Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-19 / 347. szám
10 új Dunántúli napló 1991. december 19., csütörtök Házi szaloncukor Nagyon drága a szaloncukor. Láttam kilóját 600 forintért is. Gyerekkoromban finom szaloncukrot készítettünk, házilag. Az egész család együtt dolgozott. Körülbelül 2 kilogramm cukorhoz fél liter vizet öntöttünk, majd addig főztük (hozzávetőlegesen egy órán át) amíg sűrű, pudingszerű massza lett belőle. Ezután annyi porcelántálba osztottuk, ahányféle szaloncukrot akartunk készíteni. Mi többnyire citromosat és csokoládésat kértünk. Citromlével és kakaóval, vagy csokoládéreszelékkel ízesítettük, majd kihűlésig kevertük. Formáztuk, színes papírba csomagoltuk és cérnával kötöttük a fenyőfára. A Mecseken szedett fenyőtobozokat is fel- köttöttük, édesanyák pedig hófehér habcsókokkal emelte a karácsonyfa szépségét. Az asztalunkon mindig volt adventi koszorú, négy szál gyertyával. Karácsonyt várva vasárnaponként egy-egy gyertyát gyújtva imádkoztunk, vártuk a Jézuskát. A szenteste számunkra a székesegyházi éjféli misével ért véget. A gyerekkori karácsonyokra mindig szívesen gondolok, a házilag készített szaloncukrok finom ízét ma is kívánom. Dr. Herényi István Ki figyel oda? Megdöbbenéssel vegyes felháborodással olvastam a budapesti nyugdíjasdemonstrációról szóló beszámolójukat. Az írásból kitűnt a kormány szociális problémák iránti tűrhetetlen közömbössége. Miközben nagy összegeket költenek kárpótlásra, veszteséges vállalatok támogatására, a deficitesnek ígérkező világkiállításra és még sok egyéb, nem feltétlenül szükséges dolgokra, a kiszolgáltatott helyzetben lévő idősek nyomorával semmit sem törődnek. Százezres nagyságrendű költségtérítéseket adnak az amúgy is magas fizetéssel rendelkező minisztereknek, államtitkároknak, miközben sok nyudíjas éhezik, fázik, a szemétben kotor. Rég volt az országnak ennyire antiszociális kormánya. A nyugdíjakat 1992-ben havi 11,8 százalékkal tervezik emelni, miközben az infláció növekedését 25%-ra becsülik. A munkabérek átlagosan 22%-kal fognak jövőre emelkedni, a nyugdíjak reálértéke azonban a korábbi évekénél is nagyobb mértékben fog csökkenni. Jövőre 110 milliárdos költségvetési hiánnyal kell számolni, de ezzel mit sem törődve 40%-kal akarják növelni az államigazgatási költségeket. Hát mindenre van pénz ebben az országban, csak a nyugdíjakra nincs?! Toll Iván Boldog karácsonyt! A parlament karácsonyi ajándékát tulajdonképpen meg kellene köszönni (persze csak annak, aki kapott belőle), ezt nyílván el is várja a kormány és az országy- gyűlés. De alamizsnát, ráadásul a legnagyobb magyar társadalmi réteget ily parádésan megosztó alamizsnát megköszönni . . . Nem, ezt senki ne várja! Minthogy nem is ez az alamizsnálkodás a természetes. A természetes az lenne, ha ilyesmire szükség sem lenne, mert a nyugdíj tisztes megélhetést biztosítana. Szóval az „ajándék”. Figyeltem a róla folyó parlamenti vitát, ami csak annyira volt vita, amennyire az lehet az azonos vélemények hangoztatása. Szokás szerint e témához kevesen szóltak hozzá, a parlament 56 (remélem, jól számoltam) nyugdíjaskorú képviselője közül egyetlenegy, a 61 éves Kulin Sándor (MDF) szólalt fel. Mit is mondott? „Soha rosz- szabb döntést ne hozzunk!” Ha ezt a 10 400 forintnál meghúzott határt jó politikai döntésnek tartja, hát lelke rajta. Ez az „egyhangúság” ismét rávilágít arra a fontos körülményre, hogy hiába ül a parlamentben 56 nyugdíjaskorú képviselő, ez éppen annyi, mintha egy sem lenne. Eszük ágában sincs szót emelni életkortársaik érdekében (pedig sokan - úgy vélem - nyugdíjasoknak is köszönhetik a jól fizető honatyai státuszt), anyyira kemény számukra (is) a pártfegyelem. Nemes gesztus lehetne pártjaik részéről, ha a nyugdíjasokat érintő kérdések megszavazásánál felmentenék őket a pártfegyelem alól, ha már saját jogon nem ülhetnek ott a parlamentben a nyugdíjasok képviselői. Tudom, keveset érne ez is, hiszen az 56 a 328-cal szemben nem sok vizet zavarna. De hátha a 328 között is vannak, akik nyugdíjas-ügyekben a lelkiismeretük szerint szavaznak, és akkor már egészen más lehet a kép. Ha egyéb nem, hát keményen figyelmeztető. El kelne a figyelmeztető szó, hiszen a kemény döntések legtöbbje, amit az ország jövője végett meghozni kényszerül a parlament, leginkább a nyugdíjasokat sújtja. Talán nem is véletlenül. Hiszen ez a 2,5 millió magyar - a Nyugdíjasok Országos Kamarája és a Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetsége tiszteletreméltó erőfeszítései ellenére is - nem rendelkezik olyan érdekképviselettel, ami érdemi vitapartnere lehetne a kormányzatnak. Pedig van egy vitathatatlan momentum, ami efelé kellene, hogy terelje a kormányzatot: a nyugdíjasságot- hacsak korábban meg nem hal- mindenki átéli. Presze aki ma képviselői, miniszteri, miniszterelnöki fizetéssel a zsebében nézheti ezt a problémát, annak hiába minden érv. Már-már közhelyszerűen sok szó esik a kormányzat szociális érzéketlenségéről. Ebben - sajnos - nincs semmi túlzás. A piacgazdálkodásra való áttérés bűvöletében, a világbanki, a nemzetközi valutaalapi dicséretek hajszolásában egyszerűen nincs figyelemmel arra, hogy intézkedései, amelyek természetesen differenciátlanul érintenek aktív dolgozót és nyugdíjast, hogyan érik azokat, akik tehetetlenek az inflációval szemben, minthogy az infláció mértéke - sok év tapasztalata ez - legalább kétszeresen meghaladja a nyugdíjak emelkedését. És még ez sem igaz! Mert hiába mondják pl. 30 százalékosnak az infláció növekedését, ha az energiaár, a víz- és fűtési díj, a lakbér emelkedése ezt többszörösen meghaladja. Ilyenformán ezek viszik el az „óriásinak” hitt nyugdíj tetemes hányadát, hogy aztán a maradékot kíméletlenül sarcolják a napi megélhetés szüntelenül emelkedő költségei. Milyen életet nyújthat ez? Vagy talán - átforgatva a régi római közmondást - fizetni kell, élni nem kell? Azt hiszem, a kérdésre meg sem kísérelnek válaszolni „odafenn”, különben már rég megtalálták volna a módját annak, hogyan lehetne a terheket - nem elviselhetőbbé, hanem - elviselhetővé tenni. S minthogy az ilyen megoldásra törekvésnek a nyomát sem látni, az emberben már kezd olyan gyanú ébredni: vajon nem így kívánják-e „büntetni” azt a generációt, amely élete munkájával „kiszolgálta” a kommunista rendszert. De tehetett volna mást? Hiszen már a születése időpontja erre predesztinálta! Szeretném hinni, hogy nem így van, s hogy ilyesmi még az illetékesek tudatalattijában sem bukkan fel. Különben is, meglátjuk majd, amikor a jövő évi nyugdíj „emelésről” az ideihez hasonlóan tanácskozik a parlament. Addig is, boldog karácsonyt, nyugdíjastársak! Hársfai István Biológia óra Az idősek ünnepe Éttermi életképek Meggyújtottuk a gyertyákat az adventi koszorúkon. Árulják már a karácsonyfákat is, és egyre több az ember a boltokban, keresgélve, válogatva az ajándékokat szeretteinek. Közeleg a karácsony, az ősi ünnepek, a szeretet ünnepe. Szerte a világban, sokan és sokféle rítus szerint ünnepük. Közös tartalmuk azonban az, hogy a téli napforduló a sötétség végét, az egyre hosszabbodó nappalokat jelzi, és ezzel együtt az újjászületést, az új élet kezdetét, örömöt, reményt, szeretetet. Ezt szimbolizálja az örökzöld karácsonyfa, a fényt és meleget adó gyertyaláng és az ajándékok is; de ugyanígy a karácsonyfát kö- rülálló család, a közösen elénekelt dalok és az együtt elköltött ünnepi vacsora. Az éjféli misére hívó harangszó pedig kicsalogatja a családokat a tűzhely meghitt melege mellől, hogy ismerősök és ismeretlenek együtt énekelve a „mennyből az angyal.. ”-t újra felmelegedjenek, közösen, közös és jobb jövőjük reményében. Ezen ősi szimbólumok valamennyiünkben ott élnek. Érzelmeink, tudatunk mélyén. Hogy hogyan fordítjuk át cselekvésbe, az már neveltetésünk, körülményeink, lehetőségeink függvénye. A karácsonyi énekek szólhatnak lemezjátszóról, a karácsonyfa gyertyáit helyettesíthetik villanyégők, s az együtt ünneplés helyett fontosabb lehet az ajándékcsomagok bontogatása. De ad-e mindenki számára örömöt a karácsony, jelent-e fényt és újjászületést, ígér-e jövőt, kínál-e szeretetet? Nyilván, sajnos sokan vannak, akiknek fillérekből kell kikuporgatni az ajándékokat, s a karácsonyfát is csak egy levágott fenyőfaág jelzi. De talán meggyulad egy gyertya, mely nem pislákoló lángja ad némi fényt és meleget. S talán van, akivel lehet együtt énekelni az ismerős dallamokat; a szegény karácsony is tud még meleg karácsony lenni. Szomorúbb (azonban) az a karácsony, ahol az újjászületés helyett már inkább hiányzik valaki. Ahol az egyre hosszabbá váló nappalok fénye a növekvő árnyékot idézi. Ahol a gyertya lángja már nem fényt és a meleget, hanem a lecsepegő, fogyó viaszt jelenti. Ez az öregek karácsonya. Szegényebb, mint a szegények karácsonya. Sokszor talán nem is az anyagiakban, hanem sokkal inkább a reménységben. Valójában ez a sorsunk? Ez vár mindannyiunkra? Tehetünk-e ellene valamit? Segíthet egy kedves, hívó szó, hogy gyere el hozzánk, ünnepelj velünk. Jöhet látogató, aki megosztja velünk magányunkat. De mindezeken túl a legnagyobb segítséget önmagunknak adhatjuk, ha nem letagadjuk, elkerüljük, hanem vállaljuk az ünnepet. A karácsonyt is, az öregek karácsonyát. Ha nem félelemmel, hanem tudatosan készülünk rá, megkeresve benne és önmagunkban az ünnep mélyen bennünk gyökerező, igazi örömét; ahogyan az öregkorra, az öregkor ünnepeire is már életünk alkonyán készülnünk kell. Egy idős elmegyógyász professzor, akit felkértek arra, hogy írjon az öregedés lélektani folyamatairól, szakítva a tudomány megkövetelte objektivitással, vállalta, hogy arról ír, ahogy önmaga megélte meg- öregedését. Első jelként, visszatekintve elmúlt éveire, azt említette, hogy először akkor érezte magát öregnek (bár ezt akkor nem vallotta be önmagának), amikor 70. születésnapján az ünnepi ebéd előtt azt mondta feleségének, hogy ne terítsen dupla tányérral, mert sok lesz a mosogatnivaló. Sőt, önmaga is csak házikabátban ült az asztalhoz. Ahogy a cikk apropója kapcsán visszagondolt saját élete alakulására, csak ekkor döbbent rá arra, hogy ezzel azt ismerte be, hogy számára igazán nem volt ünnep a 70. születésnap. Tudatalatt elutasította. A testi betegségek, megnehezült járás, mozgás úgy elrontották hangulatát, hogy nem tudott ünnepelni. Valóban, az életkor előrehaladtával egyre szaporodó gondjaink, bajaink lassan elfeledtetik velünk ünnepeinket. Szinte belefulladunk napi küzdelmeinkbe, s ezáltal létünk egyhangúságába. Öltözködésünk egyre szürkébb lesz, ugyanazt a nyakkendőt kötjük éveken keresztül, majd aztán nem is kötjük, az ünneplő ruha egyre ritkábban kerül elő, aztán már elő sem vesszük, hanem marad inkább a megszokott házikabát. Pedig Arany János Epilógus című versében e folyamat ellenszerét olyan szépen leírja „Hiszen az útfélen itt-ott/ Egy kis virág nekem nyitott:/ Azt leszedve,/ Megvolt szívem minden kedve”. Az - élet egyhangúságával szemben éppen az ünnepeink adhatják meg önmagunk számára a változatosságot. A készülődés kizökkent a napi rutinból; a felöltött ünneplő ruha segít felidézni régi ünnepeink örömteli hangulatát, és ha talán rövid időre is, de feledteti velünk mindennapos gondjainkat. A karácsonyfán égő gyertya nemcsak az újjászületést jelenti, a fény győzelmét az árnyék felett, hanem van ennél egy sokkal mélyebb jelentése. Az égő gyertya természettörvénye az, hogy lángjának legutolsó lobbanása is ad fényt és meleget. Épp ezért ne féljünk a gyertyagyújtástól a közelgő karácsonyestén. Vigyázzuk és őrizzük lángját önmagunkban is, hogy újra és újra lángralobbant- hassuk elkövetkezendő ünnepeinken is! Dr. Kóczán György E gy vasárnap vendéglőben ebédeltem. Mivel tele volt az étterem, megkértem egy idős hölgyet, hogy engedjen az asztalához. Amíg az ebédemre vártam, a 78 éves - aktív éveiben védőnőként dolgozó - hölgy mesélt nekem.- Vasárnap délelőttönként el szoktam menni az állomásra egyet kávézni és újságot venni, aztán beülök a váróba olvasni. így volt ez nemrég is. Rajtam és a teremőrön kívül nem volt senki. Elmerültem egy jó cikk olvasásában és azon vettem észre magam, hogy a táskám eltűnt és egy fiatalember rohan ki a váróból. Benne volt 1200 forintom. Nyugdíjas vagyok és ezt a pénzt a Református templomba szántam adományként. Nem beszélve az irataimról. Nagyon el voltam keseredve. Mit ad Isten, pár hétre rá a Konzumban vásároltam. Egy kreol csapat körbefogott, kitépték a táskát a kezemből, és mire feleszméltem, sehol nem voltak. Néhány nap múlva kaptam egy levelet az áruházból, hogy megtalálták a táskámat. Benne voltak az újonnan megszerzett irataim, de a bukszám nem. „Csak” 600 forint volt benne, amiből a hétvégi élelmiszerkészletemet szerettem volna megvásárolni. Az idős hölgy továbbra is mesélt, én meg hallgattam. A Nyugdíjasok Baranya Megyei Kamarájának vezetősége meghívót kapott a Szigetvári Konzervgyár Szakszervezeti Bizottságától és a Nyugdíjas Klubjától, a gyár egykori dolgozóinak találkozójára. A résztvevőket Hajdú Jó- zsefné, a nyugdíjas klub vezetője köszöntötte, felelevenítve, hogy ebben az évben miért, hányszor találkoztak. A legemlékezetesebb összejövetelek közé sorolta a februári farsangi batyusbált, a márciusi nőnapi megemlékezést. Júniusban Za- lakarosra, szeptemberben Da- rányba kirándultak, októberben Pécsett voltak színházban. A gyár helyzetét bemutató összegző beszédet Stamler István szb-titkár mondott, a Nyugdíjas Kamara ügyvivője pedig röviden ismertette az eddigi tevékenységüket. Közben a másik asztalnál érdekfeszítő témát boncolgatott egy idős, jólszituált pár. Egyik fülemmel a nénire, a másikkal rájuk figyeltem. Történetük a következő: A hölgy mondja az úrnak: képzeld el, hogy csempésznek át árut a magyar turisták? Úgy, hogy nem is tudnak róla! A magyar kimegy a Wartburgjával, Zsigulijával Törökországba vásárolni. Ahogy kiér, leparkol a városban az üzletek közelében. A török erre vár. Az autójával „kicsit” neki koccan a magyar autójának. A magyar kikel magából, a török bocsánatot kér és felajánlja, hogy amíg bevásárolnak ő rendbehozza a kocsit. A magyar örül, kész örömest átadja a kulcsokat. A török elviszi az autót, rendbehozza, de közben lemásoltatja a kulcsot és elrejti közben a „csempészárut” az autóban. A magyar turista örömmel jön haza. Megvásárolt mindent, amit akart és dicséri a törökök emberségét. A honpolgár hazaér. Jön mögötte a török. Egy éjszaka amikor a család jót alszik, az idegen kinyitja kulcsával a kocsit és kiveszi a csempészárut. M indezt „desszertként” hallottam egy ebéd közben 1991. november 3-án 13.30-kor a Kalamáris étteremben. Fekete Mónika Sajnos a napi gondok adták az esti beszélgetés állandó témáját. Ezeket csak átmenetileg feledtette a finom vacsora, a jó' hangulatot teremtő cigányzene. A találkozó legkedvesebb műsorszáma a táncklub bemutatója volt. Nagyon tetszett a nyugdíjasoknak a 7-17 éves korú fiatalok produkciója. Nyugdíjasok Baranya Megyei Kamarája Találkozó Kétszázan vettek részt a Pécsi Vasutasok Nyugdíjas Egyesülete által a közelmúltban rendezett találkozón. A jó hangulatú összejövetelen a Vasutas Művelődési Ház Hagyományőrző Népdalköre adott műsort Vass József karnagy vezényletével. Ezt láttuk a vásártéren: Van olyan idős ember, akinek csak fenyőágra futja. Fotó: Kóródi Gábor Vendégségben Szigetváron
