Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-21 / 349. szám
1991. december 21., szombat üj Dunántúli nopiö 9 Lackner László Csodavárás Mesteriskola a hegyen Hóra váró tuaregek Böszörményi István szobra Fotó: Körtvélyesi László O lyan hatalmas a lépcsőház, mint pokolbavezető tárna. Örökké morajlik, zúg; mérhetetlen gyomra egyszer úgyis elnyel mindent... Percek óta fülelek - az emésztő hangok fel-felhullám- zanak hozzám, beszédesen, el- halóan de hol vannak a visító csevegések, az érces kopogások? Mintha máris ... Az utcán már sötét van. Ülök a fotelban, ebben a jó öreg ölelkező puhaságban, és nem merek moccanni sem. Félek, hogy feszítő nyugtalanságom zaja elnyomja a kopogást, vagy a vergődő öreg csengő recsegését. Várok valakit. Ideges fejrántással a karácsonyfára nézek. Apró, soványka ág-bog, apró tűlevélkékkel; ferdén áll, karjai szabálytalanok, ritkák; ősrégi díszekkel, maréknyi szaloncukorral. Olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy összeszorul a szívem; a torkom béna - sajnálom a kis karácsonyfát, hogy ennyire semmitmondó, ennyire szegényes. Neki is tudnia kell, hogy mit ér...Ekkora butaságot! Tegnap feldíszítettem, elment vele az egész délutánom, és itt szerencsétlenkedem, amikor díszítenem kellene, és lám most nincsen semmi dolgom... Azaz hogy van, itt ülök, mozdulatlanul, és várok. Szomjas vagyok. Kisietek a konyhába, felkapok egy poharat, megnyitom á csapot, sé nagyot húzok a friss hideg vízből. Ihattam volna narancslét is, de az kell, ha jönnek. Kell nekik - igaz, hogy egy egész üveggel van de mi lesz, ha ketten, hárman, estleg négyen jönnek - akkor mind kell. Elöblítem a poharat, eltörölgetem - négy egyforma poharam van, ha többen jönnek kell mind a négy. Visszaülök és rápillantok a fára. Jó, hogy feldíszítettem időben, Képzeljék csak el, ha most bíbelődnék a kötözéssel, és közben csengetnek. Rágon- doli is rossz. Be kellene kapcsolnom a televíziót, bizonyára valami szép, megható műsort adnak, az lekötne, és nem lenne ennyire üres a várakozás. Igen ám, de akkor nem biztos, hogy meghallanám a kopogást, és nem valószínű, hogy percekig rángatnák a kilincset, hogy beengedjem őket. Nem, majd ha megjöttek, akkor bekapcsolom, addig egészen jól kibírom így is. A szomszéd lakásban megszólal valami halk, vékonyszálú ének; száll, szállingózik, mint a szélcsendes, lassú hóesés. Nekem ez elég is, nem kell tévé. Behúnyom a szemem, és elképzelem az ereszkedő angyalok, a mosolygó csillagszemű pásztorokat és íj jászolt... A hang elakad. Csend. A lépcsőházban éles, csilingelő zaj támad. Igen, valaki...! Felugróm, ics az ajtóhoz szaladok, a kémlelőnyílásra szorítom a szemem. Lekattintőm a villanyt, hogy jobban lássak .. .Megszűnt a mászkálás, egy ajtó nyilván elnyelte őket, itt előttem már senki nem fog feltűnni. Máshoz mentek, nem hozzám. Akárkihez is, de utálom ... Még egy darabig azért csak várok - jól tudom, hogy hiába, de nehogy rajtam múljon -, aztán visszakullogok a szobába. A tükör előtt egy pillanatra megpillantom magam. A ruhám gyűrött, kopottas; úgy nézek ki, mint egy hontalan árva. Hát lehet így várni valakire? Odaugrom a szekrényhez, kirántom az ajtót, előkapok egy jobb darabot, és már rángatom is le magamról a hétköznapi öltözéket. Sietve kapkodom, nehogy én rontsak el mindent. Pillanatok alatt elkészülök, és máris az ajtónál vagyok. Kilesek: semmi. A konyhában egy kis tálkára felrakok néhány süteményt, pár kistányért és szalvétát, hogy megtudjam kínálni őket. A szokásos karácsonyi apró édesség, de azért megehető. Mégiscsak bekapcsolom a tévét. A hangot egészen lecsavarom, így a műsorból is elkapok valamit, és hát az ajtór is tudok figyelni. Istenem, de szép képek, és miylen felséges zeen! Az osztrák 2-nél maradok, ők a Step- hans-dómból közvetítenek egy gyönyörű misét. Az oltártól nem messze ott a betlehemi jászol, szülőkkel és a kiválasztott csecsemő Jézussal. Valami határtalan, égi testte- lenség telepszik rám, könnyű leszek, lassan felemelkedem, és borzongató magasságokba érve lebegek, és mintha magával ragadna egy földöntúli erő, kelet felé sodródom, feltűnik egy nagy kék tenger, aztán olajfák, pusztaságok. Óreg istálló fölött gyémántcsillagok égnek, az ablakok mögött lengedező lángú gyertyák villognak. De hiszen itt vagyok Betlehem fölött, it ahol ma éjszaka megtörténik minden ... Mintha valaki állna mellettem. Ijedten felkapom a fejem a szobaajtó felé. Egy nő néz rám várakozóan - téli kabátban és nagy fekete szőrmesapkában -, mögötte magas férfi áll, levett kalappal. Felugróm.- Elnézést. Elgondolkodtam - motyogtam röstellkedve. - Tessék jöjjenek beljebb. - És esetlenül intek.Lassan tétován belépegetnek, és bizonytalanul megállnak a szoba közepén. Nem merek semmi konkrétat kérdezni, attól félek, kiderül, hogy rossz ajtón jöttek be, nem is engem keresnek.- Ugye hideg van kint? - szólalok meg.Bólogatnak.- Vegyék le a kabátjukat! - kapok észbe. - Jaj, de buta vagyok! A férfi lassan, eltökélten ingatja a fejét. A nőre kapom aszemem; ő finomabb lélek, a szemével jelzi, hogy: nem!- Akkor talán ... egy kis süteményt? Nem tiltkaoznak. Ki- rohanok a konyhába, és gyorsan előkapom a szekrényből a tálcát, meg két tányért, és már száguldók is vissza. A szoba ajtóban kővé dermedek. Eltűntek. Az ablak nyitva, a függönyt lengeti a szél. Leejtem a tálcát, és odarohanok. Az nem lehet, hogy így távoztak: Ablakon át! Idegekbe vágó, éles zúgás mar a fülembe, és egyre erősödik, egyre félelmetesebb. Olyan, mint amikor tűzforró zsírba ejtenek egy szelet nyershúst, és az fut, sistereg. Az egész az érzékelt világomon túl létezik, de mégis valahol itt a közelben. Kinyitom aszemem. A televízió előtt ülök, nincs adás, apró fehér pontok cikáznak a képernxőn, ésmajd szétesik a hangszórói. Felugróm, kikapcsolom. Az ajtóhoz szaladok, lenyomon a kilincset, zárva van. V isszacsoszogok a fotel elé és belerogyok. Tavaly, igen tavaly becsöngetett hozzám egy család. Sipo- sékhoz jöttek, de az asszony rosszul lett, és a férje bevitte a kórházba. Nálam várták meg, amíg Sipos visszaért. Megkínáltam őket, elbeszélgettünk. Meggyújtottam a gyertyákat, megkínáltam a gyerekeket süteménnyel; aztán adtam nekik ajándékot. Több mint egy óráig ültek nálam, teljesen megzavarodtam, kezdtem hinni, hogy hozzám jöttek, hogy az én karácsonyi vendégeim. Ma nem kellett senkinek sem a kórházba mennie, aki vendégeket várt... Na, feküdjünk le, hogy minél előbb holnap legyen. Holnap, karácsony másnapja. Találkozásunk másnapján leesett az első hó. Mintha erre a hóra vártak volna ott fenn, a hegyoldal szoborkertet ölelő öblében a 'kert' szorgos művelői. A sállal betekert fejű alakok. Akár a Szahara ősarab tuaregjei. Kezük alatt a nagyharsányi mészkő odvas fogként engedelmeskedik a zakatoló fúrófej nyomásának. A gép markolatára feszülő ujjak megtelnek vérrel majd elfehé- rednek. A kőre figyelő szempárak egyike barnán, a hegyes áll borostásan villan elő a fehér turbán alól. A sál a nyakat is bebugyolálja. Csak itt nem homokot vagy havat, hanem kőport szitál a decemberi szél. Vajon ez a szél csiszolja tükrösre Böszörményi István gránitkemény és mégis olyan légies kőplasztikáit is? Ezeket a különös csont-imitációkat, amikben a szerves lét, sőt az emberi alkat emléke lüktet?- Tényleg sok benne az ant- ropomorf elem - gyújt szimp- honiára már a Gyimóthy-villá- ban, a Pécsi Képzőművészeti mesteriskola szobrásznövendékeinek szálláshelyén. - Hogy mi adhatta ehhez a formához az ötletet? Nem tudom.- Tudod hogy a legtehetségesebb fiatalok közt tartanak számon? Mosolyában ott a gyanakvás.- Nagyon dilettáns módon kezdtem — mondja elgondolkozva. - Először is óriási szerencsével vettek fel a főiskolára. Biológia-rajz szakra 1983-ban. Szentesi vagyok, a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségiztem. Nem dicskedhettem a jegyeimmel, a főiskola se ment símán. Iszonyatosan nehezen tanultam meg rajzolni! Pécsi szakkörökbe jártam potyázni, mert tandíjat se tudtam fizetni. Lassan eregeti a szavakat, akár a füstöt. S hogy mindezt felidézni nem is olyan könnyű, arról kezének finom remegése árulkodik.-De aztán az első év után Bencsik mester néhányunkat hívott, segítsünk egy gránit-plasztikája elkészítésében. Fantasztikus kapcsolat alakult ki közte és tanítványai közt. Mindenben segített. Ha csak úgy, hogy cigire, néha egy üveg borra, vonatjegyre jusson. Itt szállásunk, ennivalónk van. Számára egészen magától értetődő, ha fogunk egy követ és az ő szerszámaival dolgozunk.- Azt mondod, a főiskola se volt egy sírna ügy.- A honvédelmi dolgozatom miatt majdnem elmekórtani esetté nyilvánítottak. Ha ma írnám ugyanazt, tán föl se tűnne ... Akkor örültem, hogy csak egy évre rúgtak ki.- Miféle szörnyűséget írtál?- Sokkal lényegesebb, hogy az az egy év mi mindenre volt jó! Bejárhattam a rajztanszékre, ahol dolgozhattam reggeltől-es- tig .. . Betudhatom páratlan szerencsémnek, hogy olyan emberek, mint Keserű Ilona, Rétfalvi Sándor és Bencsik István tanít ezen a tanszéken.- A legutóbbi két országos plasztikai biennálén tűntek fel munkáid, most volt Colin Fos- terrel közös tárlatod Szentesen. A siker biztat-e megélhetéssel?- Jó, ha megmérődik az ember, de az üzleti oldalával nem foglalkozom. Az igényeimet is ehhez szabom.- Családod, barátaid?- Nős vagyok, Pécsett albérletben lakunk, hetente járok haza. így még mindig olcsóbb. A feleségem Kertészeti Egyetemet végzett, munkanélküli. És hát persze fontosak a barátságok. Az olyanok, ahol a kapcsolat mélységén az sem változtat, ha tartósan távol vagyunk egymástól.- A szüleid?- Édesanyám óvónő, nyugdíj előtt, apám sokat hányódott életében, de az, hogy ilyen körülmények között is taníttattak, az egészen természetes számukra.- És most? A meló mehet tovább?- Ki akarok kísérletezni egy új programot, amit érdemes végigjárni. Huszonnyolc éves vagyok. Van rá még időm. Baktatunk vissza a hegyre, váltunkra lógó ólmos éggel. Dohogva fogad bennünket Bencsik István szobrászművész, a fővárosival egyenrangúsított művészképző tagozatvezetője.-Pista, mutatta már a munkáit, amit itt készített? Jobb lenne ha azt mutogatná a szövegelés helyett! Megreccsennek a bakokra helyzeti pallók. Először egy stilizált kőcsigolya kerül rájuk csigolyatüskéivel, majd egy másik növendék, Nyári Zsolt ikeralakzata. Félkörben önelégülten hallgatnak a itt- ott az ég felé nyújtózó sziklák. Hallgatásukba most nem beszél bele a szél sem. Bóka Róbert Tűzifahiány és moziengedély Sárgult, töredezett szélű lapok. A múltunkról tanúskodók, az olykor szépítő emlékezettel szemben a rideg tényeket tartalmazók. Közel félévszázaddal ezelőtti történések dokumentumait vallatva érdekességekre bukkanok. Például arra, - ki is gondolna rá manapság hogy a Pécsi Nemzeti Színház évadját nem is oly rég, úgy 1946-47 tájékán a tűzifa hiány veszélyeztette. Meg a gyér látogatottságból (is) fakadó deficit. Utóbbi oknyomozásakor - az objektiv helyzet megnevezése mellett - ritkán maradt el a mindenkori szinidirektor „gyarlóságainak” felsorolása. A deficit megszüntetésére pedig akkor, egészen pontosan 1946. július 31-én, a város törvényhatósági bizottsá- gábn ugyancsak „konstruktiv) (ám nem hisszük, hogy a jelenben követendő) javaslatok születtek a derék városatyák részéről. Egyrészt az fogalmazódott meg, hogy „a város eszközöljön ki a pécsi színház részére egy moziengedélyt és a hétnek bizonyos napjaiban, hetenként kétszer vagy háromszor a színház mozielőadásokat tartson a színházban . .. Ezzel sikerülni fog - így a javaslattevő - olyan anyagi lehetőségeket biztosítani a színház számára, hogy a visz- szamaradó három vagy négy napban magasabb színvonalú műsort produkálhat a város közönsége számára és elbírná a kevésbé látogatottságot is.” Mások szerint hetente legalább kétszer tarthatna a színház délután „irodalmi értékű előadásokat, amit a munkásság is látogathat, de nem felemelt helyárakkal, hanem féláron. ” Ez pedig - így a másik ötletadó - behozhatná az esti előadás kisebb látogatottságát. Igaz, az idézett javaslatokat a testület nem támogatta, a polgármester ezeknek még a gondolatát is elvetette, mint olyat, amely „a színház kultúrnívóját elrontaná”. Ezért Tolnai József polgármester a megoldást nem a színvonalbeli engedményekben látta, hanem annak ellenkezőjében: „Fel kell emelni a színházat arra a nívóra - fogalmazott - , amely a múltjának megfelel.” A pártoknak Thália istennővel ugyancsak eltérő viszonyban lévő képviselői a törvény- hatósági bizottságban - és bizonyára másutt is - rendre fogalmazták meg véleményüket a színházüggyel kapcsolatban. No nem csupán a működési feltételekről vagy a pénzügyi helyzetről elmélkedtek, hanem műsorpolitikai és művészeti kérdésekről, a belső élet problémáiról is ítélkeztek. Talán mégsem véletlen hát, hogy a törvényhatóság egyik tagja 1946 júniusában amellett kardoskodott, hogy a pártok két-két képviselőjéből álló színügyi bizottságba olyan tagokat küldjenek az arra illetékesek, „akik a műsort bírálat tárgyává tudják tenni”. Alig félesztendő elteltével viszont a törvényhatóság egy másik tagja azért dohogott, mert ezt a szín ügyi bizottságot soha meg nem hallgatják. A színházat és vezetését ért kemény bírálatokra a polgármester a súlyos helyzet bemutatásával válaszolt: csekély a látogatottság, egy-egy előadást sokszor csak 50-80 forintos bevétellel zárnak, másfél hónapja a színészek nem kaptak fizetést és kérték, hogy a közkonyhán kaphassanak ebédet, mert különben éhenhalnak. Persze elgondolkozhatunk a másik oldal véleményén is, az igazgatónak a pesti vendégszereplőket előtérbe állító és súlyos összegű hátralékot felhalmozó tevékenységéről, vagy az ifjúsági előadások alacsony színvonaláról, a darabokat meg- csonkító-megkurtító módszerről, amelyek valóban nem adhattak derűs nyugalomra okot. így ezek okkal borzolták a kedélyeket és sarkallták harciasán kritikus állásfoglalásra a külön- bözp pártok képviselőit. De ne folytassuk a példák sorát. Hiszen csak pillanatok voltak ezek, villanásnyi epizódok a kultúra múltjából. Annak ellentmondásairól, sanyarú sorsáról meg a politikának hozzá való viszonyáról. A pillanatképek azonban kimerevítik a mozgalmas történéseket. Elszegényítik az élet gazdagságát. Ezért a vitatható értékű kezdeményezések és állásfoglalások mellé állítsuk oda a maradandó értékűeket is. Például a színházi pártoló tagság intézményéről szóló kezdeményezést, a bérleti rendszer bevezetéséről szólót 1946. júniusából, egy városi filharmonikus zenekar létrehozásának javaslatát, avagy egy önálló rádióstúdió megteremtését ugyanebből az időből. Mert a kritikus és nehéz idők maradandó értékek formálói is voltak. Nem árt erre emlékezni most sem, amikor ismét rossz idők járnak a kultúrára. Erre mifelénk, Kelet-Közép Európában és szü- kebb pátriánkban is. Nem is oly rég, két évvel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színház működését fe- nyegőt „kezdeményezések” születtek a tanácsban. Aztán - már a rendszerváltás után - „szoborügyben” vált két (három?”) felé napok alatt a laikus és szakmai közvélemény. Közben a városi televíziózásnál köszöntött be a „szénszünet, legutóbb pedig a Nyári Színház körül tornyosultak - már másodszor - a viharfelők. A múltba révedve, a jelenre ébredve gondoljunk néha a jövőre is. Például arra, hogy milyen lesz majd úgy félévszázad múltán a jelenről szóló értékítélet. A színházról, a könyvről, a muzsikáról. Szóval a kultúráról, meg a politika hozzá való viszonyáról. Szirtes Gábor
