteni. Mária Kanadából várja a hívást: bátyja él ott, s a minap megírta neki, hogy mi történt vele, s megadta a menekülttábor- telefonszámát is. Tőlem kérdi:-Mit gondol? Mikorra ér oda a levél? Mária nyugdíjas. Eszéken született, ott is élt a közelmúlt eseményekig. Pontosabban Révfalun, de a kisközség már jóideje Eszékhez nőtt. Az ostrom alatt jutottak ki néhány jószomszéd segítségével. Azok is átjöttek Harkányba, rokonhoz. A szemeit törölgeti:- Nehéz megszokni a fényt, nagyon bántja a szemem.- ... ?- Több hétig lent voltunk egy pincében, időnként néhány gyertya fényében. A villanyt se égettük, nem volt áram. Hát ezért. Fényképeket vesz elő. A gyors csomagolásnál legfőképpen erre volt gondja, meg némi meleg ruhára. A képeken szülei, az öreg ház, s néhány igen szép felvétel Kanadából. Rokonok, családi ünnepeken.- Ön is Kanadába vágyik?- Nem vágytam soha. Mit is kezdenék magammal, hiszen még beszélni sem tudok velük, nem ismerem a nyelvet. Horvátul legföljebb a bátyám tud még. Inkább vissza, haza ...- Mi várja?- Ki tudja? Ott van az ék i, barátaim ... Mutatja: minden hi\ os papírt, igazolást betett a i fájába, még a nyugdíjszelvény t, a házának telekkönyvét is.- Mivel telik az ideje itt a táborban ?- Próbálok én is segíteni, amiben tudok. Nagyon sok jó- ravaló ember közé kerültem, s talán semmi gondom. Magával bizton üzenhetek: mindenki köszöni a magyaroknak mindazt, amit értünk tesznek. ■sk Karácsonyra készülnek, fát vesznek, földíszítenek, s több nyelven is elmondják majd: Szretan bozsics. Kellemes ünnepeket. Kozma Ferenc Gyertyaláng Annak a karácsonynak az emléke csaknem fél évszázadnyi messzeségből jár most vissza kisérteni. A II. világháború utolsó karácsonyáé. Azon a karácsonyon hidegebb volt a tél, fagyosabb a rög, nyomorúságosabb az élet, mint annak előtte bármikor. Azon a karácsonyon a földig bombázott városok üszkös romjai között pernyétől fekete havat hordott a szél és betakarta a temetetlen holtak tetemét ... Azon a karácsonyon tízezrek vándoroltak hazánk és Európa útjain; a háború elől menekültek, hogy mentsék puszta életüket, és elveszítsék mindazt, ami addig az életüket jelentette. Mentek éhezve, mentek félig megfagyottan, testükben elgyötörtén, lelkűkben a soha-meg-nem-érkezés szorongásával ... Azon a karácsonyon Budapest körül bezárult már az ostromgyűrű, a házak között gránátok robbantak, a nemrég még karcsú hidak roncsai körül a Duna jeges vize örvénylett. Az emberek a pincékbe menekültek zsigereikben a félelem mardosásával, és karácsonyi gyertyák helyett világítóbombák imbolygó fénye világtott felettük, s színes rakéták csillagszóró gyanánt... Azután jöttek más karácsonyok: a belenyugvás karácsonyai, amikor a sok szenvedés szomorú emlékké szelídült. Karácsonyok, amikor elfogytak már a pusztulás nyomai és a kirakatok ajándékokat kínáltak még Európa szegényebb, szomorúbb felén is. Ez a korszak nem volt felhőtlen; a nyugalom csak esetleges volt. A kettészakadt világ gyakran úgy nézett farkasszemet egymással, mint a győztes fogást kereső gladiátorok. De ilyen „fogás” a nukleáris fegyverek árnyékában már nem létezett. Az ellenfelek lábhoz tették hát fegyverüket és kinyújtották egymásfelé kezüket. A feszült készenlét, a bizonytalanság szorongató érzése, amely, emberöltőnél is hosz- szabb időn át ott lappangott a világ köztudatában, mintha oldódott volna. Úgy tűnt, mindaz, ami az emberrel megtörténhet ezután, már csak emberi lesz: kiszámítható, hétköznapian egyszerű és természetes. Olyan világ, ahol lehet élni. Nem mindig könnyen, gondok nélkül ..., de lehet. Ebben a világban bíztak az emberek és a mindennapok rossz hírei ellenére is remélték, hogy az út, ha göröngyös is, de jó irányba vezet. Ekkor történt valami. Európa, e tájain, sok rosszat megélt kis népei gyanakodva fölfigyeltek, mint a veszélyt szimatoló vad ... - és félni kezdtek. Tapasztalásból tudták: körülöttük, csaknem mindig, az észrevétlen megbúvó zsarátnok izzása lobbantotta föl a pusztítás lángjait. És tudták, hogy évszázadok makacs indulatai, évtizedek sértődöttségei feszülnek a mélyben és törhetnek felszínre perzselő lávafolyamként. Félelmük nem volt alaptalan. Megtörtént hát... megint. Úgy tűnik, vannak népek, melyek könnyen felejtenek és nem tanulnak meg semmit. Ez a végzetük? Vagy csak a történelem ismétli önmagát? Ma itt... És holnap? Felelet nincs. Csak remény van. És a karácsonyi fenyőkön a gyertyák fénye. Gyertyaláng: jelkép ... és üzenet. A szereteté, a békességé. A szomorúságot föloldó mosolyé . És üzenete az együttérzésnek, amely talán az egyetlen vigasz mindazoknak, akiknek egyebük sem maradt már. Lobogj hát gyertyaláng! Most. . . értük is lobogj!. Búsbarna László Meseolvasásra most bőven jut idő
